Pécsi Közlöny, 1902. január (10. évfolyam, 1-9. szám)

1902-01-01 / 1. szám

minden hét keddjén és péntek­jén este fog megjelenni a más­napi dátummal úgy, hogy vidéki olva­sóink szerdán is szombaton megkap­ják a lapot és minden olvasónk a vasárnapi eseményekről, melyek a heti események tekintélyes részét teszik, egy nappal előbb fog értesülni. A lap célja az egyházmegye ka­tolikus közönsége igényeit szolgálni, hozván az egyházmegyei, a baranya- és tolnamegyei, a pécsvárosi híreket, a közérdekű országos és világesemé­nyeket, az országgyűlési tárgyalásokat, legújabb irodalmi termékeket, színi kritikát. Vezércikkei irányt akarnak adni a közügyek körül a közönségnek, tárcái azt nemesen szórakoztatni. A Pécsi Közlöny továbra is fogja hozni az egyházmegyei tan­felügyelőség hivatalos közlemé­nyeit, a tanítói állások pályáza­tait és az évenkénti pá­lyányet­tes ta­nítói dolgozatok jelesebbjeit Kérjük a lapra való szives elő­fizetést, lapunknak ajánlását, egyúttal a múlt évi hátralé­kok sürgős beküldését. Tisztelettel A »Pécsi Közlöny« Szerkesztősége és kiadóhivatala.­­ HÍREK, Pécs, 1901. december 31 Szentségimádás a székes­egyházban. A pécsi székesegyházban évenkint január három első napján tartják az Oltáriszentség nyilvános imádását. Na­ponkint reggel 7 órakor szent­mise előtt ki­helyezik az Oltáriszentséget és este az 5 órakor tartott litánia végével helyezik vissza. Reggel 8 és 11 órakor csendes szent­misék, 9 órakor ünnepélyes szent mise lesz mind a három napon, első napon , újévnapján 10 órakor Dr. Wurster József kanonok fogj­a szónokolni. D u. 3 ó. mindennap vecsernye is­­ lesz. Reggel 8 tól fogva esti 5 óráig óránkint­­ más-más áldozópap végez imádási órát az Oltári szentség előtt elhelyezett imazsámo­­­­lyon két növendékpappal együtt, kik külön imazsámolyokon foglalnak helyet az áldozó­pap oldalán. Főispán kinevezés. Jól értesült horvátországi fonásból vettük e közleményt: Eszék város s Verőce megye főispáni szé­kére a királyi kegy a horvát kormány me­leg pártfogása mellett csakugyan Chavrák Levint, Verőce megye eddigi alispánját emelte. Ha van kinevezés, mely képes általános örömet kelteni, akkor kétségkívül az eszéki főispán kinevezése oly örömtel­­jes esemény reánk szlavóniaiakra nézve, a­mely páratlan a maga nemében. Az öröm általános azért, mert az érdem meg­kapta méltó jutalmát. Az újonnan kineve­zett főispán mindig a komoly munka em­bere volt, s még politikai ellenfelei is dicsé­­rőleg beszélnek egyéniségéről. Modorában mindenkivel szemben kedves, méltóságteljes s mégis leereszkedő, a­mi bizony a mai­­ ideges világban elég ritka. Nincs az a sze­gény ember, kinek panaszát meg nem hall­gatná, s nem segítene rajta, ha a jog és a méltányosság mellette­ szólnak. Kiváló okossággal bírálja felül a hivatalos ügyeket, alantasaival szemben határozott, de szere­­tetre méltó. Ki ismeri Verőce megye, ki­vált pedig Eszék városának s környékének kényes viszonyait, az szive mélyéből gratu­­lálni fog a horvát kormánynak, mert ezen­­ kinevezés remekmű. Verőce megye s an­nak közönsége teljesen kész embert kapott, olyant, ki nemcsak törvénytudó de nagy törvénytisztelő is. Chavrák igen jó horvát hazafi. Nem eszik, nem iszik, sem nem­ lármáz a hazáért, mint akárhány hont boldogítani akaró túlzó, hanem dolgozik, fárad pihenés nélkül. A magyar testvér nemzetnek igen jó barátja, s elve az, hogy a két testvér haza csak az egymás iránt való odaadás alapján virágozhatik. Az uj főispán a megboldogult Milán szerb királylyal igen jó lábon állt, mint Zimonyi főszolga­bíró ismerkedett meg vele. Milán tisztelete s szeretete jeléül Chavráknak a Takova ren­det ajándékozta. Éljen az uj főispán, s azok, a kik őt erre az állásra emelték ............V. Tolnavármegye tisztújító köz­gyűlését december hó 28 ikán d. e. 10­­ órakor nyitotta meg Széchenyi Sándor gróf főispán reflectálva hat év előtt mondott szavaira, mikor a restauracionális közgyű­lést, mint ilyent utolsónak mondotta, most nem jósolja meg, hogy ez Tolna vármegye utolsó tisztújító közgyűlése, de bizalommal tekint a tisztujítás elé, melyet a vármegye még mindig mérséklettel, igazsággal és méltányossággal gyakorolt. Az egyvegyül­­tek a főispán megnyitó szavait lelkes él­jenzéssel fogadták. Utána felállt Dőry Pál alispán, s hivatkozván arra, hogy a hat év előtt a törvényhatóságtól nyert mandátum lejárt, letette tisztét úgy a maga, mint tisztviselő társai nevében köszönetet mond­ván a vármegyei bizottsági tagoknak a be­léjük helyezett bizalomért, nem különben Széchenyi Sándor gróf főispánnak azért az atyai jóindulatért, melylyel a tisztviselői kar tevékenységét irányította. Hatalmának symbolikus jeleit a várm. pecsétet és pénztár kulcsait átadta a főispánnak. — Simontsits Elemér főjegyző a vármegyei levéltár kul­csát adta át csinos beszéd kíséretében, melyben utalt arra, hogy Tolnavármegye közszellemét úgy ismerheti meg a várme­gyei fiatalság a legjobban, ha a vármegyei levéltárba, búvárkodva Tolnamegye klassi­­kus nagyjainak Bezerédj István, Bartal György, Sztankovánszky Imre stb. iratait tanulmányozzák.­­ A lemondott tisztikar­nak elismerést és jegyzőkönyvi köszönetet indítványozott Percei Dezső. A tisztújító szék tartamára jegyzőnek Tóth Ödönt s ügyésznek Őrffy Lajost kérte föl a főis­pán. A kijelölő választmányba főispán ki­nevezte Percei Dezsőt, Sztankovánszky Jánost és Kovács L. Endrét, a bizottsági tagok részéről beválasztották Bernrieder József, dr. Kramplin Emil és Boda Vil­mos. A kijelölő bizottság működésének ide­jére főispán a gyűlést felfüggesztette. A kijelölő bizottság a jelentkezetteket az egyes állásokra egyhangúlag jelölte. Alispán­nak nagy lelkesedé­ssel egyha­ngulag Győry Pált választották meg, ki programmját a követ­kezőkben adta : Visszapillant a megyei szolgálatban eltöltött 25 esztendőre, s abból merít erőt feladatai sikeres megoldásához. Ismeri a reá nehezedő súlyos feladatokat, de bízik erejében annál is inkább, mert megrongált egészségi állapotában is ked­vező fordulat állott be, s mert számít arra az odaadó támogatására, melyben úgy a tisztikar, mint a törvényhatósági bizottság 31 „Pécsi K vzlont” tárcája. A nyúl, írta: Hajdingák Vidor. Egy ködös, őszi napon édes­apám nagy fába vágta a fejszéjét. Ugyanis egy családi kupaktanácsban, azon indokolással , hogy a ház békéjének sarkalatos feltétele távozásom, el­len határozva, hogy a kö­zeli városba adnak iskolába. A titoktartást két napig becsületbeli dolognak tartották, míg én édes anyámnak elszólása révén egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy siralomházban vagyok. Harmad nap kakasszó táján már in­dulásra készen álltunk. Mielőtt kocsira ül­tünk, anyám erőltetett mosolylyal jegyezte meg, hogy az otthoni port is verjem le magamról, akkor biztosra veszi, hogy lesz belőlem ember, mert estem volna hozzá. De mivel én, édes­anyám kötényébe ka­paszkodva, az utolsó pillanatokban nem nagy hajlandóságot mutattam az otthon el­hagyására, bizony édes­apám verte ki be­lőlem kelleténél jobban is a port és az ott­hon maradási ösztönt. Mire én így a nádvesszőtől is elbú­csúztam, a „Csillag“ meg a „Villám“ tü­relmetlenségükben a ház előtt egész göd­röt vágtak a földbe. A szomszédok, a­mint kocsink körül csoportosultak, azon tana­kodva mester, nótárius vagy pedig pap lesz-e belőlem ? mert, hogy derék gyerek vagyok, azt most még a Barbacs szomszéd is elismerte, a­ki előtte való nap hatalmas lőcscsel felfegyverkezve árkon-bokron ke­resztül üldözött, fejemre zúdítva az emberi fogyatkozások egész litániáját, mert fiával hadi szolgálatra keresztül fúrtuk a­zokmá­­nyát. Végre elindultunk, de még föl sem száradtak jóformán bucsuzás szülte köny­­nyeim, már is a kocsis látnoki szellemtől áthatva azon megjegyzéssel fordult hátra, hogy hát: „alig lesz az egész parádénak foganatja mer’ egy nyúl szaladt át az or­szágúton !« Soha sem szerettem ha valaki jövőm­­ről prófetizált, de boszantott ez különösen most, midőn apám a sok előrelátható ki­adás miatt amúgy is vakarta a füle tövét ! — Dejsze ebadta léhűtője, akkor a szemem elé se kerüljön, ha meg nem em­beren magát ! Mondani, többet nem mondott, de valószínű, hogy többet gondolt hozzá. A városban azután egy vargánál he­lyeztek el. Az új gazdámról az első pil­lantásra leolvastam, ahogy a felfedezéseket illetőleg az ó-testamentomba, Noé apánkig nyúlik vissza rokonszenve. Csillogó sze­mei, alaposan kifejlett „ádámcsutkája“, re­csegő mély hangja által szakasztott mása volt a mi elzüllött bádogosunknak, a­ki­vel a rossz gyermekeket szokták ijeszt­getni. Úgy látszik apám nemzetközi jelle­gűvé akarta tenni boldogulásomat, mert a midőn gazdám bizalmatlan fiziognómiá­­jára utalva, előbb kéréssel, majd sírással követeltem a kontraktus felbontását, me­lyet az én bőrömre kötöttek, apám azzal vigasztalt, hogy a házigazdám németül és tótul beszél, és hogy ez reám nézve olyan előny, hogyha mindennap fát vágnak a há­tam gerincén, azt is el kell tűrnöm. Nemes elszántsággal készültem el a legrosszabbra is — még a német és tót nyelv elsajátítására is. Balsejtelmem rohamosan érlelődött, migten két nap múlva az aprószegek ke­zelésére szolgáló mágnesvas elsajátítása és „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1902. január 1

Next