Pécsi Közlöny, 1902. november (10. évfolyam, 188-212. szám)

1902-11-01 / 188. szám

1902 november 1. „PÉCSI KÖZLÖNY« nővel Tisza Kálmán birt, nemcsak erélyesnek kell lenni, mint a minő szertelen tulhajtással Bánffy volt, nemcsak ügyes diplomatának kell lennie, mint a minőnek Andrássy bizonyult, hanem saját pártjában való ellenséges töredékekkel is kell küzködnie, melyek közül az apróbb és vele az ingatagabb rész akár a minden tekintetben visszaélést ígérő Tisza Istvánt, sőt Bánffyt is hozsannával fogadná Széli helyett, a király egyetlen intésére. Ezt tudja a Széli szorosabb gárdája, s azért kénytelen a végsőig tűrni. . . . Nagyon lehet tehát attól félni, hogy Széll — ha az ellenzék a kiegyezés ellen csakugyan obstruálna — fenyegetéséhez híven feloszlatja a házat, a Bánffy-Tisza töredék karjaiba veti magát és csinál egy Bánffy-féle erőszakos választást, mert hiszen szerinte a közös vámterületért mindent el kell követni, Magyarországon Ausztriával elvárhatatlanul van egybekapcsolva és ha Ausztriában a parlamentáris élet megszűnnék, akkor az 1867. XIIk törvénynek revíziója, nem pedig az abban befektetett jogunk feltétlen érvényesülése következik. Hát hiszen megengedem, hogy a hatalom szempontjából meg nem jutott Széll a lejtőre, ámbár a póttartalékosokra vonatkozó, felülről erőszakolt törvényjavaslat, alighanem neki szánt tervetés, de bizony a nemzeti jogok megvédésében lejtőre jutott és Deák Ferenc aligha ismerné el méltó utódjának. Márpedig Széli annak tartja és óhajtja tartatni magát, holott az őt többször megtámadó Beöthy Ákos szintén azt a kiválóságot követeli magának. A dolog tulajdonképen úgy áll, hogy mindkettő Deák hagyományai alapján indul ki, csakhogy : Széli egyelőre lassan hátrálni, Beöthy azonban gyorsan előre menni tartja szükségesnek. Széll enged fölfelé, hogy lenn tisztességes irányt teremtsen, miközben lefelé lavíroz a különböző árnyalatok között, holott Beöthy, bár a 67-es alapon áll fenn gyökeres tisztítást, lefelé és kifelé pedig a nemzeti jogok teljes érvényesülését követeli. A jog, törvény és igazság jelszavait Széll felfelé — úgy látszik nem meri szilárdan hangoztatni, inkább folyton enged és lassan csúszik a lejtőn lefelé, mert talán ő is azt hiszi, amit Bánffy mondott egyszer magáról: ,Én leszek az utolsó alkotmányos magyar miniszterelnök. Sajnos, hogy ilyesmire egy magyar miniszterelnök csak gondolhat is és a legnagyobb meggondolatlanság azt nyíltan mondani, mert igaz ugyan, hogy a csábító hatalomért sok kapható ember van szereplő férfiaink között és az is igaz, hogy a mindenkori kormánypárt készséggel hajlong a hatalom birtokosa előtt, legyen az bárki is, akadnak még mindig olyan képviselőink, akik a nemzet jogait feladni akaró obskúrus vagy raffinált bálványokat le akarják és le is bírják dönteni — még paktum nélkül is. . . . Az azonban még nem lenne olyan szertelen baj, ha akár Széli, akár más miniszterelnök lejtőre jutva elbukik, hanem az a szerencsétlenség a dologban, hogy , a nemzet maga is a jogelalkuvás és szegényedés lejtőjére mind lejebb csúszva — lassankint a hatalom játékszerévé válik. . . . Máskülönben Széli derék ember hanem azért a nemzet legyen még derekabb és ne lépjen újra a lejtőre! Koronahegyi gát, lámpával járt — mint ő mondta, — korunk sötétségében. Dehát szegény vak volt, mindig sötétséget látott, mindig lámpával járt, még nappal is, lámpája szemrontó, gyakran éjjel sem égett. Nem látta, hogy nem ég. Vak volt. Néhánylépésnyire, annál a lombos fánál fekszik egy kollégája. Nietsche híve volt. Ez a szubakat mániába szenvedő beteg volt az ideálja, kinek elbódító szókereplését gondolat lyrának nevezik az augurok. Filozófiáját azok szeretik, akik a jelenségeket nem szemlélik összefüggésükben. Ott — Jéna felé mutatva — egy természettudós síremléke. Egyetemi professor volt. Hite Darwinban oly erős, hogy nincs az a fanatikus mozlim, kivel párhuzamba állíthatnám. Ahol csak lehetett, rúgott egyet a valláson és hivőkön, pedig ő is hitt — a természettudományi spekulációkban. Azt mondta : ő pozitivista. Épp úgy mondhatta volna, hogy metafizikus, de ez nem volt akkor udvarképes foglalkozás. Pedig a pozitivizmus is csak a tapasztalati tények metafizikája ; folyton spekulál, kombinál és mindig rosszul, mert az újabb, mindig ledönti az előbbit. A hipotézisek, mint a divat, változnak. Ma már gyanakvással fogadunk minden teóriát. A vallásunk mellett elrohant az idő s nem bántotta . . . Ott van Voltaire, a világos eszmék capsa, amott a szigeten Shakespeare, a legérzékenyebb visszhang, mely az atomrezgések zaját is kiáltva adja vissza. Emilt egy favágó pihen, ki rengetegben vágta a faóriásokat s nem gondolta, hogy az emberek kályháiban nem fér el. — Ez sem gondolkodott ? — Igen, de az embereknek aprított fa kell. A fal mellett, ahol egy vakoló kanál fekszik a síremléken, nyugszik egy szabad kőmives. — Ismertem. Egész életében büszke volt tudományára, nem is igen állt szóba emberfiával. — Boldogok a tudatlanok, mert nem tudják, hogy semmit sem tudnak. Hát a königsbergi bölcset ismerted-e ? Mennyit godolkodott, mennyit firkált ez az ember. Még a kalappántlikája is csupa gondolat volt. És lendített valamit az emberiség sorsán ? . . . Annyit, mint a többi filozófus sedák. Tanaik tenyésztek, mint a gombák; nem is tartottak tovább. Tegnap készpénz, ma scheinbankó. Ott egy országgyűlési képviselő. Mennyit beszélt : a nép miatt ne bántsátok a vallást, a népnek szüksége van rá, máskép nem lehet vele bírni. Egyébként butaságnak tartotta a vallást, mely azonban jó kötőféknek a népre. És még ő szidta a papokat, hogy népbutitok. — Eszerint gondolkodik mindenki, csakhogy nem úgy mint mi, aztán rámondjuk, hogy nem gondolkodik. — Ez nekem szólt, Descartesnak. Ha én akkor tudtam volna, mint Descartes, mi az ember, mi a haladás és műveltség . . . Az emberiség történetében egy állandó tartalom és egy változó forma jelenik meg. Egyrészt az ember ma is olyan, mint az ótestamentumi ember, vágyai, szenvedélyei ma is azok, mint a trójai tábor harcosáé,ha csak Krisztus tanai nem nemesítik meg azokat. Másrészt a forma, melyben az ember megjelenik folyton változik, halad. A világ formája megváltozott, de sem a sürgönypóznák nagy száma, sem a vasutak kilometerjei, sem a polgári anyakönyvek, sem az NAPI HÍREK. Pécs, 1902. október 31. Felkérjük mindazon előfizetőinket, kik az előfizetési díjjal még hátralékban vannak, hogy nagy költségeinkre való tekintettel, hátralékaikat minél előbb küldjék be. *18 1 3 .Pécs 52. A város meteorologiai állomási jegyzetei. 1902. okt. 31. d. u. 2 órakor. Buroneter (redukált) 7607 mm. sülyedő Hőmérsék 11.7 °C. Hőmérsék maximuma 12.5 °C Hőmérsék minimuma 90 OC tegnapi. Páranyomás 7.2 mm. Relatív nedvesség, 70'Wo. Harmat pont 3.4 oC. Felhőzet 07. Curr. NE. Szélirány s erő. W 1. Csapadék 24 órai 16.81 műi. Időjóslat, műszerek jelzése nyomán : Borús enyhe esős i. v. Egy beszéd. Nehány nap előtt a P. K.ben egy beszéd jelent meg, ezzel a jelzővel : korszerű. Irta pedig a cikket egy falusi esperes, akit ugyan a pécsi egyházmegyében mindenki ismer és nevét mindenki tisztelettel emlegeti, de azonkívül csak az bukkan a nevére, aki véletlenül a pécsi püspökség schematizmusát forgatja. Mi, tehát pécsiek, érdeklődéssel fogtunk a beszéd olvasásához. Budapesten azonban, mikor valaki a cikkben odáig ért, hogy Gundy Miklós sásdi esperes .. . akkor tovább forgatta az újságot, mondván : na, itt egy falusi pap megint irodalmároskodik a vasárnapi prédikációjával. Pedig az a beszéd olyan volt, hogy manapság csak a Prohászka Ottokár budapesti beszédével lehet összehasonlítani. Ezt nem én mondom, hanem a beszéd követeli , tessék elolvasni. Megjelent a Pécsi Közlöny 1902. okt. 30-iki 186. számában. Ezt nem én mondom, hanem azok az emberek, kik a trafikos boltokból az újságszámot elkapkodták, s a trafikosok jöttek a kiadóhivatalba uj példányokért, így vagyunk mi. Vannak nekünk embereink, akik, hogy Vészi József, a nagy Vészi József, az ellenségeinktől bálványozott Vészi József mondja, mint reverendás titánok, gondolatsziklákkal dobálóznak — de ezek az emberek egy theologia négy falában szerényen meghúzódnak, vagy mint ő, falusi csendben, gondosan ápolt rózsák között sétálnak és egyszerű, nyugodt félrevonulásban gondolkoznak az élet és a modern problémák fölött — nem apró óriások, akik szemtelen arccal kiabálnak arról, ami.