Pécsi Közlöny, 1904. április (12. évfolyam, 43-50. szám)

1904-04-03 / 43. szám

ö­ vön fakadt, mely őt öleli. A nálunk lehe­tetlen színek keverékében a kicsike is csak­nem egészen úgy volt öltözve, mint a Ma­donna arczú édes­anyja, piciiyizett kiadás­ban volt minden rajta. Mint egyik tojás a másik nagyobbra, hasonlítottak. Mosolygós az egyik, csókos a másik. Olyan kedves volt a gyermek, mint a­milyenek közül vá­logatja az Úr angyalait. Mikor egyik a föl­dön, letört bimbóvá válik, a másik angyal szárnyán repül fel az égbe. Előveszek egy új veretű ezüstpénzt,é­­s teszem azt a ki­csikének összefogott kezébe. Gyermekes szégyenlőséggel fogadja, arcza, mosoly és megilletődés között küzd s az anya biztató szavára, alig hallható, elcsukló hangon kö­szöni, azután az anya és leányka hálás mo­­solylyal jutalmaznak. A gyermek megy azu­tán, mint fiúk az anya után, én meg a to­vábbi utamra vándorként s örülök ennek az utolsó szép jelenetnek a svédek földön, mikor más országba indulok. A svéd partról közel jutunk a dánok fővárosába, egyik országból a másikba. Csak a keskeny Öre Lundon kell áthajózni s másfél óra alatt a nagyocska Seeland - szigeten vagyunk, a melyen épült az, több más várossal, faluval. A két ország között a távolság mégis elég arra, hogy az egyik partról át ne láthassunk a másikra. Nagy hajók hiitálták a kis halászcsónakokat. A tenger szélén alant fekvő főváros lassan bontakozik ki előttünk s azt a hatást kelti a szemlélőben, mintha a tenger csoda re­meke. Velenczeként a vízből emelkednék fel. Legelőbb a márvány templom nagy ku­polája, azután a váracska, a kettős vízárok­kal körülvett Frederikrhavn, ágyukkal föl­szerelt védmű, végre egyéb városrészek, házak. Megérkezem a dánok földére. A svéd­ és norvég nép rokonánál vagyok. Szárma­zásuk és nyelvük teszi őket azzá ; ez azon­ban nem zárta ki a czivakodó testvéreknek egymás ellen való háború viselését a múltban. A harmadik skandináv ország főváro­sát Koppenhága néven itt hiában keresnék.­ Kiebenhavn (Kaufmannshafen**) annak az igazi neve, magában foglalja azt a fogal­mat, hogy itt, az egykori halászfaluból tá­madt, I. Waldemár által a XII. században alapított nagy városban a legjelentékesebb kereskedelmi góczpontban vagyunk, mely­nek azelőtt és azután, hogy a Kauza hajói erre úsztak, összeköttetése van vizen más országok kikötő városaival, úgy, hogy éven­ként kétezernél több idegen gőzhajó fordul meg a kikötőjében. Nézem a kereskedelmi nagyváros tőzsde­palotáját, Mercur templomát, melyet negyvenöt magasbatörő dísz ékesít. A leg­nagyobb, hegyes torony, négy sárkányfejű óriás kígyónak a farka összefonódásából áll; a kígyók feje lefelé van fordulva. A kígyó a csalárdság jelvénye lévén, találónak találom a börzére, különösen ha benne nem a pénz az áru értékmérője, hanem fedezetlen határidő üzleteket kötnek. Éjszak világában szeretnek tengerszo­ros mellett szigeteken építkezni. Itt is így. A lapos Leeland-szigetet egy igen keskeny, széles folyónyi tengervíz választja el a fát­­lan, kis Amager szigettől. Tehát tulajdon­képen arra a két szigetre van építve a vá­ros, és a két sziget között elnyúló víz — Kalvebod — kettős parttal olyan alkalmas kikötőt képez, hogy Kattegadban ez a leg­biztosabb. Az egykor kiterjedt Dánia, nagy érde­kek torlódásából, csak halvány árnyéka a réginek. A főkép szigetekből álló kis ország fővárosa nem olyan mint Stockholm, mely az első megpillantásra rögtön hat a né­zőre, sem olyan, amely később hat, mint Krisztiánia, hanem olyan, mely sehogy sem hat. Benne minden olyan ószerű, mogorva, az épületek — mint Londonban ! — időbarnította színűek, de ki nem magas­lók. Utczái szűkek, de a tisztaságot elvi­tatni nem lehet. A házakon sok a cserép virágos ablak, kevés a falköz, mert hosszú a borús tél, világosság kell. Az ablakokban nincsenek redők, csak afféle bolti vászon árnyéksátrak picinyített kiadásban. Az egyik ablakban idősebb magános nő, kutyák iánti szenvedéllyel. Spion, ez sok van az ablakokon. Nem ember, tárgy az, inkább készülék. Az emberek akkor is kiváncsiak, a­mikor a rossz idő falak közé szorítja őket, akkor is szeretnék tudni, mi történik az utczán. Afféle palacsinta sütő formájú, réz­ből való készülék az, mely félig nyitott helyzetben akként tétetik az ablak elé,­ hogy a két külső fele tükröt mutasson. Ez­ a dánoknak olyan féle unalom űző mulat­sága, mint a telefon fülkagylóknak a hall­­érzékhez való szorítása, melyeket rögtön felfüggesztünk, mihelyt jobb mulatságot ta­lálunk. A város (lutheránus) lakónak száma valamivel meghaladja a 375,000-et, de azért élénkséget hiában keresünk. Gyalogjárókkal, rohanó kocsikkal olyan telt utcája, mint akár Berlinben Friedrichstrasse, egy sincs, megközelítőleg sincs. A „Király új piacá­nak“ nevezett tér, a­melyen V. Keresztély dán király fekete ónból öntött lovasszobra áll, a­melyen tizenhárom utca szalad össze,­­ és melyen a királyi színház is épült, elő­térben híres dán költők és színházi királyok­­ szobrával, egyike a királyi székvárosok leg­­legszebb terének, — de üres, néptelen. Szép az oszlopos Amalienborg Slot. Európa öreg apósától*) vitték a sző­kén szép, dán hercegkisasszonyokat tró­nokra. A régibb, nagy királyi palota leégett, (1884) csak meredező romfalakkal áll. Éz­­­sak megváltozott Dániában. A csendes vérű népet látva, ki hinné, hogy ezek valaha ret­tegett kalózok voltak, hogy a dán királyok uralkodtak nemcsak Norvég- és Svédország­ban, de Angolországban is. A dánoknak, a norvégeknek rablótámadásait a világ eny­hén bírálja meg, azonban a magyarok be­törését Németországba, mely még a vezérek korára esik, azt a német történészek, írók, máig is szemére lobbantják a magyaroknak. Kiki a maga háza előtt söpörjön. Az előre bocsátottak után jónak látom megjegyezni, hogy elbújt a napsugár, és erős borulás támadt az égen, mikor Koppen­hágában tartózkodtam, sőt álmos szinű felhők terpeszkedtek a város fölött, később kiöntötték, sűrű, kövér esőcsöppek verdesték a kocsim ablakát. Bár kocsik zörögve szá­guldottak minden irányban. Belemosódtak a paloták tetejének körvonalai az esőbe, így, komolyra válva, mindent komor színben láttam. De hát minek is esett folyvást júliusban?! Most az én tollam is nehezen indul, nem igen fog, hiányoznak a színek, melyekkel festek, hiszen a várostól és 11 kilométernyi távolságban fekvő híres Klammpenborgi-parkot is csak néptelenül láthattam. A 225 méter hosszú fasorban néhány tengeri fürdőt használó, felgyúrt galléros, esőköpönyegesliázó, csúf, csepergő, megromlott időben, mikor nedvesül az agy­velő, kapkodta hazafelé lábait. Elveszett a népéleti tanulmányom, annak is befellegzett élj­esen, mikor a felhők összetömörülve, szakadt, csapkodott, zuhogott, paskolt a zápor, süvöltött a szél, közbül elbődült hara­gosan az ég. A­rátságos időben nem hul­lámzott sehol a nagyvárosi nép, a robogó kocsiktól sárcsöpp frecscsen, a városon mintha gyász ült volna. Csak a kikötőben cipekedtek terhekkel nagy csontú, roppanó járású alakok. Megpattanásig feszül meg az izmuk, szinte kifogy a lélegzetük. Nehéz munkájuk, rossz vizük dacára sem iszákosak, pedig Dániában nem szokták megvenni a szeszt. Láttam azt többféle ottani s erős angol termékben, az ebéd közben is felhaj­togatni. Ide jegyzem néhánynak a nevét: Wishky, Scotch, Gin, Teddy. Valamennyinél jobb a svéd puncs, mely a világ egyik leg­jobb itala. Kár, hogy olyan nagyon meg­drágul, mire hozzánk ér. A kikötőben láttam legtöbbet. Sürgés­forgás, dolgozás, verejték gyöngyének erő­sen gyülekezése homlokon. A hosszú gólya nyak alatt vállcsont előugrása terhektől. Harcsabajuszt ne keressünk. A dánok ba­juszt nem viselnek, és ha mégis megeresztik, kurtára van vágva az, a szakálluk egy részét is leszedik, ami marad ebből, rendesen az áll alatt, vagy a kiálló pofacsontig terjedő tömött pofaszakál, torzképet csinál az arcuk­ból, nemhogy jól áll. Képzeljünk még min­den szájba rövid pipát. Lovaskatonák, erős, csontos emberek, de azért mégsem afféle markos kurucok, csak vékony legények, zárt sorokban, panyó­­kásan vonulnak el mellettünk, trombitaszó kiharsogja az ütemet, csattognak hozzá a lovak patái. Huszárok volnának, mégsem azok, legalább nem hasonlítanak a mi nyalkáinkra. A lapos, lehetetlen formájú karimátlan és minden ellenző nélküli, mond­juk, egy kisebb szita alakú fejfedő, nem csákó. Az állatkerttel kárpótoltam magamat. Pompás bikkes és tölgyes. Dámgimek és egyéb nagy vadak sokasága. Nagy példányú jeges medve, ritka orangutang. Az egyéb­ként virgonc apró majmok fázékonyan húzódtak meg. Pajkos gyermek nógatja őket pálcájával. Egy-egy állat elbődülése közben hangos kutyaugatás üti meg a fülemet, oda­figyelek, megyek a zaj irányában. Egy hatalmas dán dogg példányt látok a terje­delmes állatketrecben, tizennégy vadállattal összetársitva. Ha nem láttam volna, el sem hinném, hogy cimborák: a fehér medve *) Mind a három skandináv országban 1873 óta egy a pénzalap, korona, mely a mi pénzü­nk szerint 1 kor. 17 fidér. **) Köp mennehafu Hafen dar Haufleute. *) VII. Edvárd angol király vette nőnek egyik leányát, a másikat az elhalt orosz cár bírta. Egyik fia, II Oszkár svéd király leányát vette nőül, a má­sik fia pedig Görögország királya- Hatalmas r­okonság. PÉCSI KÖZLÖNY, 1904 április 3.

Next