Pécsi Közlöny, 1904. november (12. évfolyam, 104-111. szám)

1904-11-03 / 104. szám

2 elelménél minden munkabíró ellenzéki képviselő a végsőig helyt fog állani... Mert a végsőig fog kelleni. Mit ér ugyanis az, ha heteken vagy bár hónapokon át is beszélnek, de a döntéskor, a szavazásnál hiá­nyoznak? Igaz ugyan, hogy a kormány­­pártiak sem szoktak mind jelen lenni s most is fele volt csak kéznél; de ott egészen más az elmaradás oka, a­hol t. i. az igennel szavazók egy tetemes része erőszakot követ el a hazafiai lelkiismeretén ... Tisza alkuszik, ő teheti, mert a halál helyett életfogytiglani börtönt kínálhat; de az ellenzéknek kötelessége ezzel az őrült rendszerrel élet­halálra leszámolni, minden ra­vaszkodással és minden erőszakosko­dással szemben is. A­kik nem teszik: hitvány szédelgők lesznek a nemzet sze­mében ... Legyőzetni baj , de ütközet elfo­gadása nélkül feladni a hadállást: baj is, szégyen is ! És pedig annál nagyobb szégyen, minél nagyobb volt a megelőző hős­ködés, a rugaszkodás e­lembe, addig úgy lehet, hogy a többség felrobban s a mameluktáborból­­ kisebb­ség lesz. Ebben az esetben a m­i­­niszterelnök a képviselőházat fel szándékozik oszlatni. Ennek a most meginduló küzdelemnek az esélyi beláthat­­lanok, úgy lehet, hogy a miniszterelnök a parlamenti viharokban elmerül, a többség megszűnik többség lenni, új pártalakulások történhetnek. Meg eshetik az is, hogy az ellenzék , vele együtt a nemzeti törekvé­sek győzetnek le, lehet leszerelés, kompro­misszum, azonban erősen hisszük, hogy ebben a küzdelemben győztes csak a nem­zet lesz ! A politikai szintérről A képviselőház a hét első felében szünetelt, de annál mozgalmasabb volt az élet a pártklubbokban. Mindegyik párt erősen ké­szülődik a holnapi napra csütörtökön fog tudniillik a házszabályrevíziós indítvány megokolása megtörténni. A szabadelvű pártban a belső forrongás jelei mutatkoz­nak, sokan vannak, akik nem tudják a szívükre venni, hogy a­­nemzeti ellenállás egyszers mindenk­orra lehetetlenné tétessék. Míg tehát a majdnem kétszáz főnyi ellen­zéki tábor egységesen megy be a küzdő­hívó szavait, nem jött, nem szólt semmit, csak aludt tovább a nedves rögök alatt. Az emberek jöttek, mentek mellettem, kinek útjában voltam, félre dobott, ütött egyet rajtam, azután kacagott sírásomon- Oh, az árvák mindenkinek útjában vannak, azokat ütni, dobni mindenkinek oly jól esik, hiszen azokat senki sem védi. Itt a temető elhagyatott sírjai között kerestem egykor, mint gyermek, a védő, a gyámolító édes­apát, és nem találtam meg; itt járok most életem delelőjén, mint férfiú, nyugalmat, vigaszt keresve az élet csaló­dásai, szek­vedései közepette, vájjon ta­­lálok-e ?! Az ifjúság röpke évei szédítő gyorsa­sággal tűntek el a múlt ködébe, magukkal ragadva a boldog perceknek m­a emlékeit is, míg a deresedő fő, a roskadó test meg­tört lelke, a múlt csalódásai, a reményte­len jövőn töprengő szív, az itt maradt. Miért ? Hát a gyötrődés, a szenvedés po­hara még nem telt meg csordultig ?! A mosolygó, csábos, ezernyi virágú természet mintha kihalt volna ; illat, csáb és remény elmúllolt és csak a szúró tövi­sek sajgó sebének nyiramlását érzem, — talán — rövid, vándor utamon. Csak hánykódom a nyüzsgő emberek között, mint árbocát, kormányát vesztett hajó a zúgó tenger felkorbácsolt habos hul­lámain, cél és irány nélkül, könnyű játék­szereként az orkánnak, míg nyomtalanul el nem tűnik a habok örvényes mélyében. A hullámok összecsapnak fölötte, és a hajó csak­­ volt. És életem nem-e ilyen ?­­ Még mint gyermek­ ifjúnak, a sertett szív ezer fájdalmával engedte átéreznem a sors kegyetlen szeszélye az elhagyottság, a megaláztatás fakasztotta kínjait. Korán szok­tam a szenvedés kábító italára, rabjává lettem. Amikor a létért való küzdelem az élet zajába sodort, ott kelle hagynom az édes szülő­várost, hol bölcsőm ringott, hol éln és halni vágytam, mert abban a nagy, ab­ban a hatalmas metropolisban nem jutott már kenyér a becsületes munka szerény emberének. A határon még egyszer visszapillantot­tam arra a hatalmas, füstölgő háztömbre, hol gyermek és ifjú éveimet töltöttem, a szivemet megfacsarta a válás fájdalma sze­meim megteltettek könnyei s vonagló ajkam egy búcsúszóba fűlt: Isten veled. PÉCSI KÖZLÖNY, 1904. november 3. NAPI HÍREK. Pécs, 1904 november 2. Fécssz. k. város meteorologiai állomása jegyzetei: 1904. nov. 2. d. u. 7 órakor. Barometer (redukált) 7691 mm. emelkedő Hőmérsék 9­0 C° Hőmérsék maximuma 11­2 oC Hőmérsék minimuma 4­8 oC tegnapi. Páranyomás 67 mm. Relatív nedves­ség 73 e/o. Harmat pont 0­ 2 °C. Felhőzet 10' Str. Cm. N. Széliránya erőN. e. Csapadék 24 óra 3.8 mm. 8 Időjóslat, műszerek jelzése nyomán: Hűvös szárai. ífíSf* Felkérjük különösen vidéki előfizetőinket miszerint a folyó évre eső­ hátralékos elő­fizetéseiket most már a negye­dik negyedévben beküldeni ke­gyeskedjenek, nehogy a kiadó hivatal levélbeli felszólítással legyen kénytelen alkalmatlan­kodni. A halottak ünnepe. Minden mindenszentek estéjén ki­megyek a temetőbe, szeretettjeim sírjához, nem viszek magammal csak két kis viasz gyertyát s egy két chrisantemumot, aztán elimádkozom a sir mellett egy két miatyán­­kot, egy kéz Üdvözletét — és ismét haza megyek. Tudja Isten ezen az estén nem tudok huzamosabb ideig a temetőben lenni, nem tudok oly ájtatosan imádkozni, mint egyéb­kor, úgy bánt az a hivalkodó pompa, amit egyik másik sírnál kifejtenek a gazdagok. Hát a halálban sincs egyenlőség, hát a temetők csendes birodalmát is osztályokra osztja a dölyf, a pénz és a hiúság! ? Lerójjuk kegyeletünket akkor is a halott iránt, ha magunk viszünk sírjára egy pár virágszálat, ha gondolunk reá, hogyha elzarándokolunk sírjához, hogy ott lelke nyugalmáért egy-két imát elmondjunk, ha érte szent misét ajánlunk fel, egy szóval ha mindazt megteszük, amivel vallásunk tanai szerint is segíthetünk rajta. Engem meg tud hatni egy szegényes horpadt sírdomb egy szál virággal egy pislogó méccsel, hogy ha azt az igaz kegyelet gyújtja és hidegen hagy sőt haragra ingerel az, hogyha pálmákkal, babérfákkal, hatalmas sirlámpákkal diszitett márvány kriptákat látok, amelyek csodás fényben úsznak, s melyek mellett valamely temetkezési egylet szolgája áll sirbakot mozdulatlanul de nem látom a kripta mellett a holt hozzá­tartozóit, ezek legtöbb­ször azt hiszik, hogy az elősoroltakkal lerótták kötelességüket — ők nem a halott iránt, azzal nem igen törődnének hanem a világ iránt, hogy meg ne szóják őket! Bármily fényárban ússzék is egy egy ilyen mauzóleum, szemlélődő lelkem előtt* szebb, nagyobb fényt terjeszt az a szegé­nyes két filléres viasz gyertya, amelynek lángját a szeretet, a kegyelet gyújtotta és nem a hiúság! Végső tekintetem oda tévedt a Havi­ Boldogasszony kisded, kopottas kápolnája felé, a mellem összeszorult, a szülőföld egy marék rögét keblembe rejtve: óh szűz Anyám, ne hagyj el engemet, volt utolsó szavam s künn voltam az idegenben. Elhagyva mindenkitől, beteg testtel, sajgó lélekkel, könnyel öntözve a vándorút, porát, indultam az ismeretlen cél felé. Az otthont kereső út rövid volt, de kinteljes. Húsz hosszú, küzdelmekben gazdag év dőlt azóta a múlt sírjába. Legyen el­temetve, legyen elfeledve. De itt a jelen, s bármerre nézzek is, megújhódik benne a múlt. Az emberek jönnek-mennek mellettem és én ott állok közöttük, mint a szomorú­ság fejfája, elhagyva rokon s jó baráttól. Mit is törődnének ők egy névtelen falusi tanítóval, mit egy szive csalódását zokogó íróval, kinek becsületénél, szivénél, lelkénél egyebe sincsen, kinek asztala telitellen, ke­délye elborult, küszöbe gyepes, ki csak sze­retetét adhatná cserébe szeretetért, ha . . . ha találkoznék egy oly botor ki arra vágyna. És ha egykor, talán ma, talán holnap a halál angyala lefogja szemeimet, ajkam utolsóra nyil e szavakra: tanító volt­am mint Istenem engedte : a hit és hazaszerete

Next