Pécsi Közlöny, 1904. november (12. évfolyam, 104-111. szám)
1904-11-03 / 104. szám
2 elelménél minden munkabíró ellenzéki képviselő a végsőig helyt fog állani... Mert a végsőig fog kelleni. Mit ér ugyanis az, ha heteken vagy bár hónapokon át is beszélnek, de a döntéskor, a szavazásnál hiányoznak? Igaz ugyan, hogy a kormánypártiak sem szoktak mind jelen lenni s most is fele volt csak kéznél; de ott egészen más az elmaradás oka, ahol t. i. az igennel szavazók egy tetemes része erőszakot követ el a hazafiai lelkiismeretén ... Tisza alkuszik, ő teheti, mert a halál helyett életfogytiglani börtönt kínálhat; de az ellenzéknek kötelessége ezzel az őrült rendszerrel élethalálra leszámolni, minden ravaszkodással és minden erőszakoskodással szemben is. Akik nem teszik: hitvány szédelgők lesznek a nemzet szemében ... Legyőzetni baj , de ütközet elfogadása nélkül feladni a hadállást: baj is, szégyen is ! És pedig annál nagyobb szégyen, minél nagyobb volt a megelőző hősködés, a rugaszkodás elembe, addig úgy lehet, hogy a többség felrobban s a mameluktáborból kisebbség lesz. Ebben az esetben a miniszterelnök a képviselőházat fel szándékozik oszlatni. Ennek a most meginduló küzdelemnek az esélyi beláthatlanok, úgy lehet, hogy a miniszterelnök a parlamenti viharokban elmerül, a többség megszűnik többség lenni, új pártalakulások történhetnek. Meg eshetik az is, hogy az ellenzék , vele együtt a nemzeti törekvések győzetnek le, lehet leszerelés, kompromisszum, azonban erősen hisszük, hogy ebben a küzdelemben győztes csak a nemzet lesz ! A politikai szintérről A képviselőház a hét első felében szünetelt, de annál mozgalmasabb volt az élet a pártklubbokban. Mindegyik párt erősen készülődik a holnapi napra csütörtökön fog tudniillik a házszabályrevíziós indítvány megokolása megtörténni. A szabadelvű pártban a belső forrongás jelei mutatkoznak, sokan vannak, akik nem tudják a szívükre venni, hogy anemzeti ellenállás egyszers mindenkorra lehetetlenné tétessék. Míg tehát a majdnem kétszáz főnyi ellenzéki tábor egységesen megy be a küzdőhívó szavait, nem jött, nem szólt semmit, csak aludt tovább a nedves rögök alatt. Az emberek jöttek, mentek mellettem, kinek útjában voltam, félre dobott, ütött egyet rajtam, azután kacagott sírásomon- Oh, az árvák mindenkinek útjában vannak, azokat ütni, dobni mindenkinek oly jól esik, hiszen azokat senki sem védi. Itt a temető elhagyatott sírjai között kerestem egykor, mint gyermek, a védő, a gyámolító édesapát, és nem találtam meg; itt járok most életem delelőjén, mint férfiú, nyugalmat, vigaszt keresve az élet csalódásai, szekvedései közepette, vájjon találok-e ?! Az ifjúság röpke évei szédítő gyorsasággal tűntek el a múlt ködébe, magukkal ragadva a boldog perceknek ma emlékeit is, míg a deresedő fő, a roskadó test megtört lelke, a múlt csalódásai, a reménytelen jövőn töprengő szív, az itt maradt. Miért ? Hát a gyötrődés, a szenvedés pohara még nem telt meg csordultig ?! A mosolygó, csábos, ezernyi virágú természet mintha kihalt volna ; illat, csáb és remény elmúllolt és csak a szúró tövisek sajgó sebének nyiramlását érzem, — talán — rövid, vándor utamon. Csak hánykódom a nyüzsgő emberek között, mint árbocát, kormányát vesztett hajó a zúgó tenger felkorbácsolt habos hullámain, cél és irány nélkül, könnyű játékszereként az orkánnak, míg nyomtalanul el nem tűnik a habok örvényes mélyében. A hullámok összecsapnak fölötte, és a hajó csak volt. És életem nem-e ilyen ? Még mint gyermek ifjúnak, a sertett szív ezer fájdalmával engedte átéreznem a sors kegyetlen szeszélye az elhagyottság, a megaláztatás fakasztotta kínjait. Korán szoktam a szenvedés kábító italára, rabjává lettem. Amikor a létért való küzdelem az élet zajába sodort, ott kelle hagynom az édes szülővárost, hol bölcsőm ringott, hol éln és halni vágytam, mert abban a nagy, abban a hatalmas metropolisban nem jutott már kenyér a becsületes munka szerény emberének. A határon még egyszer visszapillantottam arra a hatalmas, füstölgő háztömbre, hol gyermek és ifjú éveimet töltöttem, a szivemet megfacsarta a válás fájdalma szemeim megteltettek könnyei s vonagló ajkam egy búcsúszóba fűlt: Isten veled. PÉCSI KÖZLÖNY, 1904. november 3. NAPI HÍREK. Pécs, 1904 november 2. Fécssz. k. város meteorologiai állomása jegyzetei: 1904. nov. 2. d. u. 7 órakor. Barometer (redukált) 7691 mm. emelkedő Hőmérsék 90 C° Hőmérsék maximuma 112 oC Hőmérsék minimuma 48 oC tegnapi. Páranyomás 67 mm. Relatív nedvesség 73 e/o. Harmat pont 0 2 °C. Felhőzet 10' Str. Cm. N. Széliránya erőN. e. Csapadék 24 óra 3.8 mm. 8 Időjóslat, műszerek jelzése nyomán: Hűvös szárai. ífíSf* Felkérjük különösen vidéki előfizetőinket miszerint a folyó évre eső hátralékos előfizetéseiket most már a negyedik negyedévben beküldeni kegyeskedjenek, nehogy a kiadó hivatal levélbeli felszólítással legyen kénytelen alkalmatlankodni. A halottak ünnepe. Minden mindenszentek estéjén kimegyek a temetőbe, szeretettjeim sírjához, nem viszek magammal csak két kis viasz gyertyát s egy két chrisantemumot, aztán elimádkozom a sir mellett egy két miatyánkot, egy kéz Üdvözletét — és ismét haza megyek. Tudja Isten ezen az estén nem tudok huzamosabb ideig a temetőben lenni, nem tudok oly ájtatosan imádkozni, mint egyébkor, úgy bánt az a hivalkodó pompa, amit egyik másik sírnál kifejtenek a gazdagok. Hát a halálban sincs egyenlőség, hát a temetők csendes birodalmát is osztályokra osztja a dölyf, a pénz és a hiúság! ? Lerójjuk kegyeletünket akkor is a halott iránt, ha magunk viszünk sírjára egy pár virágszálat, ha gondolunk reá, hogyha elzarándokolunk sírjához, hogy ott lelke nyugalmáért egy-két imát elmondjunk, ha érte szent misét ajánlunk fel, egy szóval ha mindazt megteszük, amivel vallásunk tanai szerint is segíthetünk rajta. Engem meg tud hatni egy szegényes horpadt sírdomb egy szál virággal egy pislogó méccsel, hogy ha azt az igaz kegyelet gyújtja és hidegen hagy sőt haragra ingerel az, hogyha pálmákkal, babérfákkal, hatalmas sirlámpákkal diszitett márvány kriptákat látok, amelyek csodás fényben úsznak, s melyek mellett valamely temetkezési egylet szolgája áll sirbakot mozdulatlanul de nem látom a kripta mellett a holt hozzátartozóit, ezek legtöbbször azt hiszik, hogy az elősoroltakkal lerótták kötelességüket — ők nem a halott iránt, azzal nem igen törődnének hanem a világ iránt, hogy meg ne szóják őket! Bármily fényárban ússzék is egy egy ilyen mauzóleum, szemlélődő lelkem előtt* szebb, nagyobb fényt terjeszt az a szegényes két filléres viasz gyertya, amelynek lángját a szeretet, a kegyelet gyújtotta és nem a hiúság! Végső tekintetem oda tévedt a Havi Boldogasszony kisded, kopottas kápolnája felé, a mellem összeszorult, a szülőföld egy marék rögét keblembe rejtve: óh szűz Anyám, ne hagyj el engemet, volt utolsó szavam s künn voltam az idegenben. Elhagyva mindenkitől, beteg testtel, sajgó lélekkel, könnyel öntözve a vándorút, porát, indultam az ismeretlen cél felé. Az otthont kereső út rövid volt, de kinteljes. Húsz hosszú, küzdelmekben gazdag év dőlt azóta a múlt sírjába. Legyen eltemetve, legyen elfeledve. De itt a jelen, s bármerre nézzek is, megújhódik benne a múlt. Az emberek jönnek-mennek mellettem és én ott állok közöttük, mint a szomorúság fejfája, elhagyva rokon s jó baráttól. Mit is törődnének ők egy névtelen falusi tanítóval, mit egy szive csalódását zokogó íróval, kinek becsületénél, szivénél, lelkénél egyebe sincsen, kinek asztala telitellen, kedélye elborult, küszöbe gyepes, ki csak szeretetét adhatná cserébe szeretetért, ha . . . ha találkoznék egy oly botor ki arra vágyna. És ha egykor, talán ma, talán holnap a halál angyala lefogja szemeimet, ajkam utolsóra nyil e szavakra: tanító voltam mint Istenem engedte : a hit és hazaszerete