Pécsi Közlöny, 1905. augusztus (13. évfolyam, 153-178. szám)
1905-08-01 / 153. szám
szól, éppen azért nem mások megejtésére van oly szépen kigondolva. Milyen programmal, milyen elvi alapon indulna meg a 67-es pártok tömörítése ? Ez a kérdés, a helyzetnek döntő kérdése. Olykér történnék-e, hogy az összes 67-es pártok elfogadnák a mai koalíciós programm lényeges tételeit, a magyar katonai vezénynyelvet és a gazdasági önállóságot ? Ha ez az eset, mi az ilyen alakulást szívünkből üdvözölhetnők. És fentartás nélkül, annál szívesebben üdvözölnék azt az eshetőséget, ha ilyen elvi alapon tisztán 67-es többség és kormányzat jönne létre. Egy pillanatig se gondolhatjuk, hogy ez az eset a függetlenségi párttal kötött szövetség elárulását jelentené. Az ilyen megítélés csak a pajtásság fogalomköréből származhatik, de nem nyugszik a politika erkölcsi alapján. Mi a függetlenségi pártnak szerepe, hivatása, kötelessége a koalicionális alakulásban, amely reá nézve minden körülmény között csak az ideiglenesség, csak az átmeneti opportunitás szüksége és föltétele szerint állhat meg ? Az, hogy annak a nemzeti akaratnak, amely az elmúlt évek nagy küzdelmei után a választások eredményében tisztán kijegesedett, a parlamenti többség erejét és jogát biztosítsa. E végből meg kellett hoznia azt az áldozatot, hogy a koalicionális programm alapján az új többség egyik alkatrésze legyen, anélkül azonban, hogy tulajdonképeni elvi alapját egy pillanatig is kétessé tehetné. De ez a kötelezettsége megszűnik akkor, mihelyt 67-es elvű pártok egymagukban is képesek volnának arra és a többségi szervezet módjában elég garanciát is nyújtanának arra, hogy a kiegyezésben gyökerező összes nemzeti jogainkat a nemzet akaratának teljes mértéke szerint érvényre juttassák. Talán csak nem volna az ilyen helyzetben a méltó feladatok híjával a függetlenségi ellenzék sem ? Igazán csodálatos, mennyire elhomályosította a válság sok vajúdása azt a tényt, hogy a függetlenségi párt immár 180 tagra szaporodott, napról-napra ellenállhatlanabb varázslattal, a közvélemény szinte kizárólagos irányzását ragadhatja magához. Ez az ellenzéki erő alighanem reálisabb erővel befolyásolná a dolgok alakulását, mint bármi koalicionális kormányzatban való részvétel. Bizonyos az is, hogy a mai válságnak helyes megoldása nem a miniszteri tárcákon való osztakozáson fordul meg. Hát ez az egyik eset. A másik és mondjuk meg mindjárt, a valószínűbb eset az, hogy akik a 67-es pártok tömörítésről, új többség alakulásáról énekelnek, tulajdonképen a mai koaliczionáls programm lefokozását, a bécsi udvarral való könnyebb megalkuvást akarják elérni. Ezzl a föltevéssel röviden végezhetünk. Ha azok a hatvanhetesek, kik eddig a koalícióhoz tartoztak, ily alakulásban részt vennének,ez már csakugyan határozott elvi árulás és politikai aljasság volna. És a függetlenségi pártnak, mely a nemzeti akaratnak hűséges őrzését vállalta, feltétlen kötelessége volna, hogy az ilyen éjjeli cimboraságra rendőri razziát indítson. Egyébként halljuk azt a csodás nótát is, hogy az egyesült hatvanhet leseknek tartaniok kellene a jó közösséget a függetlenségiekkel éppen azért, hogy vissza ne eresszék a függetlenségieket, az ő függetlenségi programmjukhoz. Az a szirén, aki így dalol, igazán őszinte szirén. Ha ez csábítás akar lenni, az ilyen sziréneknek bátrak vagyunk — fütyülni. Mulatságos, ha olyanok, kiknek a koalíció programmja túl sok, ilyen bájos keltezéssel csalogaják azokat, akiknek ez kevés. Nagyon hosszú volna elmondani azt a ravasz furfangot, amivel Pacarritonak sikerült az ideálja rablójának palotájába befurakodni. Elég az hozzája, hogy a fiú ugyanabba az utcába férkőzött be mint egyszerű utcaseprő. Egy nap szive vágya annyira felbátorította, hogy átlépte a kaput, felsurrant a lépcsőkön és egy kis szalon ajtajában dermedve állt meg. A szőnyegen hevert az ő szerelmese mozdulatlanul, összetépett ruhában s egyik keze ki volt törve, így kellett hát őt viszontlátni ? ! Zokogva borult az eszményképére s a forró csókjaival borította el a szegény meg- kinzott kis alakot, s a martir fájdalmas szemekkel nézte hű lovagját. Istennek hála — tehát még él! A szomszéd szobában léptek zaja hangzott; Pacarrito karjaiba ragadta ked- j vesét s villámgyorsan futott a szabadba, s aztán szaladt, szaladt, mig a fáradságtól kimerülve, lábai fel nem mondták a szolgálatot. Kedvesét hü szivére szorítva, lefeküdt a földre, mély álomba merült és az éj sötét fátyola ráborult a vakmerő szöktetésre. De oh, csoda ! A megsebesült nemes hölgy újra magához tért s lovagja őt ismét s eredeti szépségében látta. Forró köszönetet mondott megmentéséért s biztosította a fiút, hogy törhetetlen hűsége forró szerelmet fakasztott a szivében. A szegény utcagyerek álmában elragadtatva hallgatta a hölgy szavainak melódiáját s aztán együtt beléptek az árnyak a misztikus birodalmába. . . . Mikor a ragyogón fényesre világított bálterembe beléptek, Pacarino ámulva nézett körül. Egy csomó minaratűr-hölgy és lovag mozgott körülötte, akik nagyon hasonlítottak a játékosbolt kirakatában látott bábukra. Az előkelő kísérőnője felvilágosította, hogy ő fejedelemnője ez apró népségnek s aztán a társasághoz fordult: — Hölgyek és urak! Bemutatom don Pacarritó de las Migajezt, aki ma esti ün nepélyünkön vendégünk lesz. Minden szem feléje fordul, de a szegény fiú szégyelve rongyos ruháit, meztelen lábait, pirulva sütötte le szemeit. A hercegnő megértette s intésére egy csomó lakájnak öltözött majom egy spanyol fal mögött fényes ruhába öltöztette, s keblére egynéhány ragyogó érdemcsillagot akasztott. Pompás lakomához ültek. A vendég sereg élénk társalgásba merült, de Pacarrto — érezv® tudatlanságát, csak azért nyitotta ki a száját, hogy a felséges ételekből kivegye a részét. Egy lovag nagyon guyos szemekkel méregette a szegény fiút, s végre * megszólította: — Nagy szívességet tenne don Pacarrito, ha nekünk néhány sorsjegyet ajándékozna, amennyiben pedig ezt nem tenné, indítványozom, vegyük el tőle a szép ruhákat, s az érdemrendeket. E szavakra viharos kacagás támadt : — Helyes ! Helyes ! — kiáltották mindenfelől. — Ide a sorsjegyekkel! A szegény fiút szörnyű zavarba hozta e sértés, de mikor egy kenyérgolyóval megdobták az orrát, elvesztette a türelmét és dühösen ütött szót bántalmazói között. Iszonyú tumultus keletkezett, a hölgyek ideggörcsöket kaptak, a lovagok ordítoztak, végre mikor egy kicsit lecsillapult a veszedelem, a hercegnő asztalt bontatott s karon fogta vendégét, hogy lakosztályába vezesse. * — Kedves Migaret, a te bátor, férfias fellépésed csak növelte a szerelmemet s ezért kérlek, légy a férjem . . . — Oh kegyelmes hercegnő ! — kiáltott Pacarrito — szavai oly boldoggá tesznek, hogy képtelen vagyok hálámnak szavakat adni. — Szép ! De figyelmeztetlek, hogy ha férjem akarsz lenni, le kell mondani emberi lényedről. Akarsz érettem bábuvá lenni? PÉCSI KÖZLÖNY 1905. augusztus 1. NAPI HÍREK. Pécs, 1905. julius 31. Évforduló. Ha egy zseni megszűnik taposni a földi sarat, a nyüzsgő embersokadalom megjegyzi magának azt az időt és mérföldmutatót állít oda. Kevés ilyen óriási gránit oszlop hirdeti a szellem nagyságát, de ez a kevés mértföldmutató jelzi az emberi nem művelődésének haladását. A lángész megtapossa az utat, amelyen a kisemberek utána századokon át járnak. Az a kis idő, mi a zseninek az életből kijut, az ő számára a szenvedések, a kínos vergődések egész sorozata. Beteg test hordozza magában az óriási gondolatok súlyát, mert a lángész mindig tőle idegen világban él, maga is érzi, hogy nem illik abba a környezetbe, amelybe őt valamely erő belökte. Ha egy zseni maga veti el magától az életet, ne töprengjünk rajta: ő érezte legjobban a saját életét, kínjait. Ha egy zseni fiatalon hal meg, ne rimánkodjunk, ne jajgassunk utána, arra a gyors elmúlásra számított ő. Petőfi . . . vagy hogy is szólítsalak meg téged . . . most az imént éltél, kezem kinyújthatnám érted a múltba, a mi leányaink virágot hinthatnek még lábaid nyomára, megérdemelt édes nyugovóra tértél, úgy a hogy te kívántad, — légyen meg a