Pécsi Közlöny, 1905. augusztus (13. évfolyam, 153-178. szám)

1905-08-01 / 153. szám

szól, éppen azért nem mások megej­­tésére van oly szépen kigondolva. Milyen programmal, milyen elvi alapon indulna meg a 67-es pártok tömörítése ? Ez a kérdés, a helyzet­nek döntő kérdése. Olykér történ­nék-e, hogy az összes 67-es pártok elfogadnák a mai koalíciós programm lényeges tételeit, a magyar katonai vezénynyelvet és a gazdasági önálló­ságot ? Ha ez az eset, mi az ilyen alakulást szívünkből üdvözölhetnők. És fentartás nélkül, annál szívesebben üdvözölnék azt az eshetőséget, ha ilyen elvi alapon tisztán 67-es több­ség és kormányzat jönne létre. Egy pillanatig se gondolhatjuk, hogy ez az eset a függetlenségi párttal kötött szövetség elárulását jelentené. Az ilyen megítélés csak a pajtásság fo­galomköréből származhatik, de nem nyugszik a politika erkölcsi alap­ján. Mi a függetlenségi pártnak sze­repe, hivatása, kötelessége a koali­­cionális alakulásban, a­mely reá nézve minden körülmény között csak az ideiglenesség, csak az átme­neti opportunitás szüksége és fölté­tele szerint állhat meg ? Az, hogy annak a nemzeti akaratnak, a­mely az elmúlt évek nagy küzdelmei után a választások eredményében tisztán kijegesedett, a parlamenti többség erejét és jogát biztosítsa. E végből meg kellett hoznia azt az áldozatot, hogy a koalicionális programm alap­ján az új többség egyik alkatrésze legyen, anélkül azonban, hogy tulaj­­donképeni elvi alapját egy pillanatig is kétessé tehetné. De ez a kötele­zettsége megszűnik akkor, mihelyt 67-es elvű pártok egymagukban is képesek volnának arra és a többségi szervezet módjában elég garanciát is nyújtanának arra, hogy a kiegye­­­zésben gyökerező összes nemzeti jogainkat a nemzet akaratának teljes mértéke szerint érvényre juttassák. Talán csak nem volna az ilyen helyzetben a méltó feladatok híjával a függetlenségi ellenzék sem ? Igazán csodálatos, mennyire elhomályosította a válság sok vaj­údása azt a tényt, hogy a függetlenségi párt immár 180 tagra szaporodott, napról-napra ellenállhat­­lanabb varázslattal, a közvélemény szinte kizárólagos irányzását ragad­hatja magához. Ez az ellenzéki erő­ alighanem reálisabb erővel befolyá­solná a dolgok alakulását, mint bármi­­ koalicionális kormányzatban való részvétel. Bizonyos az is, hogy a mai válságnak helyes megoldása nem a miniszteri tárcákon való osztakozáson fordul meg. Hát ez az egyik eset. A másik és mondjuk meg mindjárt, a valószínűbb eset az, hogy a­kik a 67-es pártok tömöríté­sről, új többség alakulásáról énekelnek, tulajdonképen a mai koali­­czionáls programm lefokozását, a bécsi udvarral való könnyebb megal­kuvást akarják elérni. Ezzl a fölte­véssel röviden végezhetünk. Ha azok a hatvanhetesek, kik eddig a koalí­cióhoz tartoztak, ily alakulásban részt vennének,­­ez már csakugyan határozott elvi árulás és politikai al­jasság volna. És a függetlenségi párt­nak, mely a nemzeti akaratnak hűsé­ges őrzését vállalta, feltétlen köteles­sége volna, hogy az ilyen éjjeli cim­­boraságra rendőri razziát indítson.­­ Egyébként halljuk azt a csodás nótát is, hogy az egyesült hatvanhet­ leseknek tartaniok kellene a jó kö­zösséget a függetlenségiekkel éppen azért, hogy vissza ne eresszék a függetlenségieket, az ő függetlenségi programmjukhoz. Az a szirén, a­ki így dalol, igazán őszinte szirén. Ha ez csábítás akar lenni, az ilyen szi­réneknek bátrak vagyunk — fü­tyülni. Mulatságos, ha olyanok, kik­nek a koalíció programmja túl sok, ilyen bájos keltezéssel csalogaják azokat, a­kiknek ez kevés. Nagyon hosszú volna elmondani azt a ravasz furfangot, amivel Pacarritonak sike­rült az ideálja rablójának palotájába be­furakodni. Elég az hozzája, hogy a fiú ugyan­abba az utcába férkőzött be mint egyszerű utcaseprő. Egy nap szive vágya annyira fel­bátorította, hogy átlépte a kaput, felsur­rant a lépcsőkön és egy kis szalon ajtajá­ban dermedve állt meg. A szőnyegen hevert az ő szerelmese mozdulatlanul, összetépett ruhában s egyik­­ keze ki volt törve, így kellett hát őt vi­szontlátni ? ! Zokogva borult az eszményképére s a forró csókjaival borította el a szegény meg-­­ kinzott kis alakot, s a martir fájdalmas sze­mekkel nézte hű lovagját. Istennek hála — tehát még él! A szomszéd szobában léptek zaja­­ hangzott; Pacarrito karjaiba ragadta ked- j vesét s villámgyorsan futott a szabadba, s aztán szaladt, szaladt, mig a fáradságtól­­ kimerülve, lábai fel nem mondták a szol­­­­gálatot. Kedvesét hü szivére szorítva, lefe­küdt a földre, mély álomba merült és az éj sötét fátyola ráborult a vakmerő szök­­tetésre. De oh, csoda ! A megsebesült nemes hölgy újra magához tért s lovagja őt ismét s eredeti szépségében látta. Forró köszönetet mondott megmentéséért s biztosította a fiút, hogy törhetetlen hűsége forró szerelmet fakasztott a szivében. A szegény utcagyerek álmában elragadtatva hallgatta a hölgy szavainak melódiáját s aztán együtt belép­tek az árnyak a misztikus birodalmába. . . . Mikor a ragyogón fényesre vilá­gított bálterembe beléptek, Pacarino ámulva nézett körül. Egy csomó minaratűr-hölgy és lovag mozgot­t körülötte, akik nagyon hason­lítottak a játékosbolt kirakatában látott bábukra. Az előkelő kísérőnője felvilágosí­totta, hogy ő fejedelemnője ez apró nép­ségnek s aztán a társasághoz fordult: — Hölgyek és urak! Bemutatom don Pacarritó de las Migajezt, aki ma esti ün nepélyünkön vendégünk lesz. Minden szem feléje fordul, de a sze­gény fiú szégyelve rongyos ruháit, meztelen lábait, pirulva sütötte le szemeit. A hercegnő megértette s intésére egy csomó lakájnak öltözött majom egy spanyol fal mögött fé­nyes ruhába öltöztette, s keblére egynéhány ragyogó érdemcsillagot akasztott. Pompás lakomához ültek. A vendég sereg élénk társalgásba merült, de Pacarrto — érezv® tudatlanságát, csak azért nyitotta ki a száját, hogy a felséges ételekből ki­vegye a részét. Egy lovag nagyon guyos­­ szemekkel méregette a szegény fiút, s végre * megszólította: — Nagy szívességet tenne don Pacar­rito, ha nekünk néhány sorsjegyet ajándé­kozna, amennyiben pedig ezt nem tenné, indítványozom, vegyük el tőle a szép ruhá­kat, s az érdemrendeket. E szavakra viharos kacagás támadt : — Helyes ! Helyes ! — kiáltották min­denfelől. — Ide a sorsjegyekkel! A szegény fiút szörnyű zavarba hozta e sértés, de mikor egy kenyérgolyóval meg­dobták az orrát, elvesztette a türelmét és dühösen ütött szót bántalmazói között. Iszonyú tumultus keletkezett, a hölgyek ideggörcsöket kaptak, a lovagok ordítoztak, végre mikor egy kicsit lecsillapult a vesze­delem, a hercegnő asztalt bontatott s karon fogta vendégét, hogy lakosztályába vezesse. * — Kedves Migaret, a te bátor, férfias fellépésed csak növelte a szerelmemet s ezért kérlek, légy a férjem . . . — Oh kegyelmes hercegnő ! — kiáltott Pacarrito — szavai oly boldoggá tesznek, hogy képtelen vagyok hálámnak szava­kat adni. — Szép ! De figyelmeztetlek, hogy ha férjem akarsz lenni, le kell mondani emberi lényedről. Akarsz érettem bábuvá lenni? PÉCSI KÖZLÖNY 1905. augusztus 1. NAPI HÍREK. Pécs, 1905. julius 31. Évforduló. Ha egy zseni megszűnik taposni a földi sarat, a nyüzsgő embersokadalom meg­jegyzi magának azt az időt és mérföld­mutatót állít oda. Kevés ilyen óriási gránit oszlop hirdeti a szellem nagyságát, de ez a kevés mértföldmutató jelzi az emberi nem művelődésének haladását. A lángész meg­tapossa az utat, amelyen a kisemberek utána századokon át járnak. Az a kis idő, mi a zseninek az életből kijut, az ő szá­mára a szenvedések, a kínos vergődések egész sorozata. Beteg test hordozza ma­gában az óriási gondolatok súlyát, mert a lángész mindig tőle idegen világban él, maga is érzi, hogy nem illik abba a kör­nyezetbe, amelybe őt valamely erő belökte. Ha egy zseni maga veti el magától az életet, ne töprengjünk rajta: ő érezte leg­jobban a saját életét, kínjait. Ha egy zseni fiatalon hal meg, ne rimánkodjunk, ne jajgassunk utána, arra a gyors elmúlásra számított ő. Petőfi . . . vagy hogy is szólítsalak meg téged . . . most az imént éltél, kezem kinyújthatnám érted a múltba, a mi leá­nyaink virágot hinthatnek még lábaid nyo­mára, megérdemelt édes nyugovóra tértél, úgy a hogy te kívántad, — légyen meg a

Next