Pécsi Közlöny, 1907. november (15. évfolyam, 251-275. szám)
1907-11-02 / 251. szám
1907. november 1. PÉCSI KÖZLÖNYI két, mert eddig is az volt a bajunk, hogy elbizakodtunk, nem akartuk észrevenni az ellenfelet, míg az a kongresszuson észrevétette magát velünk. Láttuk, hogy mint mosolyogtak le mindent, ami nekünk szent mint gúnyoltak ki mindent, amikben mi nem alkuszunk. Láttuk és hallottuk Istent vallást és hazát megrugdosva, kormányt és hatóságokat megvádolva, iskolát és tanítóságot meggyanúsítva. Ott volt az Istentagadó Fényes Samu mellett az egyszerű kocsisember, ki nyíltan az iskolát, a tanítót állította pellengére, ott volt mellette Peléder Ágoston és a többi agitátor, ki Waldapfel János által a falusi közmivelődési egyesületekről tartott előadása nyomán erősen állította, hogy az iskola nem magyarosít, hanem egyedül az internationale. És mindezt népművelés, népkultúra cégére alatt cselekszik. Pedig hát nem helyes és jogos a népre való hivatkozás, mert nép alatt tulajdonképen nemcsak a gyárak és műhelyek munkásait értjük, hanem oda kell gondolni azt a szántó-vető falusi embert is, azokhoz pedig sem a szocializmusnak, sem a szabad gondolkodóknak nincs jussuk, mert az a nép, aki Istennel kezdi és végzi napi munkáját, az a nép, aki előtt szent e hazának minden röge, az a nép, aki ősei példájával ragaszkodik az ő nemzeti nagy férfiaihoz, az a nép a mienk! Az velünk érez, mi ő velük, azt mi megfogjuk tartani, mert az a mi erősségünk! Lehetnek a túlsó táborban tíz, százezrek, milliók, mi leszünk tizannyian. Harcvonalba fog állani az a megvádolt tanítóság; vándorbotot veszünk kezünkbe, megyünk faluról-falura, városrólvárosra, hirdetve lelkes honszerelemmel azt az alapot, melyen hazánk ezer év óta fennáll. Odavetjük magunkat az ellenáradat elé, gátat, akadályt emelve terjedésének. El fogja hinni a túlsó tábor, hogy a mi szavunk több súllyal bír a mi népünk előtt, mint Marxé, Bebelé, Pikleré, Fényes Samué és az összes vezéreké ? Tessék megpróbálni, tessék utánunk csinálni, meg fognak győződni, hogy: Istent és hazát nem lehet leszavazni, hogy a templomokról nem lehet levenni a keresztet és akkor Fényes Samunak merész és dacos szava egy lyukas mogyorót sem ér. Óriási erő rejlik a tanítók hatalmas táborában; tudják azt odaát is, hogyakié az iskola, azé a jövő“, ezt az erőt szervezni fogjuk és ezen szervezett tanítóságon fog megtörni az ellentábor hitetlensége. Meg fog tehát kezdődni a nagyszerű szellemi harc, melyre mindkét fél erősen készül és meg fog jönni a nap, amidőn a letagadott Isten előtt tapasztalás szerint könnyhullatva le fognak borulni atolsó tábor vezérei is. A szervezkedés mikéntjére vonatkozólag felhívom tanítótársaim és az érdeklődők figyelmét e lapszám „Tanügyi“ rovatára kripta mellett a hold hozzátartozói, azt hiszik ezek, hogy ezzel leróták kötelességüket. — Ők nem a halott iránt, hanem a világ iránt, hogy meg ne szólják őket. Hagyják a hiúságot a temető kerítésén kívül, nem a temetőbe való az, márvány obeliszkek alatt, vagy horpadt sír, gazborította rögei alatt, pálmáktól, babéroktól, rózsáktól, vagy más virágoktól borítva, vagy gondozatlan sírban teljesen egyformán rothad el az ami az emberben az enyészeté Azoknál a százakat és százakat érő koszorúknál virág és lámpadiszeknél többet ér a holtnak egyetlen lelke üdvéért áhitatos szívből felszálló fohász. N A P I H I R E K. Pécs, 1907. október 31. A halottak ünnepe Minden szentek estéjén kimegy mindenki a temetőbe szeretetteinek sírjához, szegény, gazdag egyaránt igyekszik feldíszíteni a sirhantokat. Rémes ellentétben áll itt a pompa és szegénység. Hát a halálban sincs egyenlőség, hát a temetők csendes birodalmát is osztályokat osztja a gőg, a pénz és a hiúság ! ? Lerójjuk kegyeletünket a halott iránt akkor is, ha magunk visszünk sirjára egypár virágszálat, ha gondolunk reá hogyha elzarándoklunk sírjához, hogy ott lelke nyugalmáért egy-két imát elmondjunk, egyszóval ha mind azt megtesszük amivel vallás tanai szerint is segíthetünk rajta. Meghatóbb egy szegényes horpadt sirdomn egy szál virággal, egy pislogó mécscsel, hogyha azt az igaz kegyelet gyújtja mint a pálmákkal, habárakkal hatalmas sirlámpákkal díszített márvány kripta, melyek csodás fényben úsznak, s melyek mellett a temetkezési egylet szolgája áll mozdulatlanul, de nincsenek a A trónörökös Somogyban Ferenc Ferdinánd trónörörökös felesége kíséretében f. hó 30-án Keszthelyre érkezett Festetich Tasziló gróf látogatására. A trónörökös nejével együtt Festetich gróf hatalmas kastélyában lakik. Ferenc Ferdinánd egy-két napig időzik Keszthelyen, aztán Festetich lásziló gróffal és több főrangú úrral együt Berzencére megy és itt fog vadászni több napon át. Zarándoklóé a temetőbe. Holnap van a halottak napja. A temetők fényárban úsznak, koszorúk borítják a sirkantokat. Az embereket az elmúlás szomorú érzete fogja el és mindenki fájó szívvel gondol elhunyt kedveseire. Szülő gyermekeire, férj hitveseire, feleség férjére, gyermek szüleire. Zarándok helyé változnak a temetők, hivő bánatos emberek viszik ki bánatukat. A temető felé vezető utakon holnap emberember hátán fog tolongani, mert nagyon, de nagyon sok halottja van városnak. Jótevő. Tegnap történt, hogy az egyik itteni kereskedésben ahol gramatonokat is árusítanak, beállít egy polgáraszszony az ő tizenegy-tizenkét éves kis unokájával. — Árulnak itt gramofont, kérem ? — kérdi a kió hangon az asszony. — Igen is árusítunk, — feleli szól . — Keljen fel és hagyjon itt, ha sérti amit mondok. Mert ha nem, akkor tovább beszélek. Szerepet játszottam valaha az életben. Szerepet játszottam, hála egy gyűlöletes cselekedetnek, de ez a cselekedet nyomot hagyott maga után. A férfi az asszonyra nézett. Az nyugodt volt és úgy hallgatta, mintha mulattatná amit a férfi mond. A férfi elkeseredetten kiáltott fel: — Én még a férje előtt bírtam önt-! Gyáván és orvul, de birtam önt. Én voltam az, aki letörülhetelenül birtam önt. Brutálisan, de . . . • — Ne izgassa magát — mondta az asszony — ez mind igaz. Ön birt engem. Falun volt egy nyári estén ... Ön belé-pett a szobámba. Féltem öntől. Nem mertem kiálltam, sem védekezni. Pedig meny-i asszony voltam s nem akartam önről tudni. Ezután az este után ön elment. Senkinek sem szóltam semmit. Mindez elmúlt. És most miért gyűlölném önt ? Miért kínozza magát ? Azt hiszi, valami nagy dolgot cselekedett. A gyermekem elvitázhatatlanul a férjemé. És ezzel a legfontosabb kérdés elintéződött. A férfi megdöbbenve felelt: — Milyen színben látja ön a dolgokat ? — Az igaziban. Ön nem ért annyit, hogy ön miatt romba döntsem házasságomat és egy ostoba vallomással kétségbeejtsek egy derék fiút. Én nem adtam magam önnek. Ön csak bitorolt engem. Pedig az asszony mindig csak azé, akinek önkényt adja magát. Amit ön tett, nem számít többet, mint egy sértés. Tehát amiatt se legyenek lelkiismeretfurdalásai. — És azután . . . Oda adta magát ? — Ez nem tartozik önre — Ön kicsinyes engem. — Ön kezd unalmas lenni. Művész. Brutálisan cselekedett és nagy szavakat, színpadi frázisokat használ ilyen csekélység miatt. — Csekélység miatt? — Egy érintkezés, semmi egyéb. Ezért nem tudtam önre haragudni. Ami a kitörölhetetlen megbélyegzést illeti, higgye el, ez csak irodalmi kifejezés. Önök, férfiak könnyebben, tudnak egy asszonyt elcsábítani, mint megérteni. Ideje azonban, hogy menjünk. Mindketten felálltak. A férfi sápadtan mondotta: — Hadd mondjam el még önnek, hogy sohasem szűntem meg magára gondolni. Szerettem önt. Azután mindig arról álmodoztam, hogy az enyém lesz. Ön nagyon szabadon gondolkozik. Miért ne láthatnánk egymást viszont. Én nem számítok többet az ön életében, mint eddig. Ön láthatja, hogy már nem vagyok gőgös, nagyon nyomorult vagyok. Bevallom önnek. Mikor viszontláttam önt, betegnek éreztem magam. Kiolvastam a szemeiből, egészen tisztán olvastam, hogy senki, sem a férje, sem a szeretője, ha van szeretője, nem birta önt annyira, mint én . . . Ön nem szól semmit ? . . . Tehát ez igaz! . . . — Hallgasson meg engem. Szenteljen nekem néha-néha egy órát . . .