Pécsi Közlöny, 1907. november (15. évfolyam, 251-275. szám)

1907-11-02 / 251. szám

1907. november 1. PÉCSI KÖZLÖNYI két, mert eddig is az volt a bajunk, hogy elbizakodtunk, nem akartuk észrevenni az ellenfelet, míg az a kongresszuson észre­­vétette magát velünk. Láttuk, hogy mint mosolyogtak le mindent, ami nekünk szent mint gúnyoltak ki mindent, amikben mi nem alkuszunk. Láttuk és hallottuk Istent vallást és hazát megrugdosva, kormányt és hatóságokat megvádolva, iskolát és ta­nítóságot meggyanúsítva. Ott volt az Isten­tagadó Fényes Samu mellett az egyszerű kocsisember, ki nyíltan az iskolát, a taní­tót állította pellengére, ott volt mellette Pel­éder Ágoston és a többi agitátor, ki Waldapfel János által a falusi közmivelő­­dési egyesületekről tartott előadása nyomán erősen állította, hogy az iskola nem magyarosít, hanem egyedül az inter­nationale. És mindezt népművelés, népkultúra cégére alatt cselekszik. Pedig hát nem he­lyes és jogos a népre való hivatkozás, mert nép alatt tulajdonképen nemcsak a gyárak és műhelyek munkásait értjük, hanem oda kell gondolni azt a szántó-vető falusi em­bert is, azokhoz pedig sem a szocializmus­­nak, sem a szabad gondolkodóknak nincs jussuk, mert az a nép, aki Istennel kezdi és végzi napi munkáját, az a nép, aki előtt szent e hazának minden röge, az a nép, aki ősei példájával ragaszkodik az ő nem­zeti nagy férfiaihoz, az a nép a mienk! Az velünk érez, mi ő velük, azt mi meg­fogjuk tartani, mert az a mi erősségünk! Lehetnek a túlsó táborban tíz, százezrek, milliók, mi leszünk tizannyian. Harcvonalba fog állani az a meg­vádolt tanítóság; vándorbotot veszünk ke­zünkbe, megyünk faluról-falura, városról­­városra, hirdetve lelkes honszerelemmel azt az alapot, melyen hazánk ezer év óta fennáll. Odavetjük magunkat az ellenáradat elé, gátat, akadályt emelve terjedésének. El fogja hinni a túlsó tábor, hogy a mi szavunk több súllyal bír a mi népünk előtt, mint Marxé, Bebelé, Pikleré, Fényes Samué és az összes vezéreké ? Tessék megpróbálni, tessék utánunk csinálni, meg fognak győződni, hogy: Istent és hazát nem lehet leszavazni, hogy a templomokról nem lehet levenni a keresztet és akkor Fényes Samunak merész és dacos szava egy lyu­kas mogyorót sem ér. Óriási erő rejlik a tanítók hatalmas táborában; tudják azt odaát is, hogy­­akié az iskola, azé a jövő“, ezt az erőt szer­vezni fogjuk és ezen szervezett tanítóságon fog megtörni az ellentábor hitetlensége. Meg fog tehát kezdődni a nagyszerű szel­lemi harc, melyre mindkét fél erősen ké­szül és meg fog jönni a nap, amidőn a letagadott Isten előtt tapasztalás szerint könnyhullatva le fognak borulni a­tolsó tábor vezérei is. A szervezkedés mikéntjére vonatkozó­lag felhívom tanítótársaim és az érdeklődők figyelmét e lapszám „Tanügyi“ rovatára kripta mellett a hold hozzátartozói, azt hi­­­­szik ezek, hogy ezzel leróták kötelességü­­ket. — Ők nem a halott iránt, hanem a világ iránt, hogy meg ne szólják őket. Hagyják a hiúságot a temető keríté­­­sén kívül, nem a temetőbe való az, már­­vány­ obeliszkek alatt, vagy horpadt sír, gaz­­borította rögei alatt, pálmáktól, babéroktól, rózsáktól, vagy más virágoktól borítva,­­ vagy gondozatlan sírban teljesen egyfor­­­­mán rothad el az ami az emberben az enyészeté Azoknál a százakat és százakat érő koszorúknál virág és lámpadiszeknél töb­bet ér a holtnak egyetlen lelke üdvéért áhitatos szívből felszálló fohász. N A P I H I R E K. Pécs, 1907. október 31. A halottak ünnepe Minden szentek estéjén kimegy min­denki a temetőbe szeretetteinek sírjához, szegény, gazdag egyaránt igyekszik feldí­szíteni a sirhantokat. Rémes ellentétben áll itt a pompa és szegénység. Hát a halálban sincs egyenlőség, hát a temetők csendes birodalmát is osztályokat osztja a gőg, a pénz és a hiúság ! ? Lerójjuk kegyeletünket a halott iránt akkor is, ha magunk visszünk sirjára egy­­pár virágszálat, ha gondolunk reá hogyha elzarándoklunk sírjához, hogy ott lelke nyu­galmáért egy-két imát elmondjunk, egyszó­val ha mind azt megtesszük amivel vallás tanai szerint is segíthetünk rajta. Meghatóbb egy szegényes horpadt sirdomn egy szál virággal, egy pislogó mécscsel, hogyha azt az igaz kegyelet gyújtja mint a pálmákkal, habárak­kal hatalmas sirlámpákkal díszített márvány kripta, melyek csodás fényben úsznak, s melyek mellett a temetkezési egylet szol­gája áll mozdulatlanul, de nincsenek a A trónörökös Somogyban Ferenc Ferdinánd trónörörökös felesége kíséretében f. hó 30-án Keszthelyre érkezett Festetich Tasziló gróf látogatására. A trónörökös nejével együtt Festetich gróf hatalmas kas­télyában lakik. Ferenc Ferdinánd egy-két napig időzik Keszthelyen, aztán Festetich lásziló gróffal és több főrangú úrral együt Berzencére megy és itt fog vadászni több napon át. Zarándoklóé a temetőbe. Holnap van a halottak napja. A temetők fényárban úsznak, koszorúk borítják a sirkantokat. Az embereket az el­múlás szomorú érzete fogja el és mindenki fájó szívvel gondol elhunyt kedveseire. Szülő gyermekeire, férj hitve­seire, feleség férjére, gyermek szüleire. Za­rándok helyé változnak a temetők, hivő bánatos emberek viszik ki bánatukat. A temető felé vezető utakon holnap ember­­ember hátán fog tolongani, mert nagyon, de nagyon sok halottja va­n városnak. Jó­tevő. Tegnap történt, hogy az egyik itteni kereskedésben ahol gramato­­nokat is árusítanak, beállít egy polgárasz­­szony az ő tizenegy-tizenkét éves kis uno­kájával. — Árulnak itt gramofont, kérem ? — kérdi a kió hangon az asszony. — Igen is árusítunk, — feleli szól­ .­ ­ — Keljen fel és hagyjon itt, ha sérti amit mondok. Mert ha nem, akkor tovább beszélek. Szerepet játszottam valaha az életben. Szerepet játszottam, hála egy gyű­löletes cselekedetnek, de ez a cselekedet nyomot hagyott maga után. A férfi az asszonyra nézett. Az nyu­godt volt és úgy hallgatta, mintha mulat­tatná amit a férfi mond. A férfi elkeseredetten kiáltott fel: — Én még a férje előtt bírtam önt-! Gyáván és orvul, de birtam önt. Én voltam­ az, aki letörülhetelenül birtam önt. Brutá­lisan, de . . . • — Ne izgassa magát — mondta az­­ asszony — ez mind igaz. Ön birt engem.­­ Falun volt­­ egy nyári estén ... Ön belé-­­­pett a­ szobámba. Féltem öntől. Nem mer­­­tem kiálltam, sem védekezni. Pedig meny-i asszony voltam s nem akartam önről tudni.­­ Ezután az este után ön elment. Senkinek sem szóltam semmit. Mindez elmúlt. És most miért gyűlölném önt ? Miért kínozza magát ? Azt hiszi, valami nagy dolgot cse­lekedett. A gyermekem elvitázhatatlanul a­­ férjemé. És ezzel a legfontosabb kérdés el­­­­intéződött. A férfi megdöbbenve felelt: — Milyen színben látja ön a dol­gokat ? — Az igaziban. Ön nem ért annyit, hogy ön miatt romba döntsem házasságo­mat és egy ostoba vallomással kétségbe­­ejtsek egy derék fiút. Én nem adtam ma­gam önnek. Ön csak bitorolt engem. Pe­dig az asszony mindig csak azé, akinek önkényt adja magát. Amit ön tett, nem számít többet, mint egy sértés. Tehát amiatt se legyenek lelkiismeretfurdalásai. — És azután . . . Oda adta magát ? — Ez nem tartozik önre — Ön kicsinyes engem. — Ön kezd unalmas lenni. Művész. Brutálisan cselekedett és nagy szavakat, színpadi frázisokat használ ilyen csekélység miatt. — Csekélység miatt? — Egy érintkezés, semmi egyéb. Ezért­ nem tudtam önre haragudni. Ami a kitörölhetetlen megbélyegzést illeti, higgye el, ez csak irodalmi kifejezés. Önök, férfiak könnyebben, tudnak egy asszonyt elcsábí­tani, mint megérteni. Ideje azonban, hogy menjünk. Mindketten felálltak. A férfi sá­padtan mondotta: — Hadd mondjam el még önnek, hogy sohasem szűntem meg magára gon­dolni. Szerettem önt. Azután mindig arról álmodoztam, hogy az enyém lesz. Ön na­gyon szabadon gondolkozik. Miért ne lát­hatnánk egymást viszont. Én nem számí­tok többet az ön életében, mint eddig. Ön láthatja, hogy már nem vagyok gőgös, na­gyon nyomorult vagyok. Bevallom önnek. Mikor viszontláttam önt, betegnek éreztem magam. Kiolvastam a szemeiből, egészen tisztán olvastam, hogy senki, sem a férje, sem a szeretője, ha van szeretője, nem birta önt annyira, mint én . . . Ön nem szól semmit ? . . . Tehát ez igaz! . . . — Hallgasson meg engem. Szentel­jen nekem néha-néha egy órát . . .

Next