Pécsi Közlöny, 1908. március (16. évfolyam, 51-75. szám)

1908-03-01 / 51. szám

1 908. március 1. eipuffogtaltak. Szinte kézzel fogható vilá­gossággal mutta ki, hogy a házszabályre­­vízióra egyedül a parlament munkaképes­sége, a törvényhozás nemzeti jellegének megóvása szempontjából van szükség és hogy annak semmiféle rejtett politikai cél­ja nincs, de nem is lehet. Andrássy Gyula el lehet készülve reá, hogy mai beszéde okán a lengyelkék erősen támadni fogják. De vigasztalja míg —ha ugyan vigaszra szorul, — az a régi perzsa mondás, hogy csak gyümölcstermő fát do­bálnak meg kővel és borokkal. Hegyháti levél. Még meg sem szűnt az izgalom, amit a „Was ist ein Deutsch­ungar kezdetű szégyen irat, a melyből — a jelek után ítélve meglehetős számú példány érkezett a Hegyhát német ajkú lakosai cimére s már is egy újabb magyargyalázó röpirattal árasztotta el valami bestiális gazember a vidéket. A „W­as ist ein Deuschungar ?“ kez­detű szennyirat terjesztése alkalmával csak gyanítottam, most azonban biztosra veszem, hogy ezen szennyiratok gyártóinak itt a Hegyháton ügynöke van, aki az alkalmas címeket szolgáltatja. Hogy ki ez a bestia ? nem tud­­dom, nem is sejtem, de a magyarság a megalkuvást nem ismerő nemzeti szel­lem . Kossuth iránti vak gyűlölete elbizako­­dottá teszi, e "lékevesztett gyűlölete pedig árulójává lesz, és akkor nincs hatalom, mely megóvja a fellángoló magyar vér sta­­táriális ítélete elöl. Paraszt vagy lateiner, ur vagy szolga — mindegy leszen. Egy ökölcsapás és gya­­lázatos lelke a mindennek Ura előtt számol be elvetemedett cselekedtéért. A Nép titkolja ugyan, hogy ismerné, hogy birtokában lenne e szennyiratoknak, de egyes jelenségek bizonyságot tesznek, hogy az aljas rél nem tévesztette el hatását, hogy a talaj a melyen e magyar gyalázó sze­men szedett hazugságok magvai elhintet­tek, nagyon is alkalmas e bűzös csira meg­erősödésének s ha idejében ki nem irtjuk bizony elnyomja németajkú még józan pol­gártársaink szivében a sarjadzó magyar­ságnak még csiráját is, s elhallgattatja nyel­ , vén a magyar szó tört németes, de előt­tünk annál kedvesebb csengését. Magyarnak maradni — kötelesség, magyarrá lenni — érdem, így kellene, hogy legyen, pedig nem ritkán a kötelesség is, meg az érdem is nem egyéb, gyalázatos önérdeknél. Önérdekből tanulunk magyarul, önér­dekből fitogtatjuk magyarságunkat s ha az idegen ajkú (darabont) hazaárulók üvölté­sének hallgatása némi anyagi előnnyel ke­csegtet, velők is voltunk, persze titokban, mig a hatóság előtt a magyarosításért szenvedett m­ártiromságról nyögdécselünk , kérkedünk oly eredménnyel, melynek eléré­sében részünk nincsen, alkalmas időben és helyen elsóhajtott jeremiádo­kkal részvétet gerjesztünk, beprotezsáljuk magunkat a könnyen hívők kegyébe, és a jutalom, od a földi jutalom nagyon olcsó (ám nem­­ mindenhol,) hisz nem kell más hozzá, csak szapora nyelv és sorskegyelt h­arc-­­ bőr. Aki hivatalos jelentéseken át kiséri figyelemmel pl a Hegyhát magyarosodását bizonnyal rózsás színbe látja az állapoto­kat, mert feltételezi, hogy az intelligens elem, bármely vallás felekezethez tartozzék ugyan, egy-egy bástyája, előőrse, apostola a magyarosodás eszméjének, értelmében magyarrá tenni a magyar föld idegen ajkú népét. De kit sorsa végzete oda láncol egy nemzetiségi vidék népe közé, elszomorodva tapasztalja, hogy : a magyarosodás dolga­­i­ban még nagyon hátra vagyunk­; kultúrpo­litikánk gyatra, rövig látó volt a múltban : mi magunk gyengék, erőtlenek s kényelem­ben heverésztünk a hivatalos jelentések puha párnáján. Hibáztatnom kell a belügyi kormány­zat azon rendelkezését, amelylyel azon kí­vánalmának óhajt (ugyan mitől jó ez?) érvényt szerezni, hogy a közigazgatási tisztviselők a körzetükben, járásukban lakó idegenajkú nép nyelvét elsajátítani ipar­kodjanak. Ez a rendelet, bár akaratlan, alaptó­nusává lett a „Was ist ein Deutschungar?” kezdetű szennyiratnak. Negyven évig a magyarok voltak az urak, most adják át helyüket a németnek, tótnak, szerbnek, horvátnak, oláhnak. Már rebesgetik, hogy a belügymi­niszter egyengeti útját a nemzetiségek ha­talomra jutásának. Ti magyar főbirák, magyar jegyzők, kik eddig oszlopai voltatok a magyarság­nak, mentsvárai az üldözött magyarnak osztályosai az idegen ajkúak gyűlöletének most, a magyar függetlenség derengésével midőn Kossuth, Apponyi ülnek miniszteri székben s a függetlenségi párt­ szab irányt az ország kormányzásának : tanuljatok meg németül, tótul, szerbül, horvátul oláhul. Magyar vezényszót követelünk s ez­zel egyidejűleg német, tót, szerb, horvát, oláh közigazgatási, gyönyörűséges konz­ek­­vencia. A kaposszekcsői evangélikus polgár­társak, kik 15—20 évvel ezelőtt oly örven­detesen magyarosodtak, hogy akkori taní­tójuk a vármegye kitüntetésére szerzett ér­demeket, most amikor az ember azt hinné, hogy bár német ajkú, de jóérzelmű magya­rokká nőttek ki, ámbár tudnak magyarul,­­ irtóznak a magyar szótól. Sőt akadt abban a faluban egy bestiális banda, ame­lyik megfogadta, hogy magyar szót ki nem ejt s ha valaki e fogadalmáról megfeled­kezve, mégis magyar szót venne ajkára, pénzbírsággal sujtatik. Szomorú világot vet ez a tény a ka­­posszekcsői közállapotokra, főként ha össze­hasonlítjuk a 15—20 évekkel ezelőttivel. Valamikor magyarosodtak s ez az akkori tanító érdeme volt. Hát a mostani szégyen­letes állapot kinek a gyalázata ? A tékesi evangélikusok azzal a köve­teléssel léptek tanítójuk elé, hogy a hit- PÉCSI KÖZLÖNY ! Még egyet sem fordulhatott az idő kereke, a­mikor örömtől hangos lett Fran­­­cia­ország. Ágyuk dörgése, harangok­ bugása, emberek örömrivalgása adta tuda­­­tára mindenkinek, hogy van már a föld­nek új ura. A boldog apa azt sem tudta,­ mit csináljon örömében. Valami új, nem hétköznapi tituluson törette tanácsosai fejét, de hiába. Mondtak azok százat, nem egyet, de Napóleonnak egyik sem tetszett. Egyszer amint szeretettel dajkálta a világ ura utódát, a­ki a szeretetet kedves gügyögéssel, édes mosolylyal hálálta meg, amiért meg majd összenyomta őt örömé­ben az édes­apa, azt találta neki mondani kedveskedés közben : Te kis római király ! Maga Napoleon is megreszketett e névre. Letette a gyermeket, nyomban össze­hívta tanácsosait és tudomásukra adta, hogy „római királylyá” akarja gyermekét koro­názni. A koronázásnak — mondá Napóleon — egy féléven belül meg ke­l történni. A szertartást a pápa végezze. Gondoskodjatok, hogy fény és pompában hiány ne legyen ! És minden úgy lett. A koronázást a pápa végezte, gondol­hatjuk micsoda segítséggel, pompával, a más­kor is ragyogó Páris most tündökölt. Egyik fejedelmi kocsi a másikat érte, bennük királyok, császárok, kik személyesen jöttek hódolatukat bemutatni a föld új urának. , Ámde­ semmi sem örök a földön. Az átok rendszerint akkor fogan meg, amikor már szeretnék, hogy elmúljon a beteljese­dés eshetősége. Mária Lujza is már szíve­sen visszaszívta volna átkait, mert meg­tanulta ismerni, hogy az ő ura mégsem olyan „gonosz” ember, mint amilyennek ő gondolt. De nem lehetett. Napóleon oroszlán még, de már nem sebezhetetlen, nem a régi. Az orosz földön­­ való rettenetes küzdelme és óriási veresége jeladás volt a fölszabadulásra. Európa feje­delmei új szövetséget alkotnak és százezer­szám viszik az embereket a szabadság­­ cégére alatt Napóleon ellen. A halálos döfést Lipcsinél kapja a sas. Látja, hogy nevének még a puszta említése is milyen gyűlöletet szül, lemond fia javára és megy összetört kebellel Elba szigetére. Felesége nem volt hajlandó megosz­tani vele a száműzetés keserű kenyerét visszatért Bécsbe, magával vivén kis fiát, Napóleon minden reményét is. Még csak nem is hallott többet róla Napóleon, pedig nem is szeretet volt az, amit apa fiú és fiú apa iránt érzett, hanem a rajongás. Az a büszke apa megfeledkezett önmagáról, ha a fiáról volt szó. Még a bukásában is nem magára, hanem fiára gondolt. Az is igaz, hogy a fiú is elfelej­tette önmagát, ha az volt érdekelve. Mondják, hogy nem is a hatalomvágy hozta vissza Napóleont Franciaországba, hanem még annál is nagyobb valami volt , az, ami arra készte, hogy elhagyja gyönyörű szigetét. A gyermeke iránt érzett szeretete, Nagy Franciaország trónján akarta őt .

Next