Pécsi Közlöny, 1908. március (16. évfolyam, 51-75. szám)
1908-03-01 / 51. szám
1 908. március 1. eipuffogtaltak. Szinte kézzel fogható világossággal mutta ki, hogy a házszabályrevízióra egyedül a parlament munkaképessége, a törvényhozás nemzeti jellegének megóvása szempontjából van szükség és hogy annak semmiféle rejtett politikai célja nincs, de nem is lehet. Andrássy Gyula el lehet készülve reá, hogy mai beszéde okán a lengyelkék erősen támadni fogják. De vigasztalja míg —ha ugyan vigaszra szorul, — az a régi perzsa mondás, hogy csak gyümölcstermő fát dobálnak meg kővel és borokkal. Hegyháti levél. Még meg sem szűnt az izgalom, amit a „Was ist ein Deutschungar kezdetű szégyen irat, a melyből — a jelek után ítélve meglehetős számú példány érkezett a Hegyhát német ajkú lakosai cimére s már is egy újabb magyargyalázó röpirattal árasztotta el valami bestiális gazember a vidéket. A „Was ist ein Deuschungar ?“ kezdetű szennyirat terjesztése alkalmával csak gyanítottam, most azonban biztosra veszem, hogy ezen szennyiratok gyártóinak itt a Hegyháton ügynöke van, aki az alkalmas címeket szolgáltatja. Hogy ki ez a bestia ? nem tuddom, nem is sejtem, de a magyarság a megalkuvást nem ismerő nemzeti szellem . Kossuth iránti vak gyűlölete elbizakodottá teszi, e "lékevesztett gyűlölete pedig árulójává lesz, és akkor nincs hatalom, mely megóvja a fellángoló magyar vér statáriális ítélete elöl. Paraszt vagy lateiner, ur vagy szolga — mindegy leszen. Egy ökölcsapás és gyalázatos lelke a mindennek Ura előtt számol be elvetemedett cselekedtéért. A Nép titkolja ugyan, hogy ismerné, hogy birtokában lenne e szennyiratoknak, de egyes jelenségek bizonyságot tesznek, hogy az aljas rél nem tévesztette el hatását, hogy a talaj a melyen e magyar gyalázó szemen szedett hazugságok magvai elhintettek, nagyon is alkalmas e bűzös csira megerősödésének s ha idejében ki nem irtjuk bizony elnyomja németajkú még józan polgártársaink szivében a sarjadzó magyarságnak még csiráját is, s elhallgattatja nyel , vén a magyar szó tört németes, de előttünk annál kedvesebb csengését. Magyarnak maradni — kötelesség, magyarrá lenni — érdem, így kellene, hogy legyen, pedig nem ritkán a kötelesség is, meg az érdem is nem egyéb, gyalázatos önérdeknél. Önérdekből tanulunk magyarul, önérdekből fitogtatjuk magyarságunkat s ha az idegen ajkú (darabont) hazaárulók üvöltésének hallgatása némi anyagi előnnyel kecsegtet, velők is voltunk, persze titokban, mig a hatóság előtt a magyarosításért szenvedett mártiromságról nyögdécselünk , kérkedünk oly eredménnyel, melynek elérésében részünk nincsen, alkalmas időben és helyen elsóhajtott jeremiádokkal részvétet gerjesztünk, beprotezsáljuk magunkat a könnyen hívők kegyébe, és a jutalom, od a földi jutalom nagyon olcsó (ám nem mindenhol,) hisz nem kell más hozzá, csak szapora nyelv és sorskegyelt harc- bőr. Aki hivatalos jelentéseken át kiséri figyelemmel pl a Hegyhát magyarosodását bizonnyal rózsás színbe látja az állapotokat, mert feltételezi, hogy az intelligens elem, bármely vallás felekezethez tartozzék ugyan, egy-egy bástyája, előőrse, apostola a magyarosodás eszméjének, értelmében magyarrá tenni a magyar föld idegen ajkú népét. De kit sorsa végzete oda láncol egy nemzetiségi vidék népe közé, elszomorodva tapasztalja, hogy : a magyarosodás dolgaiban még nagyon hátra vagyunk; kultúrpolitikánk gyatra, rövig látó volt a múltban : mi magunk gyengék, erőtlenek s kényelemben heverésztünk a hivatalos jelentések puha párnáján. Hibáztatnom kell a belügyi kormányzat azon rendelkezését, amelylyel azon kívánalmának óhajt (ugyan mitől jó ez?) érvényt szerezni, hogy a közigazgatási tisztviselők a körzetükben, járásukban lakó idegenajkú nép nyelvét elsajátítani iparkodjanak. Ez a rendelet, bár akaratlan, alaptónusává lett a „Was ist ein Deutschungar?” kezdetű szennyiratnak. Negyven évig a magyarok voltak az urak, most adják át helyüket a németnek, tótnak, szerbnek, horvátnak, oláhnak. Már rebesgetik, hogy a belügyminiszter egyengeti útját a nemzetiségek hatalomra jutásának. Ti magyar főbirák, magyar jegyzők, kik eddig oszlopai voltatok a magyarságnak, mentsvárai az üldözött magyarnak osztályosai az idegen ajkúak gyűlöletének most, a magyar függetlenség derengésével midőn Kossuth, Apponyi ülnek miniszteri székben s a függetlenségi párt szab irányt az ország kormányzásának : tanuljatok meg németül, tótul, szerbül, horvátul oláhul. Magyar vezényszót követelünk s ezzel egyidejűleg német, tót, szerb, horvát, oláh közigazgatási, gyönyörűséges konzekvencia. A kaposszekcsői evangélikus polgártársak, kik 15—20 évvel ezelőtt oly örvendetesen magyarosodtak, hogy akkori tanítójuk a vármegye kitüntetésére szerzett érdemeket, most amikor az ember azt hinné, hogy bár német ajkú, de jóérzelmű magyarokká nőttek ki, ámbár tudnak magyarul, irtóznak a magyar szótól. Sőt akadt abban a faluban egy bestiális banda, amelyik megfogadta, hogy magyar szót ki nem ejt s ha valaki e fogadalmáról megfeledkezve, mégis magyar szót venne ajkára, pénzbírsággal sujtatik. Szomorú világot vet ez a tény a kaposszekcsői közállapotokra, főként ha összehasonlítjuk a 15—20 évekkel ezelőttivel. Valamikor magyarosodtak s ez az akkori tanító érdeme volt. Hát a mostani szégyenletes állapot kinek a gyalázata ? A tékesi evangélikusok azzal a követeléssel léptek tanítójuk elé, hogy a hit- PÉCSI KÖZLÖNY ! Még egyet sem fordulhatott az idő kereke, amikor örömtől hangos lett Franciaország. Ágyuk dörgése, harangok bugása, emberek örömrivalgása adta tudatára mindenkinek, hogy van már a földnek új ura. A boldog apa azt sem tudta, mit csináljon örömében. Valami új, nem hétköznapi tituluson törette tanácsosai fejét, de hiába. Mondtak azok százat, nem egyet, de Napóleonnak egyik sem tetszett. Egyszer amint szeretettel dajkálta a világ ura utódát, aki a szeretetet kedves gügyögéssel, édes mosolylyal hálálta meg, amiért meg majd összenyomta őt örömében az édesapa, azt találta neki mondani kedveskedés közben : Te kis római király ! Maga Napoleon is megreszketett e névre. Letette a gyermeket, nyomban összehívta tanácsosait és tudomásukra adta, hogy „római királylyá” akarja gyermekét koronázni. A koronázásnak — mondá Napóleon — egy féléven belül meg kel történni. A szertartást a pápa végezze. Gondoskodjatok, hogy fény és pompában hiány ne legyen ! És minden úgy lett. A koronázást a pápa végezte, gondolhatjuk micsoda segítséggel, pompával, a máskor is ragyogó Páris most tündökölt. Egyik fejedelmi kocsi a másikat érte, bennük királyok, császárok, kik személyesen jöttek hódolatukat bemutatni a föld új urának. , Ámde semmi sem örök a földön. Az átok rendszerint akkor fogan meg, amikor már szeretnék, hogy elmúljon a beteljesedés eshetősége. Mária Lujza is már szívesen visszaszívta volna átkait, mert megtanulta ismerni, hogy az ő ura mégsem olyan „gonosz” ember, mint amilyennek ő gondolt. De nem lehetett. Napóleon oroszlán még, de már nem sebezhetetlen, nem a régi. Az orosz földön való rettenetes küzdelme és óriási veresége jeladás volt a fölszabadulásra. Európa fejedelmei új szövetséget alkotnak és százezerszám viszik az embereket a szabadság cégére alatt Napóleon ellen. A halálos döfést Lipcsinél kapja a sas. Látja, hogy nevének még a puszta említése is milyen gyűlöletet szül, lemond fia javára és megy összetört kebellel Elba szigetére. Felesége nem volt hajlandó megosztani vele a száműzetés keserű kenyerét visszatért Bécsbe, magával vivén kis fiát, Napóleon minden reményét is. Még csak nem is hallott többet róla Napóleon, pedig nem is szeretet volt az, amit apa fiú és fiú apa iránt érzett, hanem a rajongás. Az a büszke apa megfeledkezett önmagáról, ha a fiáról volt szó. Még a bukásában is nem magára, hanem fiára gondolt. Az is igaz, hogy a fiú is elfelejtette önmagát, ha az volt érdekelve. Mondják, hogy nem is a hatalomvágy hozta vissza Napóleont Franciaországba, hanem még annál is nagyobb valami volt , az, ami arra készte, hogy elhagyja gyönyörű szigetét. A gyermeke iránt érzett szeretete, Nagy Franciaország trónján akarta őt .