Pécsi Közlöny, 1908. november (16. évfolyam, 252-279. szám)
1908-11-01 / 252. szám
1908. november 1. rólak, minő sérelmeket hánytorgatnak és minő jogon kiabálnak rekompenzációk után, ez józan ésszel egyszerűen megfejthetetlen. A helyzet igazi jellemzésére igazán bajos más képet találni, minthogy itt — derék balkáni szokások szerint — halászni akarnak a zavarosban. Arra számítanak, hogy az annexió ténye által előálló nemzetközi tárgyalások és súrlódások jó alkalmat fognak nyújtani, hogy egy lépést tegyenek a nagy szerb álmok megvalósítása felé. És érdekes, a szláv sajtóban történt hivatkozás Kossuth Lajosra is, mint akinek politikája szintén azonos volt az övékkel és velük közös ideálokat hirdetett. Ezekkel a merész interpretátorokkal felesleges polémiába szálni. De a szerb sajtó keservesen fog csalódni akkor, ha a magyar szimpátiákra és a magyar támogatásra akar számítani. Ekkora őrültséget igazán csak a Drina táján tételezhetnek fel a magyarokról, hogy a magyar király egy szuverén hatalmi tényével szemközt a szerb törekvések zászlóhordozóivá szegődjenek. NAPI HÍREK. Pécs, 1908. október 31. T D b 0 r Z Ó. Irta : Alba Neevis. Asszonytársaim! Imhol a kapu. Döngessük ökleinkkel. Rajta! Mig ki nem zárul alázatosan, S be nem léphetünk rajta. Asszonyvéreim ! Pipogya sereg. Mit tétováztok ? Mire vártok ? Mégse untátok meg a jármot ? Mégis csudára vártok ? Kicsi a kezünk? a bőre gyönge ? De pihent vér futkos alatta ! Évezredek letört akaratja Bujkál kék sarokban alatta iszik, mintha minden egyes hullám, valamit hozzá adna bánatunkhoz, örömeink pedig oly hiúnak és kicsinyesnek látszanak. Igaza van a nagy német írónak Grethének: Mindent egészen adnak a végtelen Nagy Istenek szeretteinknek. Minden kéjt ami végtelen Minden kint ami végtelen Egészen. Mert Perényi László, nem ő hozzá való volt a gazdag, gőgös, családfájukra büszke szülők egyetlen gyermeke, s a szegény egyszerű muskátlis ház lakója. Tudta ezt Piroska elejétől fogva, de hát a szív nagy úr, nem ismer gátat és hatalmaskodik az érzelmeken. . . Perényi László, habár gőgös családból származott, s külsőleg szintén hideg érzéketlen emberek látszott, mégis alapjában véve fenkölt lelkületű s jószivü ember volt. S Piroska ezt finom női érzékénél fogva mindjárt észre vette, hisz Lászlónak nem külső megjelenése vonzotta, hanem nemes szive. De a férfi hangja is öntudatlanul gyöngédebb lett, mikor e leánnyal beszélt sőt külseje is engedett merevségéből, s ő is büszke volt, hogy nem futkos senki után, s szerette emlegetni a társaságban, hogy „nincs szive“, már az első találkozásnál engedelmet kért, hogy tiszteletét tehesse. Mibe beleegyezést nyerve, majd mindennapos vendég lett, az idilli kis házban, hol Piroska anyja kötés mellett, a kis szöszke leány pedig hímezgetve, hallgatta László élményeit! De mily szívesen, csupa odaadás volt a leány, s amúgy is szép fekete szemei csillogtak, ha néha félénken feltekintve a hímző rámáról imádottjára nézett. László később még jobban megváltozott. Az eddig is komoly fiatalember még szótlanabbá lett, s ridegen járkált az emberek között; a társaságot kerülte, s érezte, hogy őt is meglepte egy eddig még előtte is ismeretlen igaz, mély érzelem , mert érezte, hogy igy még nem szeretett soha! . . . Midőn érzelmei valódiságáról meggyőződött, s látta, hogy a kis szöszke leány sem idegenkedik tőle; hogy elpirul jövetelére, s mily sápadt lesz, ha csak távolról is emlegeti szive vágyait, elhatározta, hogy mielőbb megvallja azokat. De könynyebb valamit elhatározni, mint véghez vinni. Már néhányszor elment a balatonparti kis ház előtt, de nem volt bátorsága bemenni. Végre, harmadik nap, már megunta a halogatást, izgatott lett és türelmetlen, minden terhére volt, sétái közben tűrhetetlennek találta, a nap hevét, a sugarak forróságát, a virágot illatát; s már úgy vágyódott mielőbb a leány mosolygó sze meibe tekinteni, s hallani dallamos hang ját , bájos csevegését. S végre összeszedve minden erejét, nem habozott tovább, a kis házikóhoz érve benyitott ajtaján . . . Gyönyörű, édesen szép délután volt, s mintha minden kedvezne néki, s mama a kertben lévén elfoglalva, — egyedül találta Piroskát, ki igézően bájos volt, egyszerű fehér mousselin ruhájában és kék habos kötőjében Lászlót belépni látta, merengéséből felocsúdott, s fénylő szemeivel végig futotta alakját, arcát, s mintha vonásaiból PÉCSI KÖZLÖNY 3 A hajunkat mi, — jaj, — le ne vágjuk ! Ne fonjuk hasogató kócba. Szép, fehér hátunk, kerek vállunk Ne takargassuk nyers darócba. A szerelemből nezzünk tréfát. A férfi légyen — nem urunk — párunk. Akivel büszkén egy sorba állunk. Akivel mindig egy sorban járunk. Túl a sorompón, gazzal vegyesten Paradicsomi virágok nőnek. Uraim! Az a föld a mienk is, Roskadt uraim ! Utat a nőnek ! Tespedünk régen munkára vágyunk. Lelkeinkben az ős emberálom. Tudunk nevetni, tudunk szenvedni Mért ne juthatnánk át a határon? Asszonytársaim! Pipogya lelkek ! Ha a fogatok babérra vágyik : Adjátok árát! És ha kidőlnénk ! Egy helyett kerül tízezer másik. Puhítsuk — ha kell — vérrel a földet! Arcunk rózsáit vessük beléje. Ne sajnáljátok! . . . Megéri bőven Annak az első győzelmes napnak Győzetlen éje. Halottak estéjén. — Irta : Solassich Sándor. — Ünnepe van a temetőnek, szomorú ünnepe : halottak estéje, amellyel oly megkapó öszhangzásban Van a természet hervadása, haldoklása. Az ég felé meredő lombtalan faágak, a dér csípte rétek, a szél futta avar , mind-mind az elmúlást, a halált hirdetik. A süvöltő őszi szél, a zizegő haraszt, mintha fülünkbe zúgná, súgná a szavakat : Memento mori! . . . Halottak estéje van, ki-ki a temetőbe siet, adózni a halottak emlékének. Már messziről megható látni a lámpákkal, gyertyákkal kivilágított temetőt; megható hallani a fák ágai közt átsuhanó őszi szél hangjaiba vegyülő zokogásokat . . . A temető felé haladva a „memento móri“ szívet rázó eszméje tartja fogva egész énünket . . . Lehet, hogy talán már a legközelebbi ilyetén alkalommal a mi sírjainkhoz jönnek ki élő szeretteink, miként mi most meghalt szeretteinkhez, akik talán még a múlt évben is velünk, az élőkkel jöttek ki e gyászos helyre . . . „Egymás után jövünk, megyünk , porrá és hamuvá leszünk, — sirba költözünk.“ Alig éltünk s már jó a halál, — elsöpör bennünket, mint most az őszi szél a falevelet. Borzongásba hozza egész valónkat a gondolat, a tudat, hogy: meg kell halni ! De, ha keresünk, találunk vigaszt, hiszen felettünk az Úr kegyelme virrasztó Báró Eötvös József — igen jól — mondja : „A halál eszméje csak addig rettentő, míg benne az elválás eszméjével a viszontlátás gondolata nem egyesül.“ S ha egyesül , többé nem rémnek tekintjük a halált, de egy jóttevő hajósnak, aki egy föld alatti folyón, a temetőn — mint az ókorban Chason az Acheronon — át egy szebb s jobb hazába szállít bennünket, ahol általa már előbb odaszállított szeretteinket viszontláthatjuk . . . Itt vagyunk a sírok birodalmában. A szél rázta csupasz faágak zörgésében, mintha emberi csontok zörgését s az ének következő versszakát hallanók : „Kevély ember, szived miben kevélykedik ?!“ Talán: gazdagságodban, hatalmadban, ifjúságodban, testi erődben- bátorságodban ? ! Halldd az énekbe foglal megdönthetően igazságot: „Légy gazdag, vagy koldus ; szolga, vagy király ; Ifjú, vagy elaggott; izmos, vagy szikár : Egy csapással elejt és rideg sirba ejt a kemény halál“ ; avagy tovább: „A