Pécsi Közlöny, 1909. április (17. évfolyam, 69-89. szám)
1909-04-01 / 69. szám
a dinasztia és a nemzet sorsa — Kossuth Ferenc kezében van. És ez a tapintatosságáról, bölcseségéről és higgadtságáról ismert államférfit nagy felelősségének és szereplése történelmi jelentőségének teljes tudatában buzgón hozzá is lát a kibontakozás keresztülviteléhez. A legelső lépés, amit ebből a célból tennie kell, a bankkérdés tisztázása. Meg vagyunk győződve, hogy ha ez neki sikerül, akkor a megoldás a függetlenségi párt álláspontjának megóvásával és a közgazdasági érdekek biztosításával fog történni, úgy, hogy abban mindnyájan megnyugodhatunk. Amint ez a kérdés megnyugtató elintézést nyer, a bizonytalan helyzetből való kibontakozás gyorsan végbe megy. S akkor — békében a többi államokkal, összhangban a királylyal, egyetértésben a saját honfitársainkkal — zavartalanul hozzáláthatunk az alkotó munkához, erőssé és hatalmassá tehetjük országunkat, s boldoggá a nemzetet és a királyt. Mert meg van írva, hogy: „Boldog királya csak boldog népnek lehet.“ A szerb dinasztia bukása. A nagy nemzetközi diplomáciai sakktornának vége. A fekete király, a Kara Györgyéknak uralkodója, bekapta a mattot. Addig-addig húzták-vonták a diplomácia sakktábláján, míg végre mint értéktelen fabábot, odadobták a többi parasztok sorába, ahol nem vár már rá koronás hivatás, legalább addig nem, amíg valami újabb diplomáciai fondorlat előszedi, hogy újabb játékot kezdjen vele. Erős a gyanúnk, hogy ez az új játék nem várat sokáig magára. A mai távirati jelentések azt adják hírül, hogy a háborús veszedelem elült és vele elmúlt a Karagyorgyevits dinasztiának uralma. Péter király lemond. Helyébe egy angol királyi herceg ül Szerbia trónjára. Nagy pártja van a connaugthi hercegnek, aki királlyá proklamálása érdekében nyílt színen folyik Szerbiában a leghevesebb agitáció. Anglia pedig készséggel hozzájárul ahhoz, hogy töröltessék a berlini szerződés 25-ik pontja, amely Bosznia okkupációjára vonatkozik és feltétel nélkül elismeri a görbe hegyek országának annexióját. Ezeket a híreket összevetve, könynyen megalkothatja az ember magának a diplomáciai helyzet legújabban megalakult képét. A Karagyorgyevicsek távoznak és Anglia lesz itt Szerbia fölött. íme, a nemzetközi diplomáciai sakktorna vége. John Bull sunyi képpel, mosolyogva, mint egyedüli győztes ül a sakktábla mellett. Ebben a nagyjátékban, amelyben a közvetlenül érdekelt feleknek veszteségére lehetett kilátásuk, Anglia vágja zsebre a nyereséget, az az Anglia, amely az utolsó, legkritikusabb momentumban a kibic szerepét fölcserélte az aktív játékossal, hogy a békés megoldás jelszavával besöpörje a játékban szereplő téteket. S épen ezért, hogy most a partinak vége, alapos a gyanúnk, hogy folytatása lesz még a játéknak. Mert miből támadt a szerb bonyodalom ? A monarchia erőteljesebb balkánpolitikát inaugurált. Érvényesülni akart keleten, amelyhez legközelebb fekszik, amelyhez éppen a közelségnél fogva minden más nagyhatalomnál nagyobb érdekek fűzik. A monarchia e törekvéseit szankcionálta Németország, nemcsak a szövetségnél, de érdekeinél fogva is. Ha Ausztria és Magyarország az úr a Balkánon, Németországgal sokkal könnyebb a dolga, mintha a keleten bármely más nagyhatalom konkurrál vele, lehetne megtudni. Később egy öreg felült egyike, s előkerültek a fanyelű bicskák, egy gondolat és már egy hosszú pipaszár a hordóban és vígan szívják a vastag olasz bort, egyik a másik után. A kedv, persze mindig nagyobbodott, előkerültek a tüzes magyar nóták. Utóbb nem is lett belőle titok, de vesztünkre. A hajóskapitány olaszul, a mienk németül, az őrmester magyarul adta ránk az áldást, de már későn, mert három helyen is használták a hordóban a pipaszárakat, s így nem csekély híja lehetett. Mit volt tenni, a hajóskapitány beüttette az egyik hordó fenekét és kiosztották közöttünk az egész hordóval. Hogy ki fizette meg máig sem tudom. Következett az éj és a nyugalom. Másnap fél 11 órakor érkeztünk a raguzai kikötőbe. Nem mondhatok róla sokat, mert egy szűk és piszkos utcán át mentünk az úgynevezett „fesztung“-ba, ahonnét csak másnap mentünk ki, egy kis „laufschrit“-ra. Úgy gondolták az öregek, hogy azzal nekünk tartoznak még Triestből, no meg hogy a két napos trebinyei a bileki útra, egy kicsit „trenérozzuk“ a lábainkat. Anglia ezért idézte föl a török vihart ellenünk, ezért feszítette a hurt egész a háborús feszültségig, ezért állította Oroszországot, a szláv patrónust a monarchiával szemben a szerb kérdésben és ezért korbácsolta föl az őrjöngésig a szerbek szenvedelmeit. Ám akkor, amikor a monarchia a fegyverek erejére apellált és a hatalmas német imperátor kardjára csapott, számadást csinált Anglia s valószínűleg az jött ki a kalkulusaiból, hogy többet ér a békegyőzelemmel, mint a háború — veszteséggel. A háborút szító Anglia e momentumban felcsapott a béke barátjának. És megmentette a békét. Ujjongva hirdeti a távíró, az egész világon, hogy győzött a béke. Hát lehet ez a Béke győzelme ? Nem és ezerszer nem ! A győzelem csak Angliáé. A háború magva nincs kiölve, legfeljebb elhantolva, de félő, hogy televény földbe, ahonnan hamarabb kisarjad, mintsem remélnék. A Karagyorgyevicsek bukását senki sem sajnálja. A fekete Györgyök nevét a történelem fekete helyett a véres kéz jelzőjével fogja megjelölni. A történelem közel vitte az eseményeket annak az örök igazságnak igazolásához, hogy karddal vész aki kardot ránt. Péter király koronája vérben fogant s közel állunk ahhoz hogy vérbe is fulladjon. De a történelem nem külszines igazságok után ítél. Kard által való halál nem méltó a gyilkosokhoz. A csatatéren való megdicsőüléshez nem váltottak jogcímet a Karagyorgyevicsek. Szégyen és meggyalázás lészen az ő sorsuk. Ma még Péter lemondó szándékairól szólnak a táviratok. Holnap már úgy kergetik el a trónról. És helyébe ül Teck vagy Connaught hercege vagy a bolgár unió. Hogy mi lesz azután, annak Isten a tudója. A háborút sikerült elhalasztani. De csak elhalasztani. Hogy előnyünkre-e? kérdés. Ma talán mi voltunk erősebbek. Székesfehérvárrő]—BNeKI$. Irta: Siposi János. (Folytatás.) Közben elérkezett a „Menázs“. Egy kis olajos mindenfélével traktáltak meg bennünket — már, akinek jutott, — képzelni való, hogy mennyi a tengerbe ment, mert az olasz ételhez nem szokott magyar, mit is csinált volna mást, minthogy oda öntötte. Pedig ugyan drága volt az „Extra koszt“, a hajón ugyanis lehetett kapni egyet-mást. De hát volt még hazai pénz és étel is, könnyen ment a gazdálkodás. Eközben megmozdult az a hatalmas és eddig nyugott víztömeg, hol jobbra, hol balra himbálta hajónkat. Lett erre kavarodás : aki tudott, illetve félt, az elbújt, aki előbb nem akarta, annak most kellett ki ... a rizst. Mindez rövid ideig tartott, s újból kezdődött a víg élet. Jöttek a dalmát partok, apró szigetekkel, a szép „Lussin“-okkal, de sokakat inkább más érdekelt, tudniillik az, ami abban a két hordóban volt a hajóorránál. Volt tűnődés, tanakodás, hogy és miképp L.......... ' , ■ , 1 ' ■' "■"'■t Azért unalomról szó sem volt. Vol a vár előtt egy kis kikötő féle, vagy 7—8 bárkával s azok telve olasz és dalmát borokkal, mely ugyan hogy ízlett sokaknak, a „menázs“ után, mely áll: levesből 20 centiméteres tésztával és kozmás krumplifőzelékből és hússal, a másik nap rizszsel. De mint máshol, itt sem vallottunk valami nagy becsületet. Annyira ment a jó kedv és a nóta — na meg az ivás — hogy az olaszok majd megúszták a tengert, működött a magyar virtus, de csak úgy öklökkel. Lett lótás-futása „hornist fergaterung“-ot fújt, mindenki fel a laktanyába, s nem szabad volt lejönni senkinek, ellenben a bárkákhoz a partra fegyveres őrt állítottak, hogy senki ne merészeljen bort inni. A trebinyei hosszú hegyes völgyes utat, már gyalog kellett megtenni. Ma már ott is vonat jár. Először volt hosszú uton a borjú a hátunkon, meleg volt, fáradtunk nagyon, csak egymás biztatgatására vettünk mindig egy kis erőt, hogy odaérhessünk Trebinyébe. Földi hallod ! szól hoz?ma Jóska, PÉCSI KÖZLÖNY 1909. április 1.