Pécsi Közlöny, 1909. április (17. évfolyam, 69-89. szám)

1909-04-01 / 69. szám

a dinasztia és a nemzet sorsa — Kos­suth Ferenc kezében van. És ez a tapintatosságáról, bölcseségéről és higgadtságáról ismert államférfit­ nagy felelősségének és szereplése történelmi jelentőségének teljes tudatában buz­gón hozzá is lát a kibontakozás ke­resztülviteléhez. A legelső lépés, amit ebből a célból­ tennie kell, a bank­kérdés tisztázása. Meg vagyunk győ­ződve, hogy ha ez neki sikerül, akkor a megoldás a függetlenségi párt ál­láspontjának megóvásával és a köz­­gazdasági érdekek biztosításával fog történni, úgy, hogy abban mindnyá­jan megnyugodhatunk. Amint ez a kérdés megnyugtató elintézést nyer, a bizonytalan helyzet­ből való kibontakozás gyorsan végbe megy. S akkor — békében a többi államokkal, összhangban a királylyal, egyetértésben a saját honfitársainkkal — zavartalanul hozzá­láthatunk az alkotó munkához, erőssé és hatal­massá tehetjük országunkat, s bol­doggá a nemzetet és a királyt. Mert meg van írva, hogy: „Boldog királya csak boldog népnek lehet.“ A szerb dinasztia bukása. A nagy nemzetközi diplomáciai sakk­tornának vége. A fekete király, a Kara Györgyéknak uralkodója, bekapta a mat­tot. Addig-addig húzták-vonták a diplomá­cia sakktábláján, míg végre mint értékte­len fabábot, odadobták a többi parasztok sorába, ahol nem vár már rá koronás hi­vatás, legalább addig nem, a­míg valami újabb diplomáciai fondorlat előszedi, hogy újabb játékot kezdjen vele. Erős a gyanúnk, hogy ez az új játék nem várat sokáig magára. A mai távirati jelentések azt adják hírül, hogy a háborús ve­szedelem elült és vele elmúlt a Karagyor­gyevits dinasztiának uralma. Péter király lemond. Helyébe egy angol királyi herceg ül Szerbia trónjára. Nagy pártja van a connaugthi hercegnek, aki királlyá prok­­lamálása érdekében nyílt színen folyik Szerbiában a leghevesebb agitáció. Anglia pedig készséggel hozzájárul ahhoz, hogy töröltessék a berlini szerző­dés 25-ik pontja, amely Bosznia okkupá­­ciójára vonatkozik és feltétel nélkül el­ismeri a görbe hegyek országának anne­­xióját. Ezeket a híreket összevetve, köny­­nyen megalkothatja az ember magának a diplomáciai helyzet legújabban meg­alakult képét. A Karagyorgyevicsek tá­voznak és Anglia lesz itt Szerbia fö­lött. íme, a nemzetközi diplomáciai sakk­torna vége. John Bull sunyi képpel, mo­solyogva, mint egyedüli győztes ül a sakktábla mellett. Ebben a nagyjátékban, a­melyben a közvetlenül érdekelt felek­nek veszteségére lehetett kilátásuk, Ang­lia vágja zsebre a nyereséget, az az Ang­lia, amely az utolsó, legkritikusabb mo­mentumban a kibic szerepét fölcserélte az aktív játékossal, hogy a békés megoldás jelszavával besöpörje a játékban szereplő téteket. S épen ezért, hogy most a partinak vége, alapos a gyanúnk, hogy folytatása lesz még a játéknak. Mert miből támadt a szerb bonyodalom ? A monarchia erő­teljesebb balkánpolitikát inaugurált. Érvé­nyesülni akart keleten, amelyhez legköze­lebb fekszik, amelyhez éppen a közelség­nél fogva minden más nagyhatalomnál nagyobb érdekek fűzik. A monarchia e törekvéseit szankcio­nálta Németország, nemcsak a szövetség­nél, de érdekeinél fogva is. Ha Ausztria és Magyarország az úr a Balkánon, Né­metországgal sokkal könnyebb a dolga, mintha a keleten bármely más nagyhata­lom konkurrál vele, lehetne meg­tudni. Később egy öreg felült egyike, s előkerültek a fanyelű bicskák, egy gondolat és már egy hosszú pipaszár a hordóban és vígan szívják a vastag olasz bort, egyik a másik után. A kedv, persze mindig nagyobbodott, előkerültek a tüzes magyar nóták. Utóbb nem is lett belőle titok, de vesztünkre. A hajóskapi­tány olaszul, a mienk németül, az őrmester magyarul adta ránk az áldást, de már ké­sőn, mert három helyen is használták a hordóban a pipaszárakat, s így nem cse­kély híja lehetett. Mit volt tenni, a hajós­­kapitány beüttette az egyik hordó fenekét és kiosztották közöttünk az egész hordó­val. Hogy ki fizette meg máig sem tudom. Következett az éj és a nyugalom. Másnap fél 11 órakor érkeztünk a raguzai kikötőbe. Nem mondhatok róla sokat, mert egy szűk és piszkos utcán át mentünk az úgynevezett „fesztung“-ba, ahonnét csak másnap mentünk ki, egy kis „laufschrit“-ra. Úgy gondolták az öregek, hogy azzal ne­künk tartoznak még Triestből, no meg hogy a két napos trebinyei a bileki útra, egy kicsit „trenérozzuk“ a lábainkat. Anglia ezért idézte föl a török vihart ellenünk, ezért feszítette a hurt egész a háborús feszültségig, ezért állította Orosz­országot, a szláv patrónust a monarchiá­val szemben a szerb kérdésben és ezért korbácsolta föl az őrjöngésig a szerbek szenvedelmeit. Ám akkor, amikor a mon­archia a fegyverek erejére apellált és a hatalmas német imperátor kardjára csa­pott, számadást csinált Anglia s valószínű­leg az jött ki a kalkulusaiból, hogy többet ér a béke­­­győzelemmel, mint a háború — veszteséggel. A háborút szító Anglia e momen­tumban felcsapott a béke barátjának. És megmentette a békét. Ujjongva hirdeti a távíró, az egész világon, hogy győzött a béke. Hát lehet ez­ a Béke győzelme ? Nem és ezerszer nem ! A győzelem csak Angliáé. A háború magva nincs kiölve, legfeljebb elhantolva, de félő, hogy tele­­vény földbe, ahonnan hamarabb kisarjad, mintsem remélnék. A Karagyorgyevicsek bukását senki sem sajnálja. A fekete Györgyök nevét a történelem fekete helyett a véres kéz jelzőjével fogja megjelölni. A történelem közel vitte az eseményeket annak az örök igazságnak igazolásához, hogy karddal vész aki kardot ránt. Péter király koro­nája vérben fogant s közel állunk ahhoz hogy vérbe is fulladjon. De a történelem nem külszines igazságok után ítél. Kard által való halál nem méltó a gyilkosokhoz. A csatatéren való megdi­csőüléshez nem váltottak jogcímet a Kara­gyorgyevicsek. Szégyen és meggyalázás lészen az ő sorsuk. Ma még Péter lemondó szándékairól szólnak a táviratok. Holnap már úgy kergetik el a trónról. És helyébe ül Teck vagy Connaught hercege vagy a bolgár unió. Hogy mi lesz azután, annak Isten a tudója. A háborút sikerült elhalasztani. De csak elhalasztani. Hogy előnyünkre-e? kérdés. Ma talán mi voltunk erősebbek. Székesfehérvárrő]—BN­eKI$. Irta: Siposi János. (Folytatás.) Közben elérkezett a „Menázs“. Egy kis olajos mindenfélével traktáltak meg bennünket — már, akinek jutott, — kép­zelni való, hogy mennyi a tengerbe ment, mert az olasz ételhez nem szokott magyar, mit is csinált volna mást, minthogy oda öntötte. Pedig ugyan drága volt az „Extra koszt“, a hajón ugyanis lehetett kapni egyet-mást. De hát volt még hazai pénz és étel is, könnyen ment a gazdálkodás. E­közben megmozdult az a hatalmas és eddig nyugott víz­tömeg, hol jobbra, hol balra himbálta hajónkat. Lett erre kava­rodás : aki tudott, illetve félt, az elbújt, aki előbb nem akarta, annak most kellett ki ... a rizst. Mindez rövid ideig tartott, s újból kezdődött a víg élet. Jöttek a dalmát partok, apró szigetek­kel, a szép „Lussin“-okkal, de sokakat inkább más érdekelt, tudniillik az, ami abban a két hordóban volt a hajóorránál. Volt tűnődés, tanakodás, hogy és mikép­p L.......... ' , ■ , 1 ' ■' "■"'■t Azért unalomról szó sem volt. Vol a vár előtt egy kis kikötő féle, vagy 7—8 bárkával s azok telve olasz és dalmát borokkal, mely ugyan hogy ízlett sokak­nak, a „menázs“ után, mely áll: levesből 20 centiméteres tésztával és kozmás krumplifőzelékből és hússal, a másik nap rizszsel. De mint máshol, itt sem vallot­tunk valami nagy becsületet. Annyira ment a jó kedv és a nóta­­ — na meg az ivás — hogy az olaszok majd megúszták a tengert, működött a magyar virtus, de csak úgy öklökkel. Lett lótás-futás­a „hor­­nist fergaterung“-ot fújt, mindenki fel a laktanyába, s nem szabad volt lejönni senkinek, ellenben a bárkákhoz a partra fegyveres őrt állítottak, hogy senki ne merészeljen bort inni. A trebinyei hosszú hegyes völgyes utat, már gyalog kellett meg­tenni. Ma már ott is vonat jár. Először volt hosszú uton a borjú a hátunkon, meleg volt, fá­radtunk nagyon, csak egymás biztatgatá­­sára vettünk mindig egy kis erőt, hogy odaérhessünk Trebinyébe. Földi hallod ! szól hoz?­m­a Jóska, PÉCSI KÖZLÖNY 1909. április 1.

Next