Pécsi Közlöny, 1910. november (17. évfolyam, 251-274. szám)

1910-11-01 / 251. szám

a, hogy a valóságban teljes bepillantást engednének a tervek részleteibe, azokba, amelyek talán kevésbbé fog­nak megegyezni a magyar állam al­kotmányával, törvényeivel, hagyomá­nyaival. Mert a nagy vonásokkal elénk tárt tervek még csak nem is sejtetik, hogy a különböző nemzetiségek békés együttműködéséért nem kíván-e tő­lünk majdan olyan áldozatokat, me­lyeket meg kell tagadnunk, ha csak nem akarunk öngyilkosok lenni. Ezért a széles általánosságban mozgó tervekről ítéletet mondani, amily elhibázott dolog volna, éppen úgy nem lehet készpénznek vennünk az olyan híradást sem, mely arról szól, hogy a Khuen-Héderváry kor­mány nem bírja rokonszenvét, nem azért, mert nem bízik benne, mert nem reméli tőle a demokratikus esz­mék megvalósítását. Hiszen egyik bi­zalmas embere, Zichy János gr., tagja a kabinetnek s így már­is közvetítője lehet eszméinek, jövőbeli szándé­kainak. Álljon azonban bármiként a do­log, a trónörökös politikájában meg kell, hogy ragadjon mindenkit, aki szívén viseli az ország sorsát, az a kijelentés, mely a kulturális fejlő­désről és haladásról szól s ebben bármely irányú törekvés sikerét a demokratikus gondolkodással való munkálkodásban látja. Bármit is mondjanak politiku­saink, bármint is tagadjuk, Magyar­­országon a demokratikus eszmék fejlődése igen lassan halad, nem akar szárba szökkenni s későn érik aratásra. Az Ausztria számára megszerzett általános választói jog a gyakorlat­ban nem vált be úgy, hogy az előt­tünk kívánatos volna. Nem tudjuk elhinni, hogy azzal maga Ferenc Fer­­dinánd is meg volna elégedve. De azt igenis valljuk és hirdet­jük, hogy a demokrácia szilárdíthatja meg az államokat s ennek eszméi megvalósításához az út az általános választói jog megteremtésével vezet. Ez van hivatva arra, hogy új vért vigyen bele parlamentünkbe, mely­nek keringéséből támadjon új élet a pettyhüdt tagokban. Nézzük csak meg jól mai ország­gyűlésünket. Képe alig változott. A különböző pártok számarányai változ­tak, de az arcok ugyanazok. A nép szíve-lelke még nincsen ott; pana­sza, jajgatása, vágyai, sérelmei alig, vagy ritkán jutnak szóhoz. Pedig ezeket be kell oda engedni, mert ha­ sokáig­­tartják csukva előttük a kapukat, eljő a döngetés ideje. Ha a magyar trón örököse ilyen értelemben fogja fel a választói jog hivatását, ha ilyen szándékkal él lelkében annak kiterjesztése, általá­nossá, egyenlővé s talán épen tit­kossá tétele, hitünk szerint valójá­ban demokratikus szellemben gondol­kodik, s megértette már, hogy enél­­kül országokat kormányozni lehet ugyan, de haladás és fejlődés csak ott van, ott van béke, jólét, ahol ez a szellem vezet. Trónörökösünk demokratikus ér­zése egy új korszakot nyit meg tör­ténelmünkben ; parlamentünk fela­data lesz, hogy az alkotmányunk, múltunk szellemében érvényesüljön Magyarország minden polgára bol­dogulására. Szerkesztőség és kiadóhivatal Jókai-tér 2. szám. I. emelet. (Vaszary-féle ház.) Hindern a masa idejében. — Házasélet. — — Édes, kedves, drága férjecském, ki sem mondhatom, mennyire el vagyok ragadtatva ! Tehát csakugyan igaz ? Meg­vette nekem azokat a szép gyöngyöket ? — Meg. Itt vannak. — Istenem, milyen kedves figyelem! Maga a legjobb és leggyöngédebb ember a világon. Mutassa, mutassa ! — Milyen szépek ! így még sokkal szebbek, mint amilyenek az ékszerész ki­rakatában voltak. Adja, rögtön fölteszem. Jól fognak állani a nyakamon. Nézzen ide. Szép vagyok ? — Eragadó. — Igazán ? — Becsületemre! Olyanok, mint a fényes tejcsöppek a legvakítóbb havon. — Ne hízelegjen, maga rossz em­ber . . . — Igazság, nem hízelgés, — bár a hasonlat eléggé messze esik a jóizléstől. A maga nyaka azonban, kedves Sárika, csakugyan olyan vakító fehér, mint a friss hó és én éppen nem találnám csodálatos­nak, ha valamelyik modern Páris — pél­dául a fess Kálmán — egy hősies elhatá­rozással okot adna a második trójai há­borúra. — Csak nem tételezi föl rólam, hogy elraboltatni engedjem magam a maga ol­dala mellől ? — Hja, kedves Sárika, minden attól függ, hogy Páris királyfit, — aki hasonló vérforraló hősiességre elszánja magát — ebben a mai kétségbeejtően szürke világ­ban kinek hívják. Az öreg miniszteri tanácsos — házunk legállhatatosabb jóba­rátja s az ön keddi zsurjainak legcsudála­­tosabb étvágyú törzsvendége — természe­tesen hasztalan pályázik a nőszöktető hős sikamlós hírnevére. Az alezredes nemkü­lönben. A többiek, tizen-tizenketten, szin­tén hiába. De már a fess Kálmán . . az más. — Megint a Kálmán . . . Hallja, uracskám, ne rontsa le a második pilla­natban, amit az elsőben olyan hevesen fölépített. Ha fölingerel és elkeserít, nincs joga tőlem hálát követelni ezért a pompás ajándékért, amelylyel meglepett. Kelleme­sen és váratlanul lepett meg — mondha­tom, — mert már nem számítottam rá, hogy hetekig tartó koldulásomnak enged­ni fog.­­ — Huh, de hatalmas kifejezései van­nak ! úgy hangzik a dolog, mintha ides­tova két éves házasságunk egész szépsé­ges ideje alatt mindent koldulással kellett volna tőlem kicsikarnia. — Azt nem mondom. — Kár, hogy nem mondja. — Na, tessék, most már meg milyen epés! Ajándékot hoz, aztán meg ő az, aki ingerel és ő, aki épeskedik. Azonnal csókoljon meg. — Nagyon szívesen. — Juj, milyen hideg . . . — Dehogy! Egyébiránt mindenki úgy csókol, ahogy tud. — Mondja csak, nincs banálisabb megjegyzése ? — Van. — De remélem, hogy nem akarja PÉCSI KÖZLÖNY 1910. november 1. A reáliskola elhelyezésének kérdéséhez. Ha a legutóbbi napokban nem hal­lottunk volna az uj reáliskolának a bel­városban leendő építése érdekében indí­tott mozgalomról, gyülésezésről, küldött­ség­járásról, úgy bizonyára mindenki jo­gos csodálkozással kezdené, hogy váljon ki az a boldogtalan halandó, aki éveket aludt át és nem tudja, hogy a reáliskola helyének „kérdése“ már nem is létezik. Érthető volna ez a csodálkozás, mert hi­szen a két érdekes tényező — kormány és törvényhatóság — végleg megegyezett. A város, szabályszerűen létrejött és joge­rős közgyűlési határozattal megállapította az államnak felajánlandó telek­helyét, a kormány azt elfogadta és az ekként létre­jött szerződéses megállapodás egyoldalú­­lag egyik fél részéről sem bontható fel. Ezzel tehát az új iskola helyének aktái lezárattak. Éppen ezért nem lehet komoly súlyt tulajdonítani a jogerős meg­állapodással szemben és az erre egyedül illetékes tényező, a város törvényhatósági bizottságán kívül keletkezett mozgalomról, mégis minthogy a demonstráció az érde­kelt városrészekben több-kevesebb hul­lámzást tényleg kiváltott, talán nem idő­szerűtlen, ha arra néhány megjegyzést teszünk. Első ezek között az, hogy a mozga­lomnak egyetlen érezhető motívuma : az önzés. A belvárosnak mérhetlen önzése. Igaz, hogy amikor a külváros bizo­nyos intézményt, vagy középületet a maga számára vindikál, végeredményben ebben is része van az önzésnek, csakhogy, míg a belvárosnak önzése hasonlít annak a gyereknek a mohó étvágyához, aki nem ismerve mértéket és nem számolva a kö­vetkezményekkel, mindent magába akar habzsolni, még ha gyomorrontás árán is, addig a külvárosok ezen önzése nem

Next