Pécsi Közlöny, 1910. november (17. évfolyam, 251-274. szám)
1910-11-01 / 251. szám
a, hogy a valóságban teljes bepillantást engednének a tervek részleteibe, azokba, amelyek talán kevésbbé fognak megegyezni a magyar állam alkotmányával, törvényeivel, hagyományaival. Mert a nagy vonásokkal elénk tárt tervek még csak nem is sejtetik, hogy a különböző nemzetiségek békés együttműködéséért nem kíván-e tőlünk majdan olyan áldozatokat, melyeket meg kell tagadnunk, ha csak nem akarunk öngyilkosok lenni. Ezért a széles általánosságban mozgó tervekről ítéletet mondani, amily elhibázott dolog volna, éppen úgy nem lehet készpénznek vennünk az olyan híradást sem, mely arról szól, hogy a Khuen-Héderváry kormány nem bírja rokonszenvét, nem azért, mert nem bízik benne, mert nem reméli tőle a demokratikus eszmék megvalósítását. Hiszen egyik bizalmas embere, Zichy János gr., tagja a kabinetnek s így máris közvetítője lehet eszméinek, jövőbeli szándékainak. Álljon azonban bármiként a dolog, a trónörökös politikájában meg kell, hogy ragadjon mindenkit, aki szívén viseli az ország sorsát, az a kijelentés, mely a kulturális fejlődésről és haladásról szól s ebben bármely irányú törekvés sikerét a demokratikus gondolkodással való munkálkodásban látja. Bármit is mondjanak politikusaink, bármint is tagadjuk, Magyarországon a demokratikus eszmék fejlődése igen lassan halad, nem akar szárba szökkenni s későn érik aratásra. Az Ausztria számára megszerzett általános választói jog a gyakorlatban nem vált be úgy, hogy az előttünk kívánatos volna. Nem tudjuk elhinni, hogy azzal maga Ferenc Ferdinánd is meg volna elégedve. De azt igenis valljuk és hirdetjük, hogy a demokrácia szilárdíthatja meg az államokat s ennek eszméi megvalósításához az út az általános választói jog megteremtésével vezet. Ez van hivatva arra, hogy új vért vigyen bele parlamentünkbe, melynek keringéséből támadjon új élet a pettyhüdt tagokban. Nézzük csak meg jól mai országgyűlésünket. Képe alig változott. A különböző pártok számarányai változtak, de az arcok ugyanazok. A nép szíve-lelke még nincsen ott; panasza, jajgatása, vágyai, sérelmei alig, vagy ritkán jutnak szóhoz. Pedig ezeket be kell oda engedni, mert ha sokáigtartják csukva előttük a kapukat, eljő a döngetés ideje. Ha a magyar trón örököse ilyen értelemben fogja fel a választói jog hivatását, ha ilyen szándékkal él lelkében annak kiterjesztése, általánossá, egyenlővé s talán épen titkossá tétele, hitünk szerint valójában demokratikus szellemben gondolkodik, s megértette már, hogy enélkül országokat kormányozni lehet ugyan, de haladás és fejlődés csak ott van, ott van béke, jólét, ahol ez a szellem vezet. Trónörökösünk demokratikus érzése egy új korszakot nyit meg történelmünkben ; parlamentünk feladata lesz, hogy az alkotmányunk, múltunk szellemében érvényesüljön Magyarország minden polgára boldogulására. Szerkesztőség és kiadóhivatal Jókai-tér 2. szám. I. emelet. (Vaszary-féle ház.) Hindern a masa idejében. — Házasélet. — — Édes, kedves, drága férjecském, ki sem mondhatom, mennyire el vagyok ragadtatva ! Tehát csakugyan igaz ? Megvette nekem azokat a szép gyöngyöket ? — Meg. Itt vannak. — Istenem, milyen kedves figyelem! Maga a legjobb és leggyöngédebb ember a világon. Mutassa, mutassa ! — Milyen szépek ! így még sokkal szebbek, mint amilyenek az ékszerész kirakatában voltak. Adja, rögtön fölteszem. Jól fognak állani a nyakamon. Nézzen ide. Szép vagyok ? — Eragadó. — Igazán ? — Becsületemre! Olyanok, mint a fényes tejcsöppek a legvakítóbb havon. — Ne hízelegjen, maga rossz ember . . . — Igazság, nem hízelgés, — bár a hasonlat eléggé messze esik a jóizléstől. A maga nyaka azonban, kedves Sárika, csakugyan olyan vakító fehér, mint a friss hó és én éppen nem találnám csodálatosnak, ha valamelyik modern Páris — például a fess Kálmán — egy hősies elhatározással okot adna a második trójai háborúra. — Csak nem tételezi föl rólam, hogy elraboltatni engedjem magam a maga oldala mellől ? — Hja, kedves Sárika, minden attól függ, hogy Páris királyfit, — aki hasonló vérforraló hősiességre elszánja magát — ebben a mai kétségbeejtően szürke világban kinek hívják. Az öreg miniszteri tanácsos — házunk legállhatatosabb jóbarátja s az ön keddi zsurjainak legcsudálatosabb étvágyú törzsvendége — természetesen hasztalan pályázik a nőszöktető hős sikamlós hírnevére. Az alezredes nemkülönben. A többiek, tizen-tizenketten, szintén hiába. De már a fess Kálmán . . az más. — Megint a Kálmán . . . Hallja, uracskám, ne rontsa le a második pillanatban, amit az elsőben olyan hevesen fölépített. Ha fölingerel és elkeserít, nincs joga tőlem hálát követelni ezért a pompás ajándékért, amelylyel meglepett. Kellemesen és váratlanul lepett meg — mondhatom, — mert már nem számítottam rá, hogy hetekig tartó koldulásomnak engedni fog. — Huh, de hatalmas kifejezései vannak ! úgy hangzik a dolog, mintha idestova két éves házasságunk egész szépséges ideje alatt mindent koldulással kellett volna tőlem kicsikarnia. — Azt nem mondom. — Kár, hogy nem mondja. — Na, tessék, most már meg milyen epés! Ajándékot hoz, aztán meg ő az, aki ingerel és ő, aki épeskedik. Azonnal csókoljon meg. — Nagyon szívesen. — Juj, milyen hideg . . . — Dehogy! Egyébiránt mindenki úgy csókol, ahogy tud. — Mondja csak, nincs banálisabb megjegyzése ? — Van. — De remélem, hogy nem akarja PÉCSI KÖZLÖNY 1910. november 1. A reáliskola elhelyezésének kérdéséhez. Ha a legutóbbi napokban nem hallottunk volna az uj reáliskolának a belvárosban leendő építése érdekében indított mozgalomról, gyülésezésről, küldöttségjárásról, úgy bizonyára mindenki jogos csodálkozással kezdené, hogy váljon ki az a boldogtalan halandó, aki éveket aludt át és nem tudja, hogy a reáliskola helyének „kérdése“ már nem is létezik. Érthető volna ez a csodálkozás, mert hiszen a két érdekes tényező — kormány és törvényhatóság — végleg megegyezett. A város, szabályszerűen létrejött és jogerős közgyűlési határozattal megállapította az államnak felajánlandó telekhelyét, a kormány azt elfogadta és az ekként létrejött szerződéses megállapodás egyoldalúlag egyik fél részéről sem bontható fel. Ezzel tehát az új iskola helyének aktái lezárattak. Éppen ezért nem lehet komoly súlyt tulajdonítani a jogerős megállapodással szemben és az erre egyedül illetékes tényező, a város törvényhatósági bizottságán kívül keletkezett mozgalomról, mégis minthogy a demonstráció az érdekelt városrészekben több-kevesebb hullámzást tényleg kiváltott, talán nem időszerűtlen, ha arra néhány megjegyzést teszünk. Első ezek között az, hogy a mozgalomnak egyetlen érezhető motívuma : az önzés. A belvárosnak mérhetlen önzése. Igaz, hogy amikor a külváros bizonyos intézményt, vagy középületet a maga számára vindikál, végeredményben ebben is része van az önzésnek, csakhogy, míg a belvárosnak önzése hasonlít annak a gyereknek a mohó étvágyához, aki nem ismerve mértéket és nem számolva a következményekkel, mindent magába akar habzsolni, még ha gyomorrontás árán is, addig a külvárosok ezen önzése nem