Pécsi Közlöny, 1911. április (18. évfolyam, 60-82. szám)

1911-04-04 / 60. szám

i magyar faj számára, hogy fejlődhessenek, gazdagodhassanak, a magyar kultúra ál­dásainak közösségében megerősödjenek, vagy csak arról történt-e gondoskodás, hogy nyomorultul el ne pusztuljanak ? Soha egy szalmaszálat e végből ke­resztbe nem tettünk. Nem elég, hogy há­rom magyar vármegyét soha meg nem bocsátható közjogi könnyelműséggel elve­szítettünk, de irtózatos iróniája a sorsnak, hogy a három vármegye területe egyúttal állandó temetője is lesz az odavándorolt magyarságnak. Szerém megyének a földje jó, legelőin a fű kövér s oly számos már az oda ván­dorolt magyarság, hogy az már nem is szigetet, hanem valósággal etnográfiailag összefüggő területet alkot. De csak egy ideig, csak addig, míg az elhorvátosodás sorvasztó szele végig nem sivít a magyar­ság szigetein. Nikinán, a Száva partján például kétszáz magyar gyerek jár horvát iskolába. Hét-tizenkét esztendős gyerekek. A könyvük horvát, az irkájuk horvát, még az imádságos könyvük is horvát. Vagy negyven magyar gyereket láttam a tavaszi napfényben, a Száva partján lab­dázni s kicsordult a könnyem, amikor a legszebb magyar labdajátéknak, a nagy métának a játékszavait a gyerekek már horvátul kiabálták egymásnak. A temető sírjából felhangzó szavak voltak ezek az én füleimnek, mert ahol a magyarság már a gyerekjátékban sem él, ott már csak a föltámadás nélküli halál van hátra­­látozása s a nép anyagi érdekeit előmoz­dító intézmények segítségével a kiván­dorlás csökkentése iránt. Ezen és ezen tárgyban az ország­gyűléshez intézett többi feliratokat a Ház annak idején a kivándorlási bizott­sághoz utasította figyelembe vétel végett, mely 1909-ben foglalkozott is ezekkel a a kérvényekkel, amikor tárgyalta az 1909. évi II. t. cikket, mely módosította az 1903. évi IV. t. cikket, megalkotván az uj ki­­vándorlási törvényt. Ez e körülmény ugy látszik elkerülte a kivándorlási bizottság figyelmét — kü­lönben nem tett volna 1911. márc. 29-én oly értelmű jelentést és javaslatot a t. Házhoz, hogy ezen, a múlt országgyűlés­ből elintézetlenül (?) maradt felirat helyez­tessék irattárba. ■ Mert mi volt a feliratnak a célja, ugyebár az, hogy a kivándorlási törvény módosíttassék, ez 1909-ben megtörtént, ezzel tehát a feliratbeli sürgetés és inten­ciónak elég létetett — vagyis a módosí­tással a felirat is elintézést nyert — semmi szükség és ok tehát arra nem volt, hogy ez a nevetséges jelentés most 4 év múlva a Ház elé kerüljön. Sokkal helyesebben tenné a kiván­dorlási bizottság, ha a „Pool“ szerződéssel foglalkoznék — de erről bölcsen hallgat — mert ezt nem a múlt országgyűlés, hanem a jelenlegi kormány csinálta. A koleraszag. Belügyminiszteri rendelet a kolera elleni védekezésről. A kolera fogadására készül a bel­ügyminisztérium s március hó közepén rendeletben közölte a törvényhatóságok­kal — persze széles körben való közzé­tétel végett — azokat a tudnivalókat, miket kolera esetén szükségesnek javasol. De — sajnos — bármily nagy is a belügyminiszter igyekezete, még ennek az ártatlan rendeletnek közzétételére is két teljes hét kellett a közig, hatóságok bü­rokratizmusának és igazán, ebből az első védekező intézkedés késedelmességéből következtetve, ma sem jósolhatunk valami sok eredményt a koleravész behurcolása megakadályozását célzó hatósági munká­nak, mely a múlt évben is egyben excel­­lált, a késedelmességben. Pedig a komárom megyei Lábatlan községben, mint arról a „Pécsi Közlöny“ távirati rovata azonnal hírt adott olvasói­nak, már fordult elő, a melegebb idővel koleragyanús megbetegedés. A belügyminiszter javasolta rendsza­bályok a következők: Tudnivalók a koleráról. 1. A kolera hasmenéssel, hányással, görccsel és gyors elgyengüléssel jár. 2. A kolera nagyon ragadós beteg­ség ; csirája (ragálya) a beteg bélürüléké­ben és hányadékában van. 3. Átragadhat az egészségesre, mind­arról, ami a kolerás bélülésével vagy hányadékával bepiszkolódott és pedig különösen: a betegről, ápolójáról, ruha-, fehér- s ágyneműjéről, evő-, ivóeszközeiről s edé­nyeiről, ételéről, italáról. Veszedelmes az a holmi is, amelyet a kolerás beteg nem használt ugyan, de a lakásából, házából való. Veszedelmes az is, ami sok ember kezén fordul meg, pl. piaci, korcsmai, kávéházi erő­­s ivó­eszközök, továbbá bepiszkolódott pénz, stb. 4. A kolera leginkább arra ragad át, aki a beteggel, vagy holmijával bánik és mosatlan kézzel eszik, iszik, vagy mosat­­lan kézbe fogott tárggyal (dohányzó ivó vagy egyéb eszközzel) nyúl a szájához. 5. Igen sokan betegedhetnek meg akkor, ha a kolerás beteg ürüléke, hánya­­déka vagy szennyes mosdóvize kútba, for­rásba, folyóvízbe, vagy egyéb ivóvízbe jut, amelyet sokan használnak. Pécs szab. kir. város fel­irata a t. Házban. Városunk törvény­­hatósági bizottsága még 1907. év dec. hó 16-án tartott közgyűlésén foglalkozott Szabolcsvármegyének a kivándorlás kor­látozása tárgyában átküldött átiratával, elhatározván, hogy önálló feliratot intéz az országgyűléshez az 1906. évi 71. t. c. módosítása, az útlevelek kiadásának kor­ it is itt írta: Setényi Miklós. — Már­pedig szerettem volna a do­logról szólni — kezdte Németh — de mindig tartottam attól, hogy kolléga úr nem veszi szívesen. Most azonban szólok, hogy komoly szándékomat így is bebizo­nyítsam. Ennyit mondott a fiatalember, aztán elhallgatott. Az öreg úr sejthette, miről van szó, mert fiatal kollégája szavaira csak ennyit felelt: — Tudom, hogy a „lányra“ céloz. Részemről nem gördítek semmi akadályt tervei elé, ha a lány is az ön akaratán van. Némethnek erősebben vert a szíve, mint máskor. — Merem állítani, hogy a kisasszony­nak sincs kifogása ez ellen. Az öreg úr lenézett a földre és csak ennyit mondott: — Hát majd az asszonnyal megbeszéljük. A kis kertajtón Marcsa, a kotnyeles cselédleány kiáltott be a kertbe : — Tessék vacsoráim gyórni. HL Vacsora alatt ünnepélyes csend volt. A fiatalok keveset ettek, de annál többet néztek egymás csillogó szemébe. Talán ez jobb volt, mint a vacsora. Az öreg tanító legyűrte a második pohár szekszárdit is, aztán kérdő tekintetet vetett a feleségére. Ez úgy látszik, nem értette el, mert meg­kérdezte : — Talán nem elég ross ? (T. i. a rántott csirke bundája.) Az öreg urat boszantotta ez a meg­­nem értés és komolyan felelt: — Nekem ízlik . . . A vacsora befejeződött. A hangulat ünnepélyesen csöndes volt és a cseléd is több maradékot kapott, mint máskor. Másnap reggel, még mielőtt meg­kezdődött volna a tanítás, a két tanférfiú fontoskodva lépegetett az ősi álmok előtt. A kép a régi. Az öreg pipás, a fiatal cigarettázik. Hogy mi képezte a beszélge­tés tárgyát, mindenki sejtheti. — Beszéltem­él feleségemmel — kezdte a szót az öreg — ő se emel kifogást. A leány is azt akarja, amit ön, hát... let­­mn. A fiatal tanítónak egyszerre arcába szökött a vér. Eldobta a cigarettjét és még az önkénteskorában tanult meghaj­lással szólt: — Köszönöm. Hogy ezt az igazán megtisztelő bizalmat mennyire érdemel­tem meg, azt minden tehetségemmel igyek­szem majd a jövőben bebizonyítani. Megtörtént az eljegyzés és egy bo­­rongós februári napon megvolt az esküvő is. Csendesen, szépen, mint ahogy a mo­dern esküvők történnek. Igaz, volt lako­dalmas­ ebéd, mely az éjszakába nyúlt ki, de ez is csendes, uras volt, mint ahogy a falusi intelligenciánál szokás. Ott volt a jegyző, a nevetős kedvű, kedves modorú és feketésszemű jegyzőné, a babaarcú Попка leánya, az intézőék, az intéző­kisasszony, a Micike (szegénykét a fiatal tanítóval heccelte a jókedvű menyasszony, azaz: asszonyka egész ebéd alatt) és a két segédjegyző. Az öreg tanító, ki időközben nyuga­lomba vonult, elment a lakodalom után a nagy városba és átadta a falusi kúriát a fiataloknak. PÉCSI KÖZLÖNY 1911. április 4.

Next