Pécsi Közlöny, 1911. április (18. évfolyam, 60-82. szám)
1911-04-04 / 60. szám
i magyar faj számára, hogy fejlődhessenek, gazdagodhassanak, a magyar kultúra áldásainak közösségében megerősödjenek, vagy csak arról történt-e gondoskodás, hogy nyomorultul el ne pusztuljanak ? Soha egy szalmaszálat e végből keresztbe nem tettünk. Nem elég, hogy három magyar vármegyét soha meg nem bocsátható közjogi könnyelműséggel elveszítettünk, de irtózatos iróniája a sorsnak, hogy a három vármegye területe egyúttal állandó temetője is lesz az odavándorolt magyarságnak. Szerém megyének a földje jó, legelőin a fű kövér s oly számos már az oda vándorolt magyarság, hogy az már nem is szigetet, hanem valósággal etnográfiailag összefüggő területet alkot. De csak egy ideig, csak addig, míg az elhorvátosodás sorvasztó szele végig nem sivít a magyarság szigetein. Nikinán, a Száva partján például kétszáz magyar gyerek jár horvát iskolába. Hét-tizenkét esztendős gyerekek. A könyvük horvát, az irkájuk horvát, még az imádságos könyvük is horvát. Vagy negyven magyar gyereket láttam a tavaszi napfényben, a Száva partján labdázni s kicsordult a könnyem, amikor a legszebb magyar labdajátéknak, a nagy métának a játékszavait a gyerekek már horvátul kiabálták egymásnak. A temető sírjából felhangzó szavak voltak ezek az én füleimnek, mert ahol a magyarság már a gyerekjátékban sem él, ott már csak a föltámadás nélküli halál van hátralátozása s a nép anyagi érdekeit előmozdító intézmények segítségével a kivándorlás csökkentése iránt. Ezen és ezen tárgyban az országgyűléshez intézett többi feliratokat a Ház annak idején a kivándorlási bizottsághoz utasította figyelembe vétel végett, mely 1909-ben foglalkozott is ezekkel a a kérvényekkel, amikor tárgyalta az 1909. évi II. t. cikket, mely módosította az 1903. évi IV. t. cikket, megalkotván az uj kivándorlási törvényt. Ez e körülmény ugy látszik elkerülte a kivándorlási bizottság figyelmét — különben nem tett volna 1911. márc. 29-én oly értelmű jelentést és javaslatot a t. Házhoz, hogy ezen, a múlt országgyűlésből elintézetlenül (?) maradt felirat helyeztessék irattárba. ■ Mert mi volt a feliratnak a célja, ugyebár az, hogy a kivándorlási törvény módosíttassék, ez 1909-ben megtörtént, ezzel tehát a feliratbeli sürgetés és intenciónak elég létetett — vagyis a módosítással a felirat is elintézést nyert — semmi szükség és ok tehát arra nem volt, hogy ez a nevetséges jelentés most 4 év múlva a Ház elé kerüljön. Sokkal helyesebben tenné a kivándorlási bizottság, ha a „Pool“ szerződéssel foglalkoznék — de erről bölcsen hallgat — mert ezt nem a múlt országgyűlés, hanem a jelenlegi kormány csinálta. A koleraszag. Belügyminiszteri rendelet a kolera elleni védekezésről. A kolera fogadására készül a belügyminisztérium s március hó közepén rendeletben közölte a törvényhatóságokkal — persze széles körben való közzététel végett — azokat a tudnivalókat, miket kolera esetén szükségesnek javasol. De — sajnos — bármily nagy is a belügyminiszter igyekezete, még ennek az ártatlan rendeletnek közzétételére is két teljes hét kellett a közig, hatóságok bürokratizmusának és igazán, ebből az első védekező intézkedés késedelmességéből következtetve, ma sem jósolhatunk valami sok eredményt a koleravész behurcolása megakadályozását célzó hatósági munkának, mely a múlt évben is egyben excellált, a késedelmességben. Pedig a komárom megyei Lábatlan községben, mint arról a „Pécsi Közlöny“ távirati rovata azonnal hírt adott olvasóinak, már fordult elő, a melegebb idővel koleragyanús megbetegedés. A belügyminiszter javasolta rendszabályok a következők: Tudnivalók a koleráról. 1. A kolera hasmenéssel, hányással, görccsel és gyors elgyengüléssel jár. 2. A kolera nagyon ragadós betegség ; csirája (ragálya) a beteg bélürülékében és hányadékában van. 3. Átragadhat az egészségesre, mindarról, ami a kolerás bélülésével vagy hányadékával bepiszkolódott és pedig különösen: a betegről, ápolójáról, ruha-, fehér- s ágyneműjéről, evő-, ivóeszközeiről s edényeiről, ételéről, italáról. Veszedelmes az a holmi is, amelyet a kolerás beteg nem használt ugyan, de a lakásából, házából való. Veszedelmes az is, ami sok ember kezén fordul meg, pl. piaci, korcsmai, kávéházi erős ivóeszközök, továbbá bepiszkolódott pénz, stb. 4. A kolera leginkább arra ragad át, aki a beteggel, vagy holmijával bánik és mosatlan kézzel eszik, iszik, vagy mosatlan kézbe fogott tárggyal (dohányzó ivó vagy egyéb eszközzel) nyúl a szájához. 5. Igen sokan betegedhetnek meg akkor, ha a kolerás beteg ürüléke, hányadéka vagy szennyes mosdóvize kútba, forrásba, folyóvízbe, vagy egyéb ivóvízbe jut, amelyet sokan használnak. Pécs szab. kir. város felirata a t. Házban. Városunk törvényhatósági bizottsága még 1907. év dec. hó 16-án tartott közgyűlésén foglalkozott Szabolcsvármegyének a kivándorlás korlátozása tárgyában átküldött átiratával, elhatározván, hogy önálló feliratot intéz az országgyűléshez az 1906. évi 71. t. c. módosítása, az útlevelek kiadásának kor it is itt írta: Setényi Miklós. — Márpedig szerettem volna a dologról szólni — kezdte Németh — de mindig tartottam attól, hogy kolléga úr nem veszi szívesen. Most azonban szólok, hogy komoly szándékomat így is bebizonyítsam. Ennyit mondott a fiatalember, aztán elhallgatott. Az öreg úr sejthette, miről van szó, mert fiatal kollégája szavaira csak ennyit felelt: — Tudom, hogy a „lányra“ céloz. Részemről nem gördítek semmi akadályt tervei elé, ha a lány is az ön akaratán van. Némethnek erősebben vert a szíve, mint máskor. — Merem állítani, hogy a kisasszonynak sincs kifogása ez ellen. Az öreg úr lenézett a földre és csak ennyit mondott: — Hát majd az asszonnyal megbeszéljük. A kis kertajtón Marcsa, a kotnyeles cselédleány kiáltott be a kertbe : — Tessék vacsoráim gyórni. HL Vacsora alatt ünnepélyes csend volt. A fiatalok keveset ettek, de annál többet néztek egymás csillogó szemébe. Talán ez jobb volt, mint a vacsora. Az öreg tanító legyűrte a második pohár szekszárdit is, aztán kérdő tekintetet vetett a feleségére. Ez úgy látszik, nem értette el, mert megkérdezte : — Talán nem elég ross ? (T. i. a rántott csirke bundája.) Az öreg urat boszantotta ez a megnem értés és komolyan felelt: — Nekem ízlik . . . A vacsora befejeződött. A hangulat ünnepélyesen csöndes volt és a cseléd is több maradékot kapott, mint máskor. Másnap reggel, még mielőtt megkezdődött volna a tanítás, a két tanférfiú fontoskodva lépegetett az ősi álmok előtt. A kép a régi. Az öreg pipás, a fiatal cigarettázik. Hogy mi képezte a beszélgetés tárgyát, mindenki sejtheti. — Beszéltemél feleségemmel — kezdte a szót az öreg — ő se emel kifogást. A leány is azt akarja, amit ön, hát... letmn. A fiatal tanítónak egyszerre arcába szökött a vér. Eldobta a cigarettjét és még az önkénteskorában tanult meghajlással szólt: — Köszönöm. Hogy ezt az igazán megtisztelő bizalmat mennyire érdemeltem meg, azt minden tehetségemmel igyekszem majd a jövőben bebizonyítani. Megtörtént az eljegyzés és egy borongós februári napon megvolt az esküvő is. Csendesen, szépen, mint ahogy a modern esküvők történnek. Igaz, volt lakodalmas ebéd, mely az éjszakába nyúlt ki, de ez is csendes, uras volt, mint ahogy a falusi intelligenciánál szokás. Ott volt a jegyző, a nevetős kedvű, kedves modorú és feketésszemű jegyzőné, a babaarcú Попка leánya, az intézőék, az intézőkisasszony, a Micike (szegénykét a fiatal tanítóval heccelte a jókedvű menyasszony, azaz: asszonyka egész ebéd alatt) és a két segédjegyző. Az öreg tanító, ki időközben nyugalomba vonult, elment a lakodalom után a nagy városba és átadta a falusi kúriát a fiataloknak. PÉCSI KÖZLÖNY 1911. április 4.