Pécsi Közlöny, 1911. augusztus (18. évfolyam, 155-180. szám)

1911-08-01 / 155. szám

2 „gutgesinnt“ lapok üres óráikban, a mi felett pedig bőven rendelkeznek, a­lapozgatnának a magyar nemzet történetében, akkor láthatnák azt, hogy a mi nemzetünk történelme tele van dicsőséggel megvívott csa­tákkal, láthatnák azt is, hogy „Bitte Gehorsamst“ és Melde Gehorsamst“ nélkül is nem egy ízben úgy kipo­rolták a túlerő felett rendelkező el­lenség bugyogóját, akár csak a „ré­tes“ emberek az „Augnentáción Ma­gazinéban felhalmozott ezred bu­­gyogókat. Nagyon kár tehát lekicsinyelni, lepocskondirozni és kinullázni ezt a nemzetet s ennek a nemzetnek fiait, mert jöhet még idő, amikor ismét szükség lehet a „hit és vitéz“ ma­gyar nemzetre és fiaira, csak hogy akkor majd azt találjuk mondani „Melde Gehorsamst“ : Kan nikt verstahn!­­ A budapesti választójogi nép­­gyűlés. Tegnap tartották több ezer ember jelenlétében Budapesten a választójogi gyű­lést. A pécsi 48-as függetlenségi pártot Kiss Lajos, alelnök képviselte. A népgyű­­lést a pécsi függetlenségi párt elnöksége táviratilag üdvözölte. Egyben megemlítjük, hogy aug. 13-án Szegeden a választójogi reform ügyében nagygyűlés lesz. Nemzeti birtokpolitika. Irta: Mezőssy Béla, ország. képviselő. Ha veszélyben forog valamely tulaj­donunk, őröket kell állítatni annak védel­mére. A nemzeti állam eszméjével nem rokonszenvező nemzetiségi lakosok föld­birtokszerzése szintén oly veszedelmet je­lent ránk nézve, amelynek csak úgy áll­hatunk ellent, ha a veszélyeztetett pon­tokra őröket küldünk, ha elősegítjük azt, hogy a nemzetiségi vidékeken földa­rabolásra kerülő birtokok magyar kézre kerülhessenek. A telepítési és parcellázási politikába tehát az eddiginél is jóval erő­teljesebben bele kell vennünk a nemzeti eszmét. A telepítés és parcellázás kérdésének nemzeti irányban való rendezése már rég foglalkoztatja az elméket. Alig volt kor­mány, amelyik ne foglalkozott volna e kérdéssel, de csodálatosképen a törvény­­hozás, egy-két felszólalást kivéve, nem jutott soha abba a helyzetbe, hogy a nem­zeti birtokpolitika egyik legjelentékenyebb tényezőjét, a helyes telepítési és parcellá­zási törvényt megalkotta volna. Az előző kormány földművelésügyi minisztere, Da­rányi Ignác pedig teljesen kidolgoztatta a törvényjavaslatot, sajnos, egyéb más kér­dések miatt nem kerülhetett az sohasem a törvényhozás színe elé. A nemzetiségi veszedelem azonban ma már oly erővel zúdult ránk, a nemzetiségi bankok oly sorű­n teszik rá a kezüket a magyar kéz­ben volt földbirtokokra, hogy sokáig tét­lenkednünk nem szabad s a magyar köz­véleménynek, köztük első­sorban a magyar gazdáknak, teljes erejükkel kell követel­niük a telepítési és parcellázási törvény megalkotását, de nemcsak a nemzetiségi veszedelmek ellensúlyozására, hanem a földbirtokmegoszlás egészséges alapokra való fektetése céljából is. A nemzeti birtokpolitikának ugyanis igen fontos kelléke a nyerészkedési célzat­tól mentes parcellázás is. A parcellázás mai módja ugyanis, amikor nyerészkedő nagy bankok tartják a kezükben az egész parcellázási üzletet, éppen a kisemberek­nek van legkevésbé hasznára. Az államnak tehát mindenképen bele kell avatkozni a kérdésbe, de megfelelő tőkék nélkül ezt aligha csinálhatjuk meg. Nem kevesebb, mint 100—120 millió korona volna szük­séges mintegy 10 éven át a nemzeti irányú telepítési politika céljaira. Ezt a kormány­nak és a törvényhozásnak okvetlenül meg kell adnia, ha nem akarja azt, hogy a­ nemzet legértékesebb erői elsorvadjanak, ha azt akarja, hogy a kivándorlási láz csökkenjen, ha azt akarja, hogy a magyar földbirtok magyar kézben maradjon. Mindennemű parcellázási befolyást kell biztosítania a kormánynak. A parcel­lázási üzleteket a széleskörű nyilvánosság és hatóságok ellenőrzése alá kell venni. Ha ezt nem tesszük meg, az állam kon­­kurrenciája sem igen segít a parcellázási műveletek terén, mert hiszen a nyerész­kedő bankok és magán parcellázók mindig tudnak utat-módot találni arra, hogy a parcellázásokat ők úgy végezzék, miszerint abból csak nekik legyen hasznuk. A nemzeti birtokpolitikának tehát két fontos kelléke van. Az egyik a helyes telepítés, a másik a nyerészkedéstől men­tes parcellázás. A társadalom egymaga képtelen e két dolgot megvalósítani, a kormánynak és törvényhozásnak feladata, hogy e két dolgot a magyar állameszme szolgálatára rendezze. A magyar társada­lom legfeljebb annyit tehet, hogy a kor­mányt és törvényhozást szorítsa a nemzeti irányú telepítési és parcellázási törvény megalkotására, kényszerítse, hogy meg­felelő nagyságú tőkéket állítson a nemzeti birtokpolitika szolgálatába. A magyar gaz­dákon múlik elsősorban tehát, hogy mindez megvalósuljon. Nem is várhatunk mi más­tól segítséget, mint a gazdaközönség ösz­­szetartásától, a gazdaközvélemény erejétől. A gazdák összetartása, a gazdaközvéle­mény egysége és ereje eddig még sehol sem nyilatkozott meg oly impozánsan, mint a kecskeméti gazdanagygyűlésen. Láttuk ott, hogy e kérdésekben velünk van az egész ország, gondunk lesz tehát rá, hogy e kérdéseket állandóan napiren­den tartsuk, de viszont mi azt kívánjuk a magyar közönségtől, hogy mikor e kérdé­sekben a döntő csatát megvívjuk akár a parlament küzdőterén, akár pedig máshol, álljon egy szívvel, egy lélekkel mellettünk, a múlt tradícióival, intellektuális irodal­mat írnak. Ezek közt legerősebb tehetség Anghel Demeter. Egy 30—35 éves bukaresti író, aki Ibsennek, Verlainnek leghűbb tolmá­­csolója — s akit R. Mária Rilké­hez ha­­sonlítnék. Erősen lírai kedély. Minden során ritka szubjektív erő vonul végig. De témáiban frappáns és újszerű, írásait szeretettel és gyönyörűséggel olvassák mindazok, akik a komoly poézisnek ba­rátja­. Anghel-nak riválisa az ugyan­csak költő Cérna Péter is, akin erő­sen meglátszik Eminescu hatása s aki semmiesetre sem oly elsőrangú tehetség, amint azt sokan, különösen a konzervatí­vok hiszik. Egy harmadik poétát is nagyra­­tartanak. Ez Joszif. „Patriarkalis versei“-t az egész sajtó ujongással fogadta, de az alig harminc éves poéta újabban vezércik­kek rimbeszedésével foglalkozik, olvasó könyveket ír, tehát meglátszik rajta, hogy megbékült a burzsoá­ erkölcsökkel. A novella­irodalom újabb művelői közül ki kell emelnünk Sadoveanu Mihályt, egy jassy-i színi direktort, aki valóban mind patrióták, halálos ellenségei a hala­dásnak, mert a haladás az ő nimbusukat végleg letörné — ugyanakkor a modern Románia egy pár olyan írót produkált, akikre akármelyik kulturnemzet büszke lehetne. Az élő, legnagyobb modern román poéta kétségkívül Vlahutza Sándor. Mae­­terlinckkel tart rokonságot és verseiben epigonja a hatalmas Eminescu-nak, ennek a világhírű kolosszusnak, akit Barandes a „legnagyobb könnyeződnek nevezett. Vla­hutza erősen szimbolista, így például „Dan“ című regényében egy neuraszténiás művész életét írja le csodaszépen — s ugyanakkor, 1907-ben, az ismeretes pa­rasztlázadáskor, a román királyhoz cí­mezve egy megrázó poémát közölt, amely­ben gyönyörűen írja le a nép szenvedé­seit. Vlahutza írta a legszebb román mo­nográfiákat is és ugyancsak az ő finom és szubtilis tolla barátja minden haladás­nak, ugyancsak a deresedő Caragiale Lukáról, erről a nagy oláh humoristáról, akinek „Napasta“ című darabját az egész világon előadták. Caragiale szintén intel­lektuális poéta : minden sorából nagy tu­dás látszik s csodálatos groteszksége mintha Anatole France-éval lenne hasonlatos. Caragiale volt a román dráma megalko­tója és érdekes, hogy Jorga fedezte föl Caragialét, ugyanaz a Jorga, aki most halálos aggodalommal látja, hogy a nacio­­nalisták napról-napra gyengébbek és vé­nebbek lesznek a litteraturában, így pél­dául Cosbuc György, a nagy poéta most csak árnya önmagának , s ugyancsak letört az igen nagyra tartott Dulfy Péter, kit Vass Richárdhoz hasonlítottak, most pedig verses anekdotákat közöl. Ugyan­csak ilyen dekadenciát találhatunk a többi nagy román írónál: Delavrancea-nál, Bratescu Vionesti-nél stb. És természetes is ez a dekadencia, mert az evolúció tör­vénye szerint a vénüléssel vele jár a gyengülés. S ugyanakkor, amikor az „öregek“ deresedő hajjal és keserű mosolylyal lát­ták be, hogy az ifjúságnak mégis csak több ereje van, mint a maradiságnak, — ugyanakkor Romániában egy pár egészen ifjú román író tűnt föl, akik szembeszállva „Pécsi Közlöny“ 1911. augusztus 1.

Next