Pécsi Közlöny, 1912. augusztus (19. évfolyam, 104-112. szám)

1912-08-01 / 104. szám

u­ tatás adatott a várba való kényelmes bejutásra. Valóban bolond volna az osztrák, ha magyar kezeknek ezt a munkáját a maga részéről nem ho­norálná, véglegesíteni, megrögzíteni nem iparkodnék. Csak Tisza István nem látja mindezeket a szembeszökő és halá­los jelentőségű dolgokat, mert ő ti­zenöt esztendő óta hipnotizálva van az obstrukció letörésének gondolata által, ésannyira, hogy minden egyébre nézve elvesztette a látóképességét. Hiszen az angol parlamentáris élet­ből is legfőbb tanúságként nem a népképviselet őszintévé alakításának folytonos munkáját és a nemzeti akaratnak döntő hatalommá emelé­sét állítja elénk, hanem Brand el­nöknek erőszakos eljárását az ír ob­­strukcióval szemben. Pedig ha vala­hol áll az az elv! Si duo faciunt idem, non est idem, hát ebben az esetben áll. Nem beszélek arról, hogy az angol erőszak nem a nem­zeti törekvéseknek, hanem nemzet­­ellenes fondorkodásoknak letörésére alkalmaztatott ; csak arra figyelmez­tettek, hogy az angol házelnök való­ban a pártok fölött álló hatalmat képvisel; hogy választásoknál ellene nem állítanak jelöltet; hogy élet­fogytiglan megmarad, ha pártja el is veszti a többséget , holott nálunk az elnöki állás többé-kevésbé be­vallottan be van állítva a párturalmi szervezetbe és ennek folytán a leg­­prekáriusabbak közé tartozik, mert amely elnök ezt a helyzetet el nem fogadja, azt több-kevesebb udvarias­sággal kitessékelik, példa reá — hogy magamról ne szóljak — Szi­lágyi Dező, Berzeviczy Albert, Návay Lajos,sőt még a jó Péchy Tamás is, akit elejtettek, mert az 1889. évi véderő-vita „túlhosszúra“ nyúlt. El­helyezkedett, hogy ha a városoknak kö­telessége ellátni a király embereit, szol­gáit, ez a kötelesség a jobbágyságra is szól. A nemesség viszont azt erősítette, hogy a jobbágy a nemes ur tulajdona lé­vén, az nem terhelhető király szolgáinak tartásával. A vad pedig egyedül a nemes­ség tulajdonát képezvén, azokkal még az udvari emberek sem rendelkezhetnek. Végül is a nemiség győzött, a király kénytelen volt engedni. És törvénybe iktatták, amint azt az aranybulla (1222 : 15. §-a) tanúsítja hogy : „Lovászok vadászok és solymárok (t. i. a király emberei) nemesek falvára szállni ne merészeljenek“. Ez is mutatja, hogy már akkor is kiváltságos nemesi jognak tartották a va­dászatot. Jogos ebből, hogy az angol elnök szabálytalansága, mely a teljes ob­jektivitás légkörében születik, tény­leg az elszigetelt tények természeté­vel bír és pr­ecedenssé nem válik,­­ holott ugyanez nálunk,­­ha az első lépés megtörtént, könnyen ren­des párturalmi eszközzé fajulhat, mellyel szemben nincs többé garan­cia, mert a házszabály megszűnt annak lenni. De a döntő szempont az, hogy amely nemzet a hatalom­nak biztos birtokában él, arra nézve nem életkérdés a formai jog sértet­lensége ; etnikai parancs ott is, de nem életkérdés, mert az erőszak is mindenkor az ő kezében marad. De gyenge nemzetnél, mely nehezen tart föl némi ingadozó és rendesen az ő hátrányára felbillenő egyensúlyt egy részben idegen hatalommal szem­ben, a jog sértetlensége a nemzeti fenmaradás kérdése, mert egyedül a jog az övé, a hatalom nagyobbik felében a másé. De csoda-e, hogy angol példáz­­gatásaiban felületes az, aki a saját hazájában, tulajdon szemei előtt le­folyt dolgokat sem látja tisztán, ha­nem­­ azokat is csak rögeszméje ködében szemléli ? Tisza István gróf az ő elnökségének rövid történetét úgy adja elő, mintha végszükséggel és technikai obstrukcióval állott volna szemben , pedig — és ezt nem lehet elég gyakran ismételni — sem az egyik, sem a másik nem létezett. Végszükség nem, mert az ellenzék egy fölöttébb mérsékelt, a közelmúlt tapasztalásaival számoló kibonyolítási alapot kínált a kormánynak, mely azonban onnan brutális visszautasí­tásban részesült. Technikai obstruk­­cióról pedig Tisza István az ő elnökö­­lése idejében egy — mondom : egy — zártülés-kérés alapján beszél, a­melyről csupán a megoldás meghall­gatása után lehetett volna konsta­tálni, váljon bona fide történt-e, vagy obstrukciós célzattal, de erre a meg­­okolásra Tisza István nem engedett időt. Egyszerűen ráfogta az obstruk­ciós célzatot és — ürügyül használta fel lelke évtizedes vágyának kielé­gítésére. Egy kibonyolítható hely­zetre csapott reá vak fanatizmusá­val, hogy kibonyolíthatatlan hely­zetet teremtsen. Nem látom az obstrukcióban parlamenti életünknek egyetlen, sőt nem is legnagyobb baját . Sympto­­mája ez alkotmányos életünk teljesen hazug és fiktív voltának. És azért amióta e tárggyal foglalkozom, a gyökeres orvoslás szükségét hirde­tem : a népképviselet őszinteségének tisztaságának, önállóságának,­­ azaz: a valódi nemzeti akarat megnyilvá­nulásának biztosítását és ezzel együtt az obstrukció oly nagymérvű meg­nehezítését új házszabállyal, hogy ezt a végső fegyvert valóban csak végső esetben és erejüket kimerítő fáradtsággal használhassák tekintélyes kisebbségek. A koalíciós többség ház­­szabályrevíziója és a mostani közt az a lényeges különbség van, hogy amaz nem terjed ki a közös ügyekkel kapcsolatos javaslatra, tárgyalására. Engem tehát Tisza István nyílt levele éppenséggel nem érint, mel­lettem az ő golyója elsivit, úgy, hogy szelét sem érzem. De egyet ez a le­vél egyelőre elért: agyontiport és legázolt minden békülési hajlam nyil­­vánulást, mely a munkapárton félén­ken bár, de mégis készülőben volt. Hát nekünk így is jó , elfogad­ható békeajánlatok mérlegelésére, a jogrend helyreállítása alapján, igenis kapható vagyok , a jogbontó erőszak­kal való megalkuvásra nem. Míg ez a gon­dolat uralkodik odaát, míg Tisza István szelleme vezet, nekem sincs más gondolatom, mint harc a végle­tekig. És ha Tisza István az egész ellenzék soraiból ép engem tipezet ki tipikus ellenfélnek, úgy én ezt a hízelgő figyelmet köszönettel foga­dom és állok elébe. Ebben a harc­ban, szó sincs róla, mindaddig, míg az ő marionettái kezelik a hatalmat és a marionetta-szereppel megelé­­gesznek, Tisza István az erősebb. De végre mégis csak eljön az idő, amikor a választók elé kell lépnie; lehet olyan választási törvény alapján amelyet a munkapárt csinál, de az sem képzelhető annyira rossznak, hogy a mainál valamivel jobb ne legyen. Ámde a mai választóközön­ség előtt is elfogadom, ha kell a küzdelmet és bátor vagyok Tisza István grófot az 1905-re emlékeztetni. Igaz, hogy azóta hét esztendővel öregedtem, ami az én koromban nagy szó; de hála az égnek nem vénültem, viszont sokat — igen sokat tanultam. Benne fogok tehát állani ellenzéki társaim harcvonalában, egész erőmmel: nem azt óhajtom, hogy én győzzek, hanem azt, hogy a küz­delem eredménye, az legyen, amely­től nemzetem léte, alkotmánya, sza­badsága, függetlensége új biztosítékot, új erőt nyerjen ! — Muszáj Pista, múltkori vezér­cikkünk miatt a „Budapesti napló“ kép­viselőnket dr. Egry Bélát támadta. Válasza „Budapesti Napló­­n­a­k“. Egry Béla dr., országgyűlési kép­viselő, a pártonkívüli függetlenségi és 48-as csoport elnöke, a következő sorok közlé­sére kért föl bennünket: A „Budapesti Napló“, ez a Tisza imádó mungó lap­jának látta július 24-iki számában, egy hosszú lére eresztett, egye­nes választ nem adó, kertelő és semmi­féle ellenbizonyítékkal se támogatott vezér­cikkben foglalkozni a tőle megszokott ir­­modorban a „Független Magyarország“ július 23-iki számában megjelent „Muszáj Pista“ címet viselő vezércikkemmel és ezzel kapcsolatosan személyemmel „Pécsi Közlöny 1912 augusztus 1.

Next