Pécsi Közlöny, 1912. augusztus (19. évfolyam, 104-112. szám)
1912-08-01 / 104. szám
u tatás adatott a várba való kényelmes bejutásra. Valóban bolond volna az osztrák, ha magyar kezeknek ezt a munkáját a maga részéről nem honorálná, véglegesíteni, megrögzíteni nem iparkodnék. Csak Tisza István nem látja mindezeket a szembeszökő és halálos jelentőségű dolgokat, mert ő tizenöt esztendő óta hipnotizálva van az obstrukció letörésének gondolata által, ésannyira, hogy minden egyébre nézve elvesztette a látóképességét. Hiszen az angol parlamentáris életből is legfőbb tanúságként nem a népképviselet őszintévé alakításának folytonos munkáját és a nemzeti akaratnak döntő hatalommá emelését állítja elénk, hanem Brand elnöknek erőszakos eljárását az ír obstrukcióval szemben. Pedig ha valahol áll az az elv! Si duo faciunt idem, non est idem, hát ebben az esetben áll. Nem beszélek arról, hogy az angol erőszak nem a nemzeti törekvéseknek, hanem nemzetellenes fondorkodásoknak letörésére alkalmaztatott ; csak arra figyelmeztettek, hogy az angol házelnök valóban a pártok fölött álló hatalmat képvisel; hogy választásoknál ellene nem állítanak jelöltet; hogy életfogytiglan megmarad, ha pártja el is veszti a többséget , holott nálunk az elnöki állás többé-kevésbé bevallottan be van állítva a párturalmi szervezetbe és ennek folytán a legprekáriusabbak közé tartozik, mert amely elnök ezt a helyzetet el nem fogadja, azt több-kevesebb udvariassággal kitessékelik, példa reá — hogy magamról ne szóljak — Szilágyi Dező, Berzeviczy Albert, Návay Lajos,sőt még a jó Péchy Tamás is, akit elejtettek, mert az 1889. évi véderő-vita „túlhosszúra“ nyúlt. Elhelyezkedett, hogy ha a városoknak kötelessége ellátni a király embereit, szolgáit, ez a kötelesség a jobbágyságra is szól. A nemesség viszont azt erősítette, hogy a jobbágy a nemes ur tulajdona lévén, az nem terhelhető király szolgáinak tartásával. A vad pedig egyedül a nemesség tulajdonát képezvén, azokkal még az udvari emberek sem rendelkezhetnek. Végül is a nemiség győzött, a király kénytelen volt engedni. És törvénybe iktatták, amint azt az aranybulla (1222 : 15. §-a) tanúsítja hogy : „Lovászok vadászok és solymárok (t. i. a király emberei) nemesek falvára szállni ne merészeljenek“. Ez is mutatja, hogy már akkor is kiváltságos nemesi jognak tartották a vadászatot. Jogos ebből, hogy az angol elnök szabálytalansága, mely a teljes objektivitás légkörében születik, tényleg az elszigetelt tények természetével bír és precedenssé nem válik, holott ugyanez nálunk,ha az első lépés megtörtént, könnyen rendes párturalmi eszközzé fajulhat, mellyel szemben nincs többé garancia, mert a házszabály megszűnt annak lenni. De a döntő szempont az, hogy amely nemzet a hatalomnak biztos birtokában él, arra nézve nem életkérdés a formai jog sértetlensége ; etnikai parancs ott is, de nem életkérdés, mert az erőszak is mindenkor az ő kezében marad. De gyenge nemzetnél, mely nehezen tart föl némi ingadozó és rendesen az ő hátrányára felbillenő egyensúlyt egy részben idegen hatalommal szemben, a jog sértetlensége a nemzeti fenmaradás kérdése, mert egyedül a jog az övé, a hatalom nagyobbik felében a másé. De csoda-e, hogy angol példázgatásaiban felületes az, aki a saját hazájában, tulajdon szemei előtt lefolyt dolgokat sem látja tisztán, hanem azokat is csak rögeszméje ködében szemléli ? Tisza István gróf az ő elnökségének rövid történetét úgy adja elő, mintha végszükséggel és technikai obstrukcióval állott volna szemben , pedig — és ezt nem lehet elég gyakran ismételni — sem az egyik, sem a másik nem létezett. Végszükség nem, mert az ellenzék egy fölöttébb mérsékelt, a közelmúlt tapasztalásaival számoló kibonyolítási alapot kínált a kormánynak, mely azonban onnan brutális visszautasításban részesült. Technikai obstrukcióról pedig Tisza István az ő elnökölése idejében egy — mondom : egy — zártülés-kérés alapján beszél, amelyről csupán a megoldás meghallgatása után lehetett volna konstatálni, váljon bona fide történt-e, vagy obstrukciós célzattal, de erre a megokolásra Tisza István nem engedett időt. Egyszerűen ráfogta az obstrukciós célzatot és — ürügyül használta fel lelke évtizedes vágyának kielégítésére. Egy kibonyolítható helyzetre csapott reá vak fanatizmusával, hogy kibonyolíthatatlan helyzetet teremtsen. Nem látom az obstrukcióban parlamenti életünknek egyetlen, sőt nem is legnagyobb baját . Symptomája ez alkotmányos életünk teljesen hazug és fiktív voltának. És azért amióta e tárggyal foglalkozom, a gyökeres orvoslás szükségét hirdetem : a népképviselet őszinteségének tisztaságának, önállóságának, azaz: a valódi nemzeti akarat megnyilvánulásának biztosítását és ezzel együtt az obstrukció oly nagymérvű megnehezítését új házszabállyal, hogy ezt a végső fegyvert valóban csak végső esetben és erejüket kimerítő fáradtsággal használhassák tekintélyes kisebbségek. A koalíciós többség házszabályrevíziója és a mostani közt az a lényeges különbség van, hogy amaz nem terjed ki a közös ügyekkel kapcsolatos javaslatra, tárgyalására. Engem tehát Tisza István nyílt levele éppenséggel nem érint, mellettem az ő golyója elsivit, úgy, hogy szelét sem érzem. De egyet ez a levél egyelőre elért: agyontiport és legázolt minden békülési hajlam nyilvánulást, mely a munkapárton félénken bár, de mégis készülőben volt. Hát nekünk így is jó , elfogadható békeajánlatok mérlegelésére, a jogrend helyreállítása alapján, igenis kapható vagyok , a jogbontó erőszakkal való megalkuvásra nem. Míg ez a gondolat uralkodik odaát, míg Tisza István szelleme vezet, nekem sincs más gondolatom, mint harc a végletekig. És ha Tisza István az egész ellenzék soraiból ép engem tipezet ki tipikus ellenfélnek, úgy én ezt a hízelgő figyelmet köszönettel fogadom és állok elébe. Ebben a harcban, szó sincs róla, mindaddig, míg az ő marionettái kezelik a hatalmat és a marionetta-szereppel megelégesznek, Tisza István az erősebb. De végre mégis csak eljön az idő, amikor a választók elé kell lépnie; lehet olyan választási törvény alapján amelyet a munkapárt csinál, de az sem képzelhető annyira rossznak, hogy a mainál valamivel jobb ne legyen. Ámde a mai választóközönség előtt is elfogadom, ha kell a küzdelmet és bátor vagyok Tisza István grófot az 1905-re emlékeztetni. Igaz, hogy azóta hét esztendővel öregedtem, ami az én koromban nagy szó; de hála az égnek nem vénültem, viszont sokat — igen sokat tanultam. Benne fogok tehát állani ellenzéki társaim harcvonalában, egész erőmmel: nem azt óhajtom, hogy én győzzek, hanem azt, hogy a küzdelem eredménye, az legyen, amelytől nemzetem léte, alkotmánya, szabadsága, függetlensége új biztosítékot, új erőt nyerjen ! — Muszáj Pista, múltkori vezércikkünk miatt a „Budapesti napló“ képviselőnket dr. Egry Bélát támadta. Válasza „Budapesti Naplónak“. Egry Béla dr., országgyűlési képviselő, a pártonkívüli függetlenségi és 48-as csoport elnöke, a következő sorok közlésére kért föl bennünket: A „Budapesti Napló“, ez a Tisza imádó mungó lapjának látta július 24-iki számában, egy hosszú lére eresztett, egyenes választ nem adó, kertelő és semmiféle ellenbizonyítékkal se támogatott vezércikkben foglalkozni a tőle megszokott irmodorban a „Független Magyarország“ július 23-iki számában megjelent „Muszáj Pista“ címet viselő vezércikkemmel és ezzel kapcsolatosan személyemmel „Pécsi Közlöny 1912 augusztus 1.