Pécsi Lapok, 1860. október-december (27-51. szám)
1860-10-04 / 27. szám
KÁLVÁRIA SZENTELÉSI ÜNNEP UDVARDON. Vége. Meglepő volt mindegyiknek a szép rend. Minden vendég azonnal megkapta étkezési és szállási jegyét, egy kokárdás fiú vezetett mindenkit kijelölt szállására, estve pedig minden gazda lámpával jött saját vendégéért a plébánia lakba. Egész éjjel talpon volt számos őr a fecskendezők, sajtok s más készületek készen várták a netalán ilyen alkalommal történni szokott szerencsétlenséget, hogy azonnal elnyomhassák. Föltűnt, hogy étkezésnél is a számos vendég oly pontosan udvaroltatok mintha csak 12 vendégre lett volna gond. Az étterem a legelegánsabb módra volt díszítve, közepén a magyar korona és Magyarország czímere díszlett. Minden a házigazda rendezési szellemének köszönhető, kisdvardon léte óta e nagyszerű Kálvárián kívül, az iskola fölvirágzásán, a vasárnapi iskola létrehozásán, a községi faiskola rendezésén, a takarék-magtár fölállításán, a helységnek általános biztosítási kivitelén fáradozott, és örömmel tapasztalhatja, hogy mindez virágzik, és jó lélekkel mondhatja , ez az én munkám ! Az áldomások hosszú sorából ki kell emelnem, hogy éltették a sz. atyát, a magyar királyt, prímás eminencziáját mint Esztergom vármegyének örökös főispánját, mint a haza oszlopát, melyen úgy csüggünk, mint a télizöldnek indál a romok kövein; kívánták neki, hogy szentséges kezeivel mielőbb koronázzon. (Harsány Éljenek!). — Sárközy volt alispán a protestánsok részéről nyilatkozott, mondván : Legyen meggyőződve Eminencziád, hogy valláskülönbség nélkül minden gyermeke e szép hazának tisztelője! (Éljen!). Poharak ürítettek: Haynald Ő excellencziájáért, a házi űrért, a jótevőkért, sat. Huszár Károly a Sz. István társulat részéről mint a küldöttség vezetője mondott üdvkivánatokat. — Szalay Antal ölg a pécsi kanonok, káptalanunk érzelmeit tolmácsolta, mire Majthényi esperest igen érzékenyen felelt, mondván : Igen le vagyok kötelezve és megtisztelve érzem magam, hogy a pécsi s győri káptalan szerény hajlékomba, távol földről küldötteik által fölkerestek, megmutatták ez által, hogy egy falusi lelkipásztor érdemeit tudják méltányolni jobban, mint sok mások, kik feleletre sem méltattak. (Éljen!) A horvát skót küldöttek jó magyarsággal üdvözölték magyar testvéreiket , kijelentvén , hogy semmi körülmény e két testvér közti szent kapcsot eltépni nem képes, s egymásért éltet s vagyont készek mindenkor áldozni. (Szűnni nem akaró Éljenzés!) Egy angol töredezett német nyelven fejezte ki örömét, hogy e szép magyar ünnepélyt láthatta, és 107 I lukit lelkes), mikor mármár elfogtam, elröppennek, s a távolból visszafordulván, balmutató ujjakra keresztül fektetve jobbmutató ujjakat — kinevelnek. Hej azok a női mulató ujjak — engem sokszor megfenyegettek, ok nélkül. Könnyű azt mondani : házasodjál meg! még azt mondani sem nehéz : megházasodom! De mikor az ember nem tudja, mikor kapja válaszul, hogy: köszönöm, már foglalkozva vagyok; vagy pedig : én ugyan foglalkozva még nem vagyok, hanem szebb, fiatalabb derekabb férjet óhajtok — föl is az út, alá is! — — Hanem tudom, mit csinálok. Kiböjtölök valamely szerelmes leányt, mig kedvese hűtlenné lesz — hiszen találkozik köztünk férfiak közt olyan is, ki kedveséhez hirtelenné válik — s majd ha a szegény elhagyott neki mérgesedik, s azt mondja, hogy „törődöm is vele, találok én mást is, csak azért is férjhez megyek, mihelyt valaki jön, ne gondolja, hogy csak ő van a világon,s oda ugrom hozzá, s azt mondom : itt vagyok én, menjünk az oltárhoz. De tán még jobb, legalább kényelmesebb lesz, magamat mint házasságkeresőt hírlapokig hirdettetnem, vagy árlejtés útján, ha másként nem lehet, a becsáron alól is elszereznem. Legjobb volna azonban, ha a pap fülön fogva az oltárhoz vezetne, s valami csinos és jó leánynyal hivatalból megesküdtetne! Mert én máskép alig jutok feleséghez. Akármerre járok, Kedvelnek a lányok, Ha feléjük közeledem, Szépen mosolyognak, Ha megfogom kis kezüket, Meg sem haragusznak. Akármerre járok, Kedvelnek a lányok, Ha tánczolok, ha udvariak, Szíveseit fogadják, Tán ha tőlük csókot lopnék, Azt is megbocsátnák. Még sem szeret egy is, Nem jó hozzám egy is, Tán azt tudják, beteg vagyok, Nem fogok megélni. Bácsinak csak megjárom — — Most Szeretnék — meghalni. K. első kötelességének tekinti, az angol lapok hasábjain ez ünnepélyről, s a magyarok ismert vendégszeretetéről szót emelni. (Éljen! Éljen! Éljen!) Vas Gereben fölvillanyozta az egész társaságot pompás statistikus adataival; reméljük, hogy saját lapjában híven közlendi elmondott toastját. Legérzékenyebb toasi volt az udvardi elöljáróké. A sok czifra, szép öltözékű vendégkoszorú közé, egyszerre betoppantak a falu pórnépei régi magyar öltözetben. Vezetőjük a helybeli jegyző előbb a prímást éltette, mondván : Ezer hála, hogy gyermekeidhez magadat megalázni kegyeskedtél. Jobbágyaid voltunk, vagyunk és azok maradunk örökké! (Éljen). A szónoknak megköszönték fáradozásait, hogy Erdély bérczei közül ily messze fáradozni méltóztatott. (Éljen!) — végre saját lelkipásztorukhoz fordultak, és érzékeny meleg szavakban köszönték meg fáradozásait : „Mi tudjuk csak — mond a szónok — mit tettél, hány évig működtél e nagy mű létrehozásán, minden szabad perczeidet e műnek áldoztad, semmi költséget, fáradtságot nem kiménél, és ma szerető híveidnek ezen fényes ünnepet megláthatni, eszközölted, mit a késő unokák is hálával fognak említeni; légy ezerszer üdvözölt szeretett híveid által, kik nem magos polczot, nem földi babért, hanem azt kívánják ami, e földön legbecsesebb: áldást s belső békeséget! (Éljen! Éljen! Éljen!) Az elérzékenyült esperest zokogva válaszolt néhány szót, említvén , hogy ő híveit igazán szereti, nekik él, nekik áldozza mindenét, köztük élni, s meghalni kíván, itt készítette (a Kálvárián) el sírját, jeléül annak, hogy élete legszebb napját ma megünnepelve, már most elmondhatja: Most bocsásd el Uram a te szolgádat! (Kitörő lelkes „Éljenek”* fordullak felé minden részről) — Mi pedig azt mondjuk : itt volt szerencsénk láthatni, mi egy lelki pásztor hívei közt, hogy ennél fényesebb, szebb, mennyeiebb hivatás nincs! Lehet-e bárki is boldogabb egy lelkipásztornál, ki szende ibolyaként némaságban szórja ugyan, de örökké viruló tevékenység illatát. Egyúttal tisztelettel hajolunk meg a derék falusi plébános Majthényi Adolf tér előtt, és örömmel, tanulékony szívvel fogjuk követni, mint lehet semmiből nagy dolgokat teremteni. Nem ijedünk el a kezdet nehézségeitől, hanem az ő szellemében — kit méltán nevez az egész haza mintalelkésznek — fogunk törekedni szóval s tettel jótevőkét szerezni, áldozatokat hozni az egyház s haza oltárára. PÉCSI TÁROGATÓ. — Folyvást panaszkodunk a vidékünküni személyes bátorság hiányáról, és sajnos hogy ma se írhatunk jobbat. Reméljük azonban hogy a hatóság által tett rendszabályok a várt sikert elérendik. Hogy miben állnak ezek, ezt egyelőre még nem mondhatjuk, mert dobbal verebet lógni nem lehet, csak annyit tudunk, miszerint minden megtételeit, hogy e bajnak vége vettessék. Eddig a szentlörinczi és görcsönyi országutak még biztosak voltak, most már ezekről se állíthatjuk, amennyiben az elsőn egy úrmesterre lőttek, az utóbbin pedig vasárnap reggeli 3 óra tájban egy kocsi után három lövés létetett, szerencse azonban, hogy a sötétség miatt hibáztak, és senki se sebesült meg. Hirben a zsandárok lövöldöztek az útonállókra ezek meg vissza, de mint halljuk minden siker nélkül. Úgy látszik cordont vontak már a város körül, hogy magányosan alig mer valaki kimenni. Sajátságos egyébbiránt a modor is, mellyel némelyek közülök pénzhez jutni iparkodnak, így a gyi esperest ur nem rég harangozóját kiküldötte, lőne neki egy nyalat, a harangozó elvitte az esperest ur puskáját, de azt tőle vadászat közben elvették, egyúttal azonban megszenték az esperestnek, hogy ha küld nekik 10 frtot, a puskát visszakapja, ő azonban a helyett csak 5 frtot küldött , s úgy látszik ezzel is megelégedtek mert a puskát csakugyan visszaküldötték. A színei vadásztól elvették az órát, és gyűrűit, mégis döngették még ezenfelül, s ráparancsoltak, hogy ezt valakinek elmondani ne merje, mert különben rá lesnek, s ekkor éltével fizet. A szegény vadász hallgatott s elismerésül nehány nap múlva óráját visszaküldöttek azon kéréssel még is hogy küldene nekik 2 frtot. — Egy gazdag, s nem rég e vidékre szakadt földbirtokost is fölkérettek, hogy küldene nekik néhány forintot. Fűz, azt hívén hogy e nehány szó azt jelenti, hogy egynél többet küldjön, küldött két forintot,nagyot csodálkozott azonban midőn neki a 2 frtot azon üzenettel küldék vissza, hogy ők nem valami haszontalan emberek, kiket 2 frtal ki lehet elégíteni, de küldjön többet, s midőn erre 10 frtal adott nekik ezzel megelégedve tovább nem háborgatták. — Beszélik még hogy a hetényi hegyekben is tartózkodnék nehány ily szegénylegény, kiket ama két rabló és gyilkos, kik nem rég néhány utast meglődöztek, fölkerestek, s közéjük akartak állni. Azok e fölszóllításra azt a tanácsot adták nekik, miszerint igen bölcsen teszik ha tüstént eltakarodnak, mert ők rablókkal és gyilkosokkal szövetkezni nem akarnak, s ha még egyszer szemük elébe mernek lőni, oda kötözik egy fához, hogy éhen-szomjan vesszenek el. Ez utóbbi két mákvirág csakugyan nem is igen közeledik a hegyek felé, hanem folyvást egyik országúból a másikra csak lángol, s kit előtalál kirabol, s meglövöldöz. Fű napokban mint halljuk Hirden halltak, s még puskaporral telt tarisznyájukat is ott felejtették. A pelérdi erdőben szombaton és vasánap 5-en tanyáztak mind puskával ellátva. Lokcsevics b. altagynak Bécsből sietve Zágrábba kellett utaznia, anélkül hogy a birodalmi tanács végét bevárta volna.