Pécsi Lapok, 1860. október-december (27-51. szám)

1860-11-08 / 37. szám

! Könnyűi ismét szemébe tolultak. De bátyjáról kelle gondos­kodnia. — Tehát ne lehessen megmenteni? Oh mily nehéz a szegény­ség! De vájjon a gazdagság jobb-e ha oly szív rendelkezik fölötte mint Saroltáé? Mit sem­ ad neki, nekem meg semmim sincs, valóban nincs semmim ? Megijedt, mert éppen az ivószekrény előtt álla, melynek kulcsa rajta volt, s melyben a pénznek kellett lennie, annyinak ezerekben mennyi százra volt bátyjának szüksége. Futólagos pillanatot vetett a fiókra, a zárra, a kulcsra. Megijedt­ e pillanattól, a gondolattól mely e pillanatot vezérlé. — Istenem mit akartam! ? Nem, nem ! Visszalépett, s egy pamlagra veré magát, sírva, s arczát ke­zeivel eltakarva. — Szegény bátyám ! Hivatalát el fogja­ veszteni. Elveszi életét, s neje és gyermekeinek koldulnia kell. És ő. Ő oly gazdag, itt meg... néhány lépésnyire tőlem-----. A kísértő ismét közeledők hozzá. Az irgalom a szeretet kisértője volt, a legnemesebb irgalom, a legtisztább testvéri szereteté. És mégis kisértő volt a roszra, a bűnre, a bűntényre. Elvéve kezeit arczától és ismét a pénzszekrény felé nézett, a kulcs felé mely abban volt. Föl­ugrott oda ment, de megállott. Kinyujta kezét hogy a kulcsot megfordítsa. Arcza ismét izzó meleg volt, szemei ismét szárazak. Még egyszer fölkiáltott : — Nem, nem! Nem tehetem. Tolvajjá nem lehetek. — Kezét visszahúzó, s ismét a pamlagra veré magát. Fönhangon sirt. — Nem tehetem. Mindég böcsületes leány voltam Hisz csak ez, mit ez életben bírok. Oh Istenem segíts,... segítsd meg öt is. Keservesen sírt, és kezeit összekulcsolá. Könyi­i rájuk hullot­tak. Borzasztó küzdelem volt e szerencsétlen gyermek küzdelme. Mi­nek kelle győzni? A szegény leány böcsületességének-e, minél egyebe nem volt, vagy a szánalom és szeretet kisértőjének? Isten mentsen mindenkit hasonló küzdelemtől! Bátyja képe ismét elötte ter­mett, száraz, fájdalomtól égő szemei elébe. — Elveszett; neje és gyermekei mind elvesznek ! A szerencsétlen oldala mellett mindig ott állott a kísértő. Már előhozá ürügyeit, kibeszédeit csábokait. — Csak én menthetem meg. Meg kell tennem, hisz jó cseleke­det. Nem szabad öngyilkossá lennie. Ezzel egyúttal Saroltával is jót teszek, testvére vére nem fog ellene boszúért kiáltani. Talán csak ma volt oly rosz kedvű. Holnap megküszönendi nekem, hogy mindkettő­jüket megmentettem. Ő oly gazdag és semmiben se szenved szükséget. Aztán válhat-e testvér testvér irányában tolvajjá? Ha én oly gazdag volnék mindenemmel rendelkezhetnék. Ismét fölugrott a pamlagról, lépéseit ismét az ivószekrény felé irányió. De irtóztató rettegés fogá el. Egész teste reszketett, s tér­dei összeroskadással fenyegeték. — Tolvaj! Tolvaj ! — kiáltott egy benső hang. Hangosan és félelemtől dobogó szive kiáltá. — Meg kell mentened — monda egy más hang, ezt is szive mondá, a vadon, félénken vadon dobogó szív. Nem, nem bensőjéből jőve e hang. Háta mögül hangzók így. A kísértő folyvást utána volt, közvetlen utána. Lehelletét érző nyakán, hideg borzadás futott rajta végig. -- Meg kell tenned, másként nem lehetsz ! F érzékei össze­zavarodtak. Tíz percz múlva a pipere szoba ajtaján rohant ki. Arcza halot­téhoz hasonlított. Szemei merevek voltak mint üvegszemek. A mint a kivilágosított folyosóra érkezett, valaki elébe állott. Hochstadt Ottmár gróf, ki e pillanatban jött ki a szép özvegy tere­méből, s a házat elhagyni akará. Meglátta a halvány arczot, e fény­telen szemeket. — Az Istenért mi baja? — Semmi, semmi! El akart rohanni, megborzadva, egy irtóztató szellem által ül­dözve. A gróf megfogd kezét. Visszatartá. A kéz melyet tartott jég­hideg volt, minden izma, minden ere remegett. — Mi történt itt? Mi lelte kegyedet? — Eresszen, eressze el kezemet, én........ Nem tudta e szót kimondani. Kezét visszahúzd, s elrohant. Cso­dálkozva, aggódva nézett utána. De hisz nővérénél volt, ő pedig ide­gen házban van. Nem szabad volt őt követnie. Tovább ment s a házat elhagyó. Mely szót nem tudta a szerencsétlen kimondani? Tolvaj volt-e, ki egy becsületes ember kezét érdemellen volt érinteni? A férfi keze pedig az övét megszorító, azon férfié kinek első látása szivében oly sajátságos fájdalmat okozott! Reá e borzasztó küzdelemben egy pil­lanatig sem gondolt. Nem leend­ő érdemes arra hogy valaha még ke­zét megszoríthassa ? (Folyt, köv.) Pécsi levél. IX. Ha én nem volnék, meg a kanál, én nem tudom, hogyan en­ném a levest, de azt sem tudom ha én nem volnék, meg a Pécsi La­pok, hogyan olvasnának önök pécsi leveleket. Senki sem akar irni ! — valóban különös ebben a papirosfogyasztó világban! P. Eleonora,­­ Jámbor Irma — mint hittelenek lettek. Hja! meg van írva, el is van­­ énekelve, hogy Az asszony ingatag, Álnok, csalfa s Isten tudja mi nem! Mert gonosz nemzet az az asszony! Csak én vagyok az egyetlen, ki ekkorig hűséges maradtam, és mégis sze­memre hányta egy vitéz barátom, hogy én a Pécsi lapokban sokat foglalkozom saját becses személyemmel. Egyszer teltem uram! csapádon csak egyszer, s már most azt mondják, hogy mindig. Nézze meg az ember! ki tudna mindig Glei­­chenbergről, Semmeringről, Pozsonról, Pestről irni? Ehhez pénz kell, meg idő, meg fris egészség édes jó barátom! Ha jó volt a pe­csenye, meg a rétes, meg a torta, mikor aratás volt, úgy legyen jó most ez egyszer a krajczáros virslis is. Majd csak ad az Isten megint olyan időket, midőn ismét pecsenyét eszünk. . . . Hanem igy járok én mindig. Mikor még legény koromban egyet tánczoltam, persze hogy keringőt, mert akkor ez járta------Hej édes öcsém! háladatlano­v vagytok ti az iránt a jó keringő iránt, mert mikor keringőben átka­rolta az ember a leányt amúgy Isten igazában, s ott dobogott a fehér mellényen az a csalfa leányszív, mialatt vele tova röpültél, mintha a szerelem szárnyain röpülnél, — hogy az ember prüszkölni kezdett, mintha puskaport nyelt volna, bizony nem utolsó gyönyörűség volt az. Emlékszem különösen egy alkalomra, — legyen áldott az em­léke ! fájdalom, egyebem úgysem igen maradt meg belőle !... Hanem hogy viszatérjek oda, honnét elkeringettem : mikor én legénykoromban egyet tánczoltam, mindjárt azt mondták az emberek: ez az izé­be sokat tánczol! s miért mondták? mert nagyra nyúlt ter­metemnél fogva hamar szembe ötlöltem, s ha egyszer sejtettem, min­denünnen látszottam, míg a pic­ingek húszharminczszor elrejtettek mel­­lettök, anélkül hogy föltűntek volna. Most meg talán az a bajom, hogy nagyon kis ember vagyok arra, hogy rólam olvassanak. Semmi nem hisz azért nem a spectálom, hogy a vasárnapi újság, vagy Valentin uram arczképemet kiadja! Kicsin vagyok én, Majd megnőlök én, Esztendőre, vagy kettőre Nem tudom mi leszek én. De csak jó esztendőt meg jó termést adjon az Isten, egy sitter kenyér nekem is csak akad. Vagyok jelenleg Bánffay uramnak hűséges cselédje, s vagyok minden, a­hova ember kell. Ha pécsi levél kell, a leányoknak ud­varló kell, nekem kell helyt állnom s ők meg az átkozottak belesze­retnek másba!) ha valahol vendégség van, nekem ott kell lennem; ha valahol házi barát kell, engem vesznek elő, talán------no de mi­nek ezt firtatni. Bizon megérem, hogy még megfogadnak garde de dame-nak is a leányok mellé. De már ezt a provinciát el nem válla­lom. Először nem azért, mert ismeretes dolog, hogy a leányokat megőrizni nem lehet; másodszor meg azért nem, mert én súlyosabb állapotot nem ismerek , mint milyen az őrhölgyeké. Ott ülni egész este — mit mondok­ egész éjjel egy ülőhelyen,­­mert nem csak a leányt, hanem a helyet is kell őrizniük, nehogy elfoglalják­ tele rakva gombostűvel, fehér, fekete, rózsaszín, kék és zöld czérnával, pertlivel, czipőszalaggal, szagosüvegekkel — szóval Dulcamara egész készletével, hogy ha azon kis gonosznak a ruháját letépik, haját le­­kuszálják, vagy bármily baja történik, kéznél legyen a segítség — — ott ülni mondom egész éjjel, s még csak nem is bóbiskolhatni, hanem mindig csak vigyázni, hogy annak a rosz leánynak nincs-e baja? mit csinál? hol, és kivel tánczol? kire kacsint? ki mesterke­dik körülötte, hogy szivét elrabolja? vagy hogy nem lopták-e el? Mind­ezen őrhölgyi foglalatosság nem oly dicső, hogy utána vágya­koznám. De hagyjuk most a bálokat, messze még a farsang, s beszél­jünk a színházról. Színészeink játékával úgy hiszem, egészen megle­hetünk elégedve, csak a repertoir­on szeretnénk változtatni változa­tosabb, elevenebb darabokkal. Dalnoki Róza oly kellemes színpadi alak , s oly jól énekel, hogy az ember akármeddig szívesen hallgatná, s már néhány föllépésével is egészen kinyerte a közönség tetszését, mondhatom még az öreg uraknak is tetszik. Lanca Anna szinte énekesnőnek van kiadva, de ezt úgy látszik, csak parádénak tartják, vagy hogy egy számmal több legyen. Legalább eddig csak egyszer hallottuk. Többet az operáról nem szólok, mert lai­us létemre nem tartom hozzám illő dolognak; annyit mégis fölemlítek, hogy az opera tár­saság jó, és hogy én is, meg mások is Mezei hangját legjobban szeretjük a férfiakéi közt. A drámai személyzetből Feleki Szabó Amália arat legtöbb sikert; I’rielle C. asszony is föllépett, de erről majd máskor. Most annyit mondhatunk csak, hogy úgy szeretjük még most is mint az előtt. Jánosinak sem ártana, ha kissé több eczetet nyerne, egyébként jó színész, és a közönség szívesen látja a színpadon , ámbár, ha őszin­ték akarunk lenni, meg kell vallanunk, hogy Föl­tén­yi játékában, kit Jánosi egyébként jóval fölülmúl, több finomság van , s azért nem épen correct játéka daczára is régtől fogva igen szívesen látott színésze a pécsi közönségnek. Föltényi különben valódi nyereség a színigazga­tók számára; ő énekel, ő drámában , vígjátékban , mindenben és min­denütt használható, s ha minden szerepe nem sikerül is egészen, bizo­ 146

Next