Pécsi Lapok, 1860. október-december (27-51. szám)
1860-11-25 / 42. szám
Szépirodalmi, kereskedelmi, gazdászati művészeti és tudományos hetilap. Megjelen hetenként kétszer, vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár: helyben házhozhordással egész évre 5 frt, fél évre 2 frt 50 fr. — Vidékre egész évre 0 frt, fél évre 3 frt o. é. Bérmentetlen levelek el nem fogadtatnak. HIRDETÉSEK ÁRA: Háromhasábos petit betűsíj sorért egyszeri hirdetésnél 8 kr. 2-szorinál 6 kr. 3-ad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. Bélyegdíj külön minden hirdetésért 30 kr. o.é. SZÉPIRODALOM és TÁRSAS ÉLET. A betyár ,Isten áldja, ifiasszony! Megyek immár, ne marasszon. Sötét az ég — még ma vihar támad, Adja elő szaporán subámat! ,Elég volt a vigság mára ... Mit megittam — itt az árai Szól a betyár, s indulásra készen, A kalapján egyegy rántást teszen. „Ne menjen még, ha jót akar! Sötét az ég, zúg a vihar. Puha ágyat vetek éjszakára — A subának egy csók lesz az ára!“ ,Az irgalmát! ifiasszony, Elég! — meg ne haragítson! A subámat ide, hogyha mondom, Úgy is régen vár már a galambom!.. . S a viharnál sebesebben, Fakó lován lova röppen. Várják amott... száll, repül a Fecske — Sírva néz utánna a menyecske! ^ CONCHA KÁROLY. -f*SVágyai határát a négy hullámos folyam partjai szabták, ábrándjai lápját a múltak dicsteljes emlékei nyújtották. Mint eltépett s kelet szép kertjéből kihullott virágos lomb, az ősi fa nagyságáról ábrándozott , s megtartó fonyadt levelei közt is a virágot, melynek himporát a mostoha idő lesöpörte ugyan, de illatát, színét és életre valóságát megzsibbasztani egy időre igen, de végkép kiölni nem tudta. A testvéries öszhangzat hazafias vágyaiban, a csodás egyöntetűség jelleme magasztosságában, az éltető melegség honszeretete nemes hangjában, a páratlan nyíltság, barátság és becsületesség társadalmi viszonyaiban, a színváltoztatásnak nem hódoló józanság érett bölcseletében, a rendületlen vitézség küzdelmeiben, a csöndes férfias bánat tépő fájdalmaiban, mint örök élete biztosítékai voltak beírva ezredéves történetébe. De úgy akará a végzet, hogy nemzetek, mint egyesek boldogsága csak vándor madár legyen, mely a hideg szelek fagyos érintése alatt a meleg tájék langyos szelével kaczérkodik és a haldokló élet rázkódásai közt, mint hűtlen barát, meghidegül. Mig csöndes visszavonultságban tapasztgatta e nép az ősi fészket, melyet a hosszú zivatarok megszakgattak, egy rohamos idő megtördelte a munkás karokat, az öszhangzat, mint a hangszer szétpattant húrjaiban, elenyészet, és átokként feküdt néhány nehéz óva sokat szenvedett haza földére. A kislelkűek — fájdalom nem csekély számmal — kétségbe estek, mert feledték, hogy e hont keményebb tusák közül is élve emelte ki a gondviselés; feledték, hogy a népek életében sokszor a tetszhalál egy diadalmas föltámadás előkészítője. Gyász volt mindenütt, melynek fojtó nyomása alatt elzsibbadt az erő, elkanyarodott a szív s a halál gondolatával foglalkozott a szenvedő lélek. A 800 éves fa virágai elhullottak, a levelek megsárgultak s mintha szégyenelték volna az ősi egyszerűséget, mint pillangók lekivánkoztak a fáról, mely többé nem volt illatos, többé nem volt dús lombozata , hogy üdíthette s árnyékkal védhette volna a tikkadt vándort. A fény lehámlott a kínos súrlódásban, az ágak megcsonkultak a tépő zivatarban, s a fejlődő tavaszt gyorsabban követte az ősz, mintsem a nyarat nyugalommal delelhettük volna át a kedves árnyékban. A koldus csonka törzsről lefajzottak az új csemeték s nem az ős derékba egyszék erejével kiujítani a tépett ágakat, hanem a számos fattyúhajtás különválva satnyító erejét; mert félt, hogy fölismeri a gyök erőtlen elhagyatottságát, félt, hogy irgalomért fog eldeni, pedig az ő szive nem szokott a hideg levegőben a meleg könyörülethez. Az ősi élet emlékezete elpárologni kezdett s visszamaradt sóhajtása csak a szerelem országába, és az anyai mély fájdalomba rakta le maradványait. A hála és szeretet, mint üldött madár tova röpült s fészkében az önösség s önérdek testvér magzatai pelyhesedtek. Az ősi küszöbről minden lekivánkozott, hogy elvándoroljon; csak a bánat uyttá meg jogait s neki mint legidősbnek legnagyobb VISSZAPILLANTÁSOK. Laskaytól. Emlékezet lebegteti Szárnyát a múlt felett, S bús képzetekben rengett Borongó kebeled. Kölcsey. Hazánk, e mostoha gyermeke a nagy európai nép családnak, elszigetelten, de sas szemekkel nézte mindig a vészt, mely százados élete fölött elzajlott; nyugodtan állt a fény és ragyogó értéktelenség hullámzatai közt, melyek a nagy család anyagi hatalmát szemkápráztatólag ragyogtatták. Sik pusztába vonult, ha hegyeiben förgeteg dúlt, majd hegyei közé, ha a rónát kereste föl az enyészet sejtelmes lehellete.