Pécsi Lapok, 1867. március-május (1. évfolyam, 1-18. szám)

1867-03-31 / 1. szám

honba. De mert gróf Oldagner amily kedélyes egyén volt magánkörökben, épen oly nélkülözhettek mint erélyes és jó hivatalnok az udvarnál. A császár nem fogadá el a gróf lemondását; barátjai és jóakarói­nak közbenjárására megnyeri két hó múlva­ a nyu­­galombahelyezés okmányát. A rég óhajtott irat bir­tokában , csak hamar meglátható hőn szeretett szülő­földét, melyen Valenca-vidékén roppant vagyonát egy gyönyörű birtok megvásárlásával növeli. E helyre vonult, hogy agg­ napjait nyugalomban töltse és egyet­len leányának, Lórának nevelésére annál nagyobb gondot fordíthasson. Lara 15 éves volt, midőn Spanyolország földére lépett. Arczának finom, szabályos vonásai, ajkain örökös mosolylyal, szemeinek szende bűvös pillantá­sai, havas válla és karjai, ében haja és az alabástrom fehérségével vetélkedő gyöngy fogsor — oly kedves­sé, széppé, bájolóvá tevék őt a Spanyol nemesség férfiai előtt, hogy ott tartózkodásuk rövid ideje óta imádóinak, tisztelőinek száma oly nagy­­ön, a minő­vel Granada és Valenca egyetlen gyermeke sem di­­csekedhetik még. A gróf ellenben, ki hőn szeretett nejének kora el­­hunytával a fájdalmas emlékeknek élt, aggódva szem­lélé a leányának nyújtott hódolat-nyilatkozatokat oly egyének által, kik ferdeségeiket az udvarnál eltanult szokások tarka, fényes leplébe burkolák. Egyik napon, midőn már megsokalá a gróf az udvarlók és kérők izetlen beszédeit, magához kéreté intendánsát Miguel de la Sabará­t. Ez egy kastiliai borbély fia volt. Mint minden kastiliai, úgy ő is „ne­mes-emberinek nevezd magát, és ha atyja nevét em­­líté, soha­se hagyá el neve elől­ a „dón“ szavat. Egyébiránt dán Miguel de la Sabara értelmes és ügyes ficzkó. Eme, Kastiliában ritka, tulajdonságánál fogva a gróf előtt igen becses személy volt. Józan esze, készsége és hűsége által az egész ház szeretetét biz­­tosítá magának, hol rém mint szolga, de mint háziba­rát tekintetett. „Miguel“, mond az öreg gróf, „most még nagyobb aggály fogott el, leányom jövője miatt. Három, igen jeles és nemes család ivadéka kérte meg leányom kezét. Az egyik don Alvar de Cacerea, a medinai herczeg unoka­öcse; a második: Santa­ Crus marquis ,­­ az elnök-miniszter fia; d’ Alkcantara, a harmadik, kinek atyja: don Manuel des Ortils, admirállá ne­veztetett ki és mint ilyen reménye van a Mahon-i kormányzóságra. De bár mennyi jót és szépet be­széltek már nekem e kérők tulajdonairól, most va­lóban a választás zavarba hoz, miután tudod, hogy mily kellemetlen eshetőségeket von nálunk maga után: a kikosarazás. Tanácsolj tehát! Mit te­gyek ? Óhajaim és kivánataim ismeretesek előtted és tudod, hogy egyedüli vágyam leányom boldogí­­tása. Gondolj ki oly­ módot, melynek segélyével a kérők hű jellemét megismerhetnek; mert az én szende, kedves Lórámat alacsony és szenynyes jelle­mű emberrel összekötve látni, halálomat okozná!“ Miguel gondolkozott néhány perczig, azután szólt: „Kegyelmes úr, csak egy módot ismerek, mely által don Alvar, Santa­ Cruz marquis, d’ Alcantara tet­teit megismerhetjük. Az igaz, hogy bizarr, talán ne­vetséges , de én czélszerűnek tartom. Uram ! ön is­meri a majmok azon tulajdonát, melynél fogva min­dent, amit látnak,­­ utánoznak. Önnek is van majma, melynek doktor Salamanca ravaszsága épen oly tu­lajdonsága, mint nekem a hűség. Intézkedjék tehát, hogy a majom a kérők mindegyikénél legalább tíz napot töltsön. A kérők mindegyike hízelgést fog eb­ben látni; de ha ezt nem is , — bizonyára kedvesen verik az állatot, miután azt, amint láttam — szeretik is. És nem lelendik föl e szíves odaengedésnek alap­ját. Ily módon, kétségkívül a legbiztosabb tudatához jutnánk, mindazon hibáknak és erkölcstelenségeknek, melyeket az „ifjúrácskák“ titokban űznek. — A gróf nem tartóztatható magát, hogy ne neves­sen az „e­m­b­e­r-i­smeret-szerzé­s“ ez újabb ne­mén ; mindazonáltal meghagyta Miguelnak, hogy ter­vének mielőbbi kiviteléhez tegyen készületeket, maga pedig a búslakodó Dórához indult. — Nyárfi. (Folytatása köv.) Pécsi­ Tárogató. — Ismét beköszönt a Tárogató olvasó közönsé­günkhöz, azon reményben, hogy szivesen fogadtatik. Nagy ideje már, hogy újságaival hallgatnia kellett, pedig mennyi történt s mennyit mondhatott volna el azóta! Távoztakor megígérte ugyan, hogy az idő­közi történendőket följegyzendi, s visszajöttekor el­tárogatja, de jobbnak tartja a múltakról hallgatni, mert nem sok örömet okozna fölemlítésével. Sokszor ugyan fájdalmasan esett neki a hallgatás, s föltette magában, hogy ha ismét szólnia lehet, kizárja mi ke­gyét nyomja, azonban az idő e vágyait is enyhítette, és komolyabb meggondolás után jobbnak tartja a feledékenység fátyolával takarni el, minek fölemlítése csak keserű érzést okozhatna. Derült kedélylyel és jó kedvvel mondja tehát az első „jó reggelt“. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a jelen irányában is oly közönyös volna, éppen nem; már erre előszedte ostorát és fullánkjait, s használni fogja a hol­dnak szükségét látja; szándéka azonban mindig jó, soha sem bánt ok nélkül, fullánkjait mindenki elkerülheti, és a hit észrevételei nem illetnek, ne vegye magára.­­ A virágvasárnapon tartandó inségi hangver­senyre a páholyok már mind, a zártszékek közül pe­dig oly nagy szám foglaltatott le, hogy a rendező bi­zottmány a folyvást jelentkezők kivonatait már nem soká képes kielégíteni. A megállapítandó műsoroza­tot annak idején közlendjük. Egyúttal a rendező bizottmány fölszólítása foly­tán tudatjuk a t. ez. közönséggel, hogy a kisorsolásra szánt adományok f. é. ápril 15-ig fogadtatnak el; az adakozók névsorának közlését pedig jövő számunk­ban kezdjük meg. — Ha magunk nem láttuk volna nem hinnek, hogy a pécsvárosi alkapitány egy károsodottnak, ki­től néhány hó előtt a tolvajok néhány száz forintot loptak el, most hogy eme gazemberek megkerültek, 9 főnyi árjegyzéket küldött kifizetés végett, melyben a városi biztos és hajdúk napi- és munka­­dijjai vannak följegyezve azért, hogy e tolvajokat elfogták és náluk kutatást tartottak, azaz azért kérte és vette fel e pénzt, mert az illető biztos és hajdúk rendőri kötelességeiket teljesítették. Tudjuk azt, hogy e lépre került tolvajok több helyen is követtek el tolvajlásokat, és így csak azt szeretnék tudni, vár­jon hány helyre küldött az alkapitány úr ily árjegy­zékeket, s hány féltől vett föl 9 ftót? Végre azon szívességre kérnék alkapitány urat, mondaná meg nekünk, hol van az megírva, hogy a városi rendőri személyzetnek azért mert hivatásában jár el, napidíí­­jak járnak? Ha pedig ez valamikép sehol se lenne megírva, ugyan mit gondol kapitány úr, vájjon mi­nek fogja a jövő közgyűlés ez eljárását nevezni? A tárogató e definíciót ugyan gyanítja, de elhallgatja, mert a közgyűlésnek se akar prajudi­álni, aztán meg mindjárt első föllépésével az alkapitány úr méltó boszankodására se akar okot szolgáltatni, magáról tudván azt, hogy ily boszúsági gerjedelmek főleg ebéd előtt, egészségi tekintetben is nem a leghaszno­sabbak. — A p­é­c­s­i dalárda mart. 31-­ 12-ik dalestélyé­nek műsorozata : 1) Nyitány Rienzi czimü operához Wagner R -t­ó 1, zongorára 4 kézre. 2) Mirza Schaffi Zuleikához, sopran dal Meyerbeertől. 3) Négyes (No. 2. Es dur.) Zongora, hegedű, viola és gordonkára Mozarttól. 4) „Gyöngéd szerelem laka már“ sopran ária Császár „Kunok“ czimü operá­jából. 5) „A csendes vizi rózsa, férfi kar Akttól. 6) Hangverseny zongorára (G. mól op. 25.) M­e­n­­delssohntól, vonó ötös kisérettel. ~ — Egy idő óta nálunk a vad poéták úgy terem­nek mint a gomba; tavaszi esős idő­járásunk foly­tán ez természetes. De azon igazán csodálkozunk, hogy találkoznak mégis, kiknek e fésületlen múzsa éretlen gyermekei mulatságot is szereznek, s conver­­satiójuk tárgyaivá teszik, holott első pillanatra belát­hatnák, miként e mosdatlan időtlenségek bár­mire valók is lehetnek, csak arra nem, hogy a művelt em­ber figyelmét egy perezre is igénybe vegyék; mint­hogy, ha valami van mi aljasságukat meghaladhatja, ez csak szerzőik aljassága lehet. — A megye minden részéről azon örvendetes tu­dósításokat veszszük, hogy vetéseink gyönyörűen állnak, s reményünk lehet, hogy a jelen év a múltak csapásait némileg meggyógyítja. Pl Pécs ha másban nem, legalább a czimek fölira­taiban iparkodik a fővárossal haladni; Budának meg van „v­e­n­d­i­g­r­o-j­e a t­e­t­z h­e 11­e­r h­ó“, Pécsnek pedig „a Kis H­a­n­z­i­h­ó.“ ,X.[] Az uj zsinagóga építését, mely majdan váro­sunk egyik szebb épületét képzendi, újra elkezdik. —■­— Nálunk a lámpagyújtogatónak az az elve, hogy minden jóra való polgár, ha besötétedik, otthon van. Ha ő ezt tartja, nem lehet kifogásunk ellene, minthogy mindenkinek meg van joga gondolkodni a mint akar, vagy tud. De már az ellen protestálunk, hogy ő ezen elvből kiindulva, azt következteti, hogy tehát valódi fölösleges dolog is, ha a lámpák tovább égnek mint legfölebb esti 8 vagy */2­9 óráig, kivált ha ő ez elméleti következtetésnél nem áll meg, hanem azt a gyakorlati életbe átvivőn az utczai lámpákat vagy nem is gyújtja meg, vagy ha meggyújtja, úgy rendezi el, hogy már 9 órakor csak híre van a volt kivilágításnak. Pedig úgy emlékszünk, mintha a vá­rossal kötött szerződésben a világítási idő hosszabbra van szabva esti 9 óránál. Szeretnék tudni, vájjon ügyel-e föl valaki arra, vájjon az illető sötétség bérlő teljesíti-e kötelezettségét, mert ha nem, jó lenne va­lakit e felügyelettel megbízni, s minden pislogó vagy éppen nem égő lámpa után egy kis büntetést szabni a bérlőre. Mint tudjuk, szerkesztő úr benn ül még a városi areopagban, jól tenné ha kicsöppenése előtt mozgatna valamit a dolgon, mert bizony nagy szük­ségünk lenne kissé több világosságra. Vagy talán a bérlő is a választók közé tartozik ? Már így nagy a baj az igaz, mert csakugyan nem kívánhatjuk ok­szerűen, hogy oly semmiség kedvéért minő a pécsi világosság, melyre a rendszerető és jóra való polgár­nak úgy sincs nagy szüksége, egy választóval —­ fő­leg ha az még befolyásos is — összeveszszen, s jövő­beni állását koc­káztassa. S igy tán mégis jobb lesz hallgatnia, járjon sötétben ezután is, mint járhatott eddig, vagy maradjon este otthon, a város pedig fizesse meg a sötétséget ezentúl is, mint megfizette eddig, a lámpagyújtogató végre nyugodtan gondos­­kodhatik tovább is arról, hogy elve viszásságának földerítésére a kellő világosság hiányozzék. Pécsi színház, Martius 26. 1867. Midőn e lapok hasábjain tér nyitott számunkra, hogy színészetünkről átalában s az egyes előadások­ról külön-külön bírálati nézeteinket közzé tegyük : tekintetbe kelle vennünk, miszerint e helyütt nem Archimedesi tehetségekkel állunk szemben, hanem egyszerű munkásokkal, kik fölött szigorú bíróként ha egyedül gyöngéd elnézéssel párosult méltányos­ság szempontjából is — kérlelhetlenül palctát törni nem áll szándékunkban. Ezen indoknál fogva, habár még egy részről helytelenül cselekednénk, ha színtársulatunk gyenge­ségét talán csupa hízelgési szándékból őszintén be­vallani elmulasztanók , más részről ismét megbocsát­­hatlan tapintatlanságot követnénk el, ha oly magas igényekkel lépnénk fel e társulat irányában, miként ha az első személytől az utósóig első rendű művészek­kel volna dolgunk. S éppen azért — nézetünk sze­rint legczélszerűbb — ha a közmondásos „status quo­“t tartva szem előtt, szólunk e társulatról úgy, miként az összes és egyes erők tekintetbe vétele mel­lett, jóakarattal szólnunk csak lehet. A társulat jobb tagjai közé számítandók a nők közöl : Bényeiné, Siposné, Czakóné, Vin­­czéné és Takácsné, a férfiak közöl pedig: Takács, Kassai és Szép. Figyelmen kívül nem hagyhatók még Beődy Gábor és Dóri Amá­lia, kik folytonos szorgalmuk mellett — bárha játékukban még sok a palástolhatlan gyarlóság és nehezebben javítható szögletesség, — mindazonál­tal nem egyetlen sikerültebb jelenetben adák már bizonyságát annak, hogy még tőlük is remélhetünk valamit s igy pályájukon egykor tán nem az utósó helyet foglalandják el. Nevezettekről, nemkülönben többi szereplőinkről is bővebben szólandunk jövőben. A társulat dráma-, szinmű- és operetteken szo­kott föllépni. Ezen egyes szakmákra nézve drámai személyzetünk van legkevésbé képviselve, minthogy Takácson kívül alig van más használható jobb drámai személyünk; az egyéb színjátékok inkább s különösen a kisebb személyzetű operettek szoktak leginkább sikerülni. Ezen állításunkból azonban nem akarjuk azon következtetést vonni, miként ha azért az operettek folytonos előadása a közönség előtt nagyon kívána­­tos volna, mert elismert dolog, hogy színházi kö­zönségünk nagy része a dalmű — mint előtte valami érthetlen dolog — iránt kevés rokonszenvet tanúsít. S e helyen nem mellőzhetjük el azon megjegyzésün­ket, hogy az igazgatóság tévedésben van akkor, mi­dőn az operettek majdnem túlnyomó előadása által a közönség és a színészeti hivatás követelményeinek eleget tenni hisz ; mert míg egy részről — mint fön­tebb is megjegyeztük — a dalmű csak a közönség bizonyos része t. i. jobbára a zeneértők előtt bírván valódi becscsel, a nagyobb rész aligha fogadná in­­dignatio nélkül, azok miatt a kedveltebb népszínmű­vek vagy hatásosabb drámák mellőztetését; de más részről, ha az előbbi ok fenn nem is forogna, váljon nemzeti színészetünknek az-e kiváló czélja, hogy az irodalmi becscsel bíró színművek elnyomásával egye­dül az ily korcs­ szüleményeknek adjon virágzóbb lendületet ?... Nem­­ a czélt nem szabad szem elől tévesztenünk. Mi volt mindenütt a színházak eredeti alapításának oka ? ... Miért nevezik önmagukat a nemzet küzdő apostolainak ? ... Miért szenvedik a nyomorteljes színészi életet?.. Hitvány kiskorúsága kötelékeiből kibontakozni nem tudó előítéletek miatt; miért tűrik a sok és keserű megaláztatást, miket úton-útfélen visszafojtott megindulással némán kell elviselniük ? — Azért-e, hogy az éppen semmi, vagy a legjobb esetben is nagyon csekély becscsel biró operetteket kedveltessék meg a néppel, mely erkölcsi nemesítése végett maradandóbb szellemi elvek után törekszik ? —■ Legyen a szinház valóban iskolája a népnek, hogy ha példákból tanulja meg azt, mi szép, nagy, szent és dicső! Ez a czél, erre kell törekedni. Igazgatóink az eddigi szin-idény alatt több-keve­sebb sikerrel mintegy 28 új színművet adattak elő. Az utóbbi időben gyéren történt, miből majdnem az következtethető, hogy színészeink tán nem szeretnek tanulni; meglehet azonban, hogy ennek oka egyéb körülményekben is rejlik. Határozottan nem vitatjuk. S most mielőtt jelen sorainkat befejeznék, nem mulaszthatjuk el színigazgatóink egyikének azon ta­pintatteljes eljárását dicsérőleg megemlíteni, hogy f. hó első felében az országos nemzeti színháztól Lendvay Márton urat néhány vendégelőadásra megnyerni igyekezett, kinek azután 10 napi itt mu­­latása alatt a hosszú és unalmas böjtért kárpótlásul hét élvezetes estét nyertünk. Az előadott vendégjá­tékok közöl legjobban sikerültek: „Don Caesar de B a z a n,“ —­ „H a m­ let“ és „S c h e r i­d­á­m“. Az elsőben Lendvay a czímszerepet víg kedélylyel s nem kevés sikerrel játszotta. Könnyelmű és elmés volt, de hiányzott belőle a magasb műveltségű lova­got még rongyos öltöny alatt is megillető finomság.­­ A másodikban Lendvay nem kevés neh­­ézséget küzd­ve le:­iparkodott Hamletet híven személyesíteni, ha­bár egyik hangulatból a másikba áttérése tökélyesen nem mindig sikerült is. Átalában a pathos magasla­tán ereje megtörik s igy túlizgatott indulatait bizto­san kormányozni már képtelen. A harmadikban

Next