Pécsi Lapok, 1867. június-szeptember (1. évfolyam, 19-53. szám)
1867-08-01 / 36. szám
Pécs, 36. szám. Megjelen hetenkint kétszer , vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt,/, évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztői szállás Nepomuk utcza 30. sz. Augustus 1-én 1867. PÉCSI LAPOK. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI S TUDOMÁNYOS HIRDETÉSEK ÁRA : Négyhasábos petit botüjű sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban megjelenő minden petit sorért 14 kr. o. é. Bélyegdíj külön minden hirdetésért 30 kr. u. é. HETILAP. Kiadóhivatal Országút 5-dik szám. Községi állapotok. II. Első czikkünkben előadtuk vázlatosan azon bajokat, melyek a községek lakosainak magán életében fordulnak elő s melyek orvoslását czikkeink folytán véleményezni fogjuk; most a nép nyilvános életére fordítsuk figyelmünket. A nép nyilvános élete szűk keretű, de azért mégis bő tárgyat nyújt az elmélkedésre. Vallási gyakorlatait, melyek szintén nyilvános életét mutatják föl, ezúttal mellőzvén, de azokról is szólván annak idején, figyelmünk tárgyát csakis azon helyzet képezheti, melyben a népet másokkali érintkezésben lenni látjuk. Ilyen főkép adás-vevési viszonya, például: a heti s országos vásárok alkalmával. Szóljunk legelőbb a hetivásárokról. Hazánk fővárosában szintúgy, mint más kisebb-nagyobb szabad királyi s mezővárosokban együtt találjuk a vidék népét, mely áruit értékesíteni akarván, azokat szekéren vagy gyalog viszi a piaczra. Egy városi hetivásár nagyobb helyütt a legtarkább életképet nyújtja, mely a szemnek ugyan tetszetős lehet távolról, de közelről különös hatással van a falusi nép a szemlélőre, ki nem csak a kalmázt, a réteget teszi figyelme tárgyául, hanem lélektanilag is szereti vizsgálni az állapotokat. Még külsőleg véve is nyomort és szegénységet lát általában, mi fölött el kell kedélyének borulni, mi csak fokozódik, ha szem- és fültanyja az adás-vevési üzletnek. Nem kívánhatjuk ugyan, hogy a falusi nép a városival a műveltségnek ugyanazon fokán álljon, de mégis máskép lehetnénk, amint valóban vagyunk. Egyébiránt a városi köznépről, értvén a legalsóbb osztályokat, sem sok dicséretest mondhatunk, sőt némi tekintetben alantabb áll a falusi népnél. Az ilyen vidéki nép, daczára annak, hogy igen gyakran megfordul a közeleső városban, magát azon viszonyról, melybe a városi lakossal jó adás-vevése alkalmával, tájékozni nem tudja s igy nem egyszer megtörténik, hogy vele igazságtalanul bánnak el, durva bánásmódban, lenézésben részesül s daczára szabad adás-vevési jogosultságának, nem egyszer zsarnokoskodnak fölötte. Megtörténik nem egyszer az is, hogy épen azok, kiknek hivatali kötelmeknél fogva kellene a jórendre, az adás-vevésre felügyelni, mondom, épen azok bánnak illetlenül, durván a falusi néppel. Nem egyszer voltam például szemtanúja, midőn egy városi drabant, vagy hajdú, vagy bármi néven nevezendő városi szolga a faluról fáradságosan behozott gyümölcsöt a kosárból kiborította az éretlenség ürügye alatt és így ártalmas volta miatt; azonban az ott őgyelgő tétlen gyermekcsapat a gyümölcsöt fölkapkodta s mohón befalta . . . Ezen eljárással a czél ugyan el nem éretett; de igen az erőszakoskodás által a falusi nép elnyomatása s igy ingereltetése csakugyan eszközöltetett. Éhez hasonló számtalan történik, holott az illető drabantnak kötelességében állandóit a fönálló egészségi rendszabályok áthágóját a városházára kísérni s ott a bíróságra bízni az ítéletet. Nemcsak a gyöngébb féllel, de a férfiakkal is hasonlókép bánnak mind a hivatalos egyének, tisztelet a kevés kivételnek, mind a városi vevők nagy része; de még akkor sem részesül sielidebb bánásmódban, ha ő a vevő s például hentes vagy mészáros uralmékkal van dolga, ugyan megválogassa a szót, ha jószerivel megvásárolhatja a kivánt tárgyat és ki- s el nem utasittatik! Mindez nem elég; a falusi nép ki van téve lépten-nyomon a városi csőcselék és inasok folytonos ingerkedéseinek, csúfolódásainak, nem egyszer bántalmazásainak, még akkor is, ha a légynek sem vétve, békésen halad rendeltetése helyére — a hetivásárra, a piaczra. Ezt és ezerennyit tapasztalván a falusi nép a városban, hol a közműveltségnél fogva szelídebb erkölcsöknek kellene uralkodni, illedelmes bánásmódot igényelhetne, sőt előzékeny fogadásra számíthatna, csoda-e, kérdem, ha a falusi nép nyilvános élete oly képet tüntet föl, melytől inkább elfordulunk, mint rajta legeltetve szemeinket, benne gyönyörködhetnénk ? csoda-e, ha erkölcseiben nem szelídül, hanem vadságában megmarad és a nálánál csekélyebbnek vélt társával maga is épen úgy bánik, mint a mikép vele mások bánnak ?! Amit hetivásárok alkalmával tapasztalunk, azt sokféle változatban még inkább szemlélhetjük országos vásárainkon. Szerintem az adás-vevésnek egészen más fogalmakon és alapokon kelle nyugodni, mint azt valóban tapasztaljuk. Az udvariasság és előzékenységnek kellene uralkodnia, valamint a nem korlátolt ténykedésnek, amennyiben kinek-kinek szabadságában áll: venni vagy nem venni, de azért minden eladó tárgyat megszemlélhetni. Vásáraink közönségesen más színben tüntethetők föl e tekintetben is, nem is említve a rendetlenségeket, melyek oly nagy mérvben tapasztalhatók. A vásárok czélja az adás-vevés, az áruk értékesíthetése, a pénzforgalom s hogy a concurrentia folytán minél jutányosabban szerezhessük meg a szükségelt tárgyat; de mit tapasztalunk ? a vásárok egészen más czélokra használtatnak föl a népség egy nagy része által: „ '‘szem-iszom véget nem ér, a kicsapongások, verekedések, játékok, még a kormányilag szigorúan eltiltottak is, egészen helyén lenni találtatnak, sőt a hatóságok alsóbbrendű közegei által még védetnek és pártoltatnak is! Ki a népet erkölcsi sülyedésben látni akarja, az keresse föl a vásárokat és kísérje figyelemmel a fölmerülő tényeket. Sajnos, hogy oly kevés gond és felügyelet fordíttatik az illető hatóságok részéről ezen ügyre, mely oly életbevágó s befolyásteljes a népre! Vadság, szilajság jellemzi általában az itteni eljárást. A bot és ököl az irányadók és mivel széliben gyakoroltatnak, nagyon is nagy befolyással vannak azon népre, melyet rendesen vadság- és szilajságról vádolnak. De ily viszonyoknál fogva csoda-e, ha csak durvaságot, féktelenséget stb. látván, a példák után indulva, megmarad a neveletlenség ösvényén?! Valóban csodálni lehet, hogy ennyi rész szemlélete mellett még olyan is népünk, mint aminő! A példabeszéd azt tartja: a szó indít, de a példa maga után van. De mivelhogy népünk csakis a jóra, nemesre, illedelmesre serkentő szót hall, de példát erre nyilvános életében nem lát, igen természetes, hogy nem haladhat előre. A népet nyilvános téren még a búcsúk alkalmával, melyek leginkább vásárokkal vannak egybekötve, szemléljük. A vásárokról már szólván, áttérhetünk még egy körülményre, melyben a népet megfigyelhetjük és ez a nagyobb erővel végzendő külső mezei munka, melyet vagy kötelménél fogva teljesít, vagy arra szabadon vállalkozik. S mit tapasztalunk itt ? a kötelmi munkák teljesítése többnyire bot mellett történik, oly serkentő, nógató szavak kíséretében, melyek szidalomnak is beillenek, tehát oly bánásmódban részesül ismét, mely nem hogy szelídítené a népet, hanem inkább makacsabbá, szilajabbá teszi; nemkülönben áll az ügy, ha szabadon vállalt munkát végez s pedig akár saját köréből választ gazdát, felügyelőt, akár az urasági csősz vagy hajdú áll nyomában. Mindenütt nyerseséget, durvaságot, részrehajlást látunk és tapasztalunk, mintha csak arra volna a köznép kárhoztatva, hogy ezen állapotból soha se emelkedhessék ki, mintha az emberi méltóság fokán alul kellne mindvégig állania! Szomorú képe ez, uraim, a községi állapotoknak, melyeken segíteni nem igen törekszünk. Csak a papíron vagy szájunkon van szüntelen a „népnevelés“ , de ezt aztán mégis elégeljük. Valljuk meg őszintén: nincs igazi szándék a népet emelni ott, hol csak a szónál maradunk; igaz, hogy ez csak óriási küzdelmek- és erőmegfeszítéssel, de mégis létesíthető. Nézetem szerint e czél csak úgy érhető el, ha minden műveit és tanult ember kezet fog és kiki közülünk kivetkőzik előítéleteiből a nép emelését, felvilágosítását illetőleg. Mikor lesz ez? mikor jutunk czélhoz? Habár az idő még távol van, habár a czél nehezen megközelíthető , de mégis eljő az idő, elérendjük a czélt, ha szilárdan akarjuk. Tegyen mindenki annyit, amennyit tehet; a hivatottak kétszerezzék tehetségüket, fáradságukat! «» Allusvágási jog általában és az árszabás megszüntetése Pécsett. A „Pé csi lapok" 33-ik számában e czim alatt „Eszmetisztitási kísérlet a husvágás joga iránt“ az e jegyű cziklára ugyanazon lapok 31. számában közlött nézet ellenében igen helyesen jegyezte meg, miként az Ideigl. Törv. Szab. VI. 1. §. által föntartott 1853. évi mart. 2-kán kelt 52. számú földtehermentesitési nyilt parancs 2. §-ának 4. pontja szerint „A kizáró mészárszéki jog“ mint kárpótoltjog elenyészett. Azonban nem értek egyet a czikkírónak azon további állításával, miszerint a „földesur korcsmájában vagy fogadójában a húsvágást jelenleg nem mint királyi jogot, hanem mint engedélyezett iparágat gyakorolja, tulajdonképen bérlői által gyakoroltatja.“ Továbbá nem osztom a czikkírónak azon nézetét, miszerint a húsvágási jog „korlátolt iparágat“ képez, minélfogva a fönálló mészárszék mellett második mészárszék csak úgy engedélyeztethetik , ha ezt a közigazgatási iparhatóság szükségesnek találandja. Ezen állítások ellenében a következő ellennézeteket állítom föl: El a szö ív, hogy a földesurnak csupán csak azon mészárszéki joga szűnt meg, mely „kizáró“ volt; azon joga pedig, mely senkit ki nem zárt, tudnillik, hogy mészárszéket állíthatott és húst vágathatott, épségben fönmaradt; és igy a földesur e jogot ma is mint királyi jogot s nem mint iparjogot gyakorolja. Másodszor, hogy a husvágási jog, mint iparjog, nem „engedélyezett,“ hanem „szabad“ iparjog. Narmadszor, hogy a husvágási ipar nem képez „korlátolt“ iparágat s nem függ a helybeli szükség tekintetétől. Az első ellenállitás bizonyítására hivatkozom az 1853. évi márt. 2-kán kelt 52. számú nyiltparancs 2. §-ának 4. pontjában a szószerinti szövegre: „A ki-