Pécsi Lapok, 1868. január-március (2. évfolyam, 1-26. szám)

1868-01-02 / 1. szám

ugyanazon hiteles forrásból, melyből a fönebbi köz­lemények erednek, jelenthetem, hogy szilárdan ra­gaszkodik állításához, mely szerint a tény hite-tudta nélkül történt s ő idevágólag ártatlan. 3 — — Pécsi tükörképek. Rajzolja Sarlósy Gerő. I. Beköszöntésül a nyájas olvasónak édes ma­gunkat fi­tól-fáig el kellene dicsérnünk, hogy mily végtelenül ügyesek és jártasak vagyunk a rajzo­lás és festészet művészetében és épen azért a mű is, melyet bemutatunk, — a remekek remeke! S ezt tanácsolja a világ bölcsesége, erre utal az élelmesség; mert hiában van boltunkban a sok szép portéka, ha azt eladni nem tudjuk. Igaz, megcsúfol­­hatnának a magyar közmondással: „A jó bornak nem kell czégér,“ de én erre is azt mondó vagyok: czégér mellett a jó bor is jobban kel. S épen Pécs városának is ez két fősajátsága: sok b­o­rj­­­a van, a boltban sok szép portéka, meg nagyon sok bor czégér fittyeg a házak előtt — de hogy minő bort hirdet ? Kérem alásan, azt nehéz megmondani határozottan, már ennyi praxisra nem tehettünk szert, de ha a kelendő­ségről lehet és szabad következtetni, akkor bátran azt mondjuk, hogy jót! Bevezetésnek tán elég is ennyi! Még csak egyet jegyzünk meg: a jó tükör jól mutat, a rosz tükör ro­­szul. Ez tagadhatlan , azért iparkodni fogunk , hogy rajzainknál mindig jó tükröt alkalmazzunk. Igaz, hogy ez egy kissé piquant eljárás, különösen szemben a nőkkel . . . Tehát nőkről is akarunk írni?! Elvétve igen, de mindig kíméletesen, jól tudván, hogy ekkor a bájos nő világot részünkre nyerjük meg és aztán a férfiakkal könnyen megálljuk a harczot. De a dolog­ra ! — Mindenelőtt nagy lélekzetet verszünk. Már­­ez úgy szokás, ha nagy fába vágjuk fejszénket. A fa ugyan az első csapásra oda sem hederit, azt vélvén: te törpe emberke! nevetem nagyratörő, de tehetetlen szándékodat, majd belefáradsz és aztán töprendked­­hetel vesztett időt és sikeretlen munkád fölött; — azonban a csapás csapást ér, a vágott seb a hatal­mas , örök életre számitó törzsön egyre mélyebb és mélyebb lesz — az óriási törzs megrendül, meginog és elbukik .... íme a csekélyke, figyelmet sem ér­demlő kezdet, mily nagy eredményűvé lesz, ha fárad­­hatlanul kitartók vagyunk! Szabad-e ily eredményt remélnem ? — Csak nem akarja Pécs városát hátomra dön­teni ? — Oh nem, hiszen én csak rajzoló s ha önmagam­nak hízelegnem szabad, festész vagyok, az is csak olyan, ki nem nagyszerű eszméket, vagy gondolatokat testesít meg, hanem egyszerű másoló (kérem, ne tessék hibásan „m­á­s­o­l­ó“ olvasni), ki a létező tárgyakat úgy ecseteli, mint azok a valóságban fölmerülnek. Például: ma karácson másnapján végig sétálván,akarom mondani bugdácsolván, daczá­ra annak, mit a „Pécsi Lapok“ megirának: „Hétfőn nagyobbszerű intézkedések tétettek a fuvatagok el­­tisztítására“, hogy a járkelők csakugyan bugdácsol­­nak át a hófuvatagokon, és de a hósuvatagokba — Hej de hangosan el lehetne mondani: „Kiki söpörjön a maga háza előtt!“ Tehát átbugdácsolván a fő-vagy királyutczán szerencsésen, mert egy pár orrabukást vagy a testes és markos szembejövőtől való hóbalö­­kést (hiszen elég puhára esik az ember) meg sem említve, kijutok a nagy piaczra. Hála Isten ! Itt szabadabban liheghetünk, mert az az udvariatlan vihar, itt magának tág udvart kerített, csak épen a városházával szemben álló palota­sarokra pely­­hezett egy akkora halmocskát, hogy ha ama felebbi „nagyobbszerű intézkedések“ valahogy írott malaszt maradnának, még 1868. évi áprilisban is gyönyör­ködhetnénk benne; persze, hogy akkor már nem hattyúfehér színében , hanem mosdatlan szépségében. Még valamit szeretnénk ide raj­zolni, de félünk, hogy rajzunkra rálátni találnak a vá­rosháza szürke és eddig tán sohasem meszelt termeiből. Egy kissé lejebb van egy szökőkút (értvén nyáron, té­len csatorna), ezt is beiszapolta, akarom mondani, bepelyhezte az a gonosz vihar és pedig egészen ön­kényt — ide aztán a szomjas világ, vagy inkább vízvágyók serege csapásokat gázolt, de épen oly szé­leseket, hogy a szembejövőnek addig istrázsálni s salu­­tálnia kell az átmenőt, mig az terhével elhaladott. Alantabb ismét hasonló dombocska van, szemben az irgalmasrendüek templomával — no de itt elég tágas a térség; tessék a halmot kikerülni, ha lehet, ha nem mire való a bagarja? tessék átgázolni! S hány ember boszankodik mindezen! de ki segít­sen hát? Legjobb lesz bevárni még egy hasonló vihart. Miután ez csak onnan hordhatja el a havat, ahol talál, bizonyára két marokra fogja majd a fu­vatagokat és tisztelt elődjének (ezeket úgyis becsme­­mérelni, kicsinyelni szokta az utód) nagyszerű mun­káját megsemmisíti; mi pedig itt mindnyájan, még azokat sem véve ki, kiket az intézkedések megillet­nének, majd meg­pukkadunk nevettünkben, zsebbe dugván tétlenségünkben kezeinket, hogy ez által is megmutassuk, miszerint az egész hó­historiához semmi közünk. De folytassuk: A fő- vagy királyutcza folytatása, leszámítva a piaczot, a barátok utczája. Amint ezen végig­­tekintek, uram Istenem! megrendült valóm: egy óriási kigyó tekergőzött azon véges végig — bor­zasztó, gondolom magamban; de mégis lehetetlen, hiszen tél időben csak nem gyűl meg bajunk ezen férgekkel! Persze hogy egy kissé homályos is volt, daczára a fényesnél fényesebb utczavilágitásnak és igy nem lehetett a tárgyat helyesen megfigyelni, megszemlélni. Bátorság! előre!­s íme az óriási kigyó nem egéb, mint a hóhalmokon át feketére gázolt ösvény, mely hol ide, hol oda — egyik félről a másikra vezeti az aggódó embert, ki elég bátor e Siberiának nekitar­tani. Jaj, de most jön a java! Van e barátok utczá­­jában egy csatorna, mely egy ház falából ömleszti fogyhatatlan bőségű erét és árasztja el, ha el nem dugaszoltatik, rendesen az utczát lefelé véges-végig, mint ez megtörtént a följegyzett napon úgy, hogy magát a viz a hó alá ette be, vajha egyúttal alagutat is csinált volna! — mi által a hó megpeshüdt és lett ott alant, épen egy városi tanácsos háza előtt is egy nagy pocsolya félig fölengedi, félig fagyos — hogy az ember fia csakugyan aggódni s a hideg da­czára izzadni kezdett: miként hatol át e jeges tenge­ren? Huh!! Hiában! csak mégis okos ez a mai világ: csinál­tat az ember magának vízhatlan lábbelit és neki megy akár az örd. . .. akarom mondani, a barátok utczai pocsolyának is. — Úgy de ezt is elsöpri majd az a második vihar? — kérdi egyik barátok-utczai nyájas olvasó. — Es hát! Mavilág semmi sem lehetetlen. Hanem ön e kegyelmetes, épen nekünk való vihar! majd eljön az istenáldotta tavasz, meg a jó meleg nyár, aztán majdcsak a jégkéreg a hóval együtt szépen fel­olvad, elolvad, és mint sok más egyéb is szépen el­­folydogál majd a viz arra, merre neki épen tetszik — csak hegynek nem! a mi városunk pedig lejtőn fekszik és igy semmi baj ! de mi is lehetne ? — Mondom, én csak másoló vagyok, ki a termé­szet után híven rajzolok, oly híven, hogy még az an­goltapaszt is odafestem a tükörképre, ha ezt va­laki szép arczán hordozza avégre, hogy vele vala­micskét eltakarjon . . . De lám a hűséget, melyre ma világ nem is oly igen sokat adnak , mentse ki jószándékom, mely mindig odairányul, hogy használjon. — De hát aztán kínok és minek használnának ezek a „Pécsi tükörképek ?“ azért biz azok is csak úgy elmosódnak, elavulnak, mint sok egyéb. — Tökéletesen igaza van önnek ! A tükörké­pek azonnal elavulnak, mihelyt mást tüntethetnek föl, például: szebbet, dicsőbbet, magasztosabbat! — Hiában okoskodnak, hiában csipkelődnek önök újságírók, a világot nem fogják megváltoztatni; ma­rad, a minő volt. — Azt mondhatnám erre: „Ha te vered az én zsidómat, én is verem a te zsidódat.“ Mi is a régiek maradunk, azért tehát szent a békesség! Mi majd csak szépen írogatunk, rajzolgatunk, önök meg nyájas és mindig hű olvasóink, egy kissé dünnyögjenek, egy kissé boszankodjanak is, de soha se haragudjanak! Tegyenek olyformán mint nagy Fridrikről mondatik. Az adófölemelés al­kalmából hírül vitték neki, hogy a népség dünnyög, zúgolódik, mire ő kérdé: „De azért fizet ?“ — „Igen,“ jön a válasz. „Dünnyögjön, csak fizessen,“ mondá a fejedelem. Természetesen azt gondold vele: mít fi­zet, fizethet, azaz: nincs terhelve. Mi legálisabban gondolkodunk és hiszszük, a „Pécsi Lapok“ kiadója is. Az előfizetéssel senkit sem akar terhelni, azt föl nem emelendi, sőt mihelyt igen­igen sokan lesznek előfizetői közül, kik néha-néha egy kissé tán dünnyögnek is, a „Pécsi Lapok“ árát azonnal leszállitandja. Úgy legyen! A gyakori viszontlátásig! —«*«»— Aloe-levelek. íme egy évet ismét eltemettünk és nyakunkra jött a másik, az uj. Ez igy megy szakadatlanul. Örö­mest temetjük el az út, mint valami elviselt öltönyt a lomtárba, mert teli vagyunk örökifjú reményekkel a jövő iránt, — és mégis mennyire szeretnénk, ha az évek uj és uj sorszáma messze előttünk feküdnék. Várunk mindig a jövendőtől; — a jövendő a szerencse­ istennőjének bőségszarujával kínálkozó tün­dér képzeleti alak s ha itt van, fanyar gondolatokkal nézünk semmiségébe. Valósága csak az, hogy 365 nap, ugyanannyi kis vonatocska a múlandóság pa­­rány-mértékén, megint közelebb lökött bennünket az örökkévalóság szent révéhez, mit a földi lét vakítón fényes fátyola rejt el szemeink elől. A hány ember, annyi után módon és pályán kol­dulja a szerencse adományait, hogy keresztültörhes­sen azon lázas álmon, mit életnek keresztelt a dadogó nyelv. — És főleg áhítattal csengünk a szerencse kegyeiért az új évek első napjain; az, kit üres­­ma­rokkal és zsebbel hagy el Szilveszter estéje, épen úgy, mint az, ki nem tudja, mit csináljon bolond szerencséjével. Örökös remény, örökös csalódás, mixtum com­positum,­­ örökös elégedetlenség. Az új évvel, a jobb oldaliak szerént, az alkotmá­nyos élet új aprájának második évébe léptünk; a baloldaliak,szerént ránk köszöntött a szenvedések 18-dik éve; a székső-fialoldaliak szerént pedig beruk­kolt mint valami executio a reménytelenség első éve, homlokán ezen fatális czimb­attal: nincs többé mit vesztenünk. Szegény új év, hányféle szemüvegen néz téged az ábrándozók serege, de hagyjuk őket s lássuk, mit csinál a nagy többség, mely nem igen, vagy csak úgy mellesleg él a politika kiaszott szent-jános-kenyerével. A gazda panaszkodik a meglehetős termés és terményár daczára uralgó pénzszükségen, s tán ak­kor sem volna megelégedett, ha minden elvetett mag egy-egy körm­öczi aranynyá nőné ki magát az édes anyaföld kebeléből. Az iparos munkahiányról, a kereskedő kereslet­apály miatt nem panaszkodik ugyan, hanem mind­kettő fáradságának gyümölcse legnagyobb részt a conto-köny­vben hever mint írott malaszt s sóvárogva várja az új évet, hogy legalább egypár készpénzbeli reményeinek némileg biztató quotája kézzel fogha­­tólag szavaztassák meg a vevők és megrendelők ál­tal , miután a velők összeköttetésben álló üzletvilág „krisztkindljei és új évi präsentjei“ a váltók, ilyenkor hadimozgásba jönnek a Wertheimerek b­eruberizte kebeléből, hogy a lejárat perczei valamiképen a fe­­ledékenység koszorútlan alakja mögé ne tévedjenek. Az ügyvéd komor képpel néz végig irathalmazán, mely nő ugyan mint fergetegben a hófuvat, de a felek tárczái mindegyre gyérebben szolgáltatják a bélyeg- és munka-előleget. A biró kedvetlenül karczolja a végzések és íté­letek tömegét. Feléje az uj évzsebre dugott kezekkel, s oly sajátságos arczczal mosolyog,mintha áldó újai­val fügét mutatni akarna. Az orvos és gyógyszerész fejét csóválja az idők megfordult menetén: daczára a szélsőségek közt hánykodó légjáratnak kevés az isten igazában sin­­lődő beteg s ami van is, iparkodik mielőbb mene­külni a siralmas paradicsomból a végnyugalom, az igazi szabadság örökzöld sátora alá. Sok tanárt, tanítót és még több tanuló ifjút a tanszabadság láza nyugtalanít s alig várják amazok, hogy taníthassák azt, mit ők akarnak, a tanulók ta­nulhassák azt, és annyit, ami s amennyi nekik tet­­szik, és fognak támadni a világot hit-, dicsőség- és tudományözönnel beragyogó génne­k, miután az ösz­­szes eddigi hatezer éves tan- és nevelési rendszerek csupa tökfilkókat állítottak elő. Israelita polgártársaink is parázson állanak, hogy oly későn köszönt be az emancipatio régvárt áldása, hogy ők is azon áldozatok fejébe, mikkel a közter­hekhez járulniok kell, a magasztos jogok gyakor­lata­ és élvezetéhez juthassanak. Az emancipatióról szólva, lekötetlen per associa­­tionem idearum, meg nem emlékezni a férfisereg szeretetreméltó „törvényes és természetes“ antago­­nistáiról, a mi „isten kedvező kegyelméből“ született baloldalainkról, a nőkről, mert hiszen ők is egy phalanxát képezik az elégedetlen halandóknak, ki­vált mióta egy hírneves publicista az ő emancipa­­tiójukat szóba-h­ozta. Igaza van Jágónak, midőn azt mondja: Vannak bizonyos lehetőségek az idő kebe­lében, mik napfényre vergődni akarnak. De fájda­lom, ezen az uj év még aligha segítend; s ha vala­mely törvény, úgy ez bizonynyal lassan, csikorogva érik s végtelen sok peres quota és közös ügy lesz ad­dig elintézve, mig ez a kérdés törvényjavaslatnak csak színét is öltendi magára. Mindezen és egyéb ezer nagy és kis bajnak ki volna más, mint a Deák-párt az oka, hanem majd segítend a segélyre már erősen gyürkőző balpárt 1868-ban, midőn az ő kezében lesz a kormány, az országgyűlés, a megyei, városi és falusi törvényható­ságok, a közvélemény, és ráadásul 300,000 honvéd, mely számból százezret kiállít az ország; a másik százezret Csernatoni; a harmadik százezret pedig egymaga saját személyében kiteszi a testvérek ké­nyelmesen szenvedő martyrkoszorúzott nagy­mogulja, Szini Károly. * * * —*f»»— Pécsi tárogató. — Alkalmunk volt a városi vám- és helypénz­bérlő társulat képviselőivel az a lapok falusi levele­zője által fölemlített s a városi közgyűlésen is elő­fordult panaszok tárgyában értekezni. Az érteke­zésből kivettük, hogy a társulat fölemlített inconve­­nientiákat ép úgy restelli, mint maga a közönség s főfeladatának tartamira odaműködni, hogy ezek többé meg ne történjenek; igen óhajtaná, hogy azok, kiknek ily panaszokra ezután oka lenne, szíveskednének a hatáskörüket túlhágókat azonnal följelenteni, nehogy ők tétessenek felelősekké a nyilvánosság előtt oly szabálytalanságokért, melynek ők nem csak hogy nem okai, de melyekről még tudomásuk sincs. Mint értesülünk, folyamodni is akarnak a városi képviselő testülethez a szerződés némely pontjainak megvál­toztatása végett. — Sokan közülünk hallottak már valamit a pécsi consum-egyletről a­nélkül, hogy annak czél­­jával és belszervezetével ismerősek volnának. Olva­sóink érdekében vélünk cselekedni, ha ezen egylet alapszabályaival jövő lapunkban megismertetjük.

Next