Pécsi Lapok, 1868. január-március (2. évfolyam, 1-26. szám)
1868-01-02 / 1. szám
ugyanazon hiteles forrásból, melyből a fönebbi közlemények erednek, jelenthetem, hogy szilárdan ragaszkodik állításához, mely szerint a tény hite-tudta nélkül történt s ő idevágólag ártatlan. 3 — — Pécsi tükörképek. Rajzolja Sarlósy Gerő. I. Beköszöntésül a nyájas olvasónak édes magunkat fitól-fáig el kellene dicsérnünk, hogy mily végtelenül ügyesek és jártasak vagyunk a rajzolás és festészet művészetében és épen azért a mű is, melyet bemutatunk, — a remekek remeke! S ezt tanácsolja a világ bölcsesége, erre utal az élelmesség; mert hiában van boltunkban a sok szép portéka, ha azt eladni nem tudjuk. Igaz, megcsúfolhatnának a magyar közmondással: „A jó bornak nem kell czégér,“ de én erre is azt mondó vagyok: czégér mellett a jó bor is jobban kel. S épen Pécs városának is ez két fősajátsága: sok borja van, a boltban sok szép portéka, meg nagyon sok bor czégér fittyeg a házak előtt — de hogy minő bort hirdet ? Kérem alásan, azt nehéz megmondani határozottan, már ennyi praxisra nem tehettünk szert, de ha a kelendőségről lehet és szabad következtetni, akkor bátran azt mondjuk, hogy jót! Bevezetésnek tán elég is ennyi! Még csak egyet jegyzünk meg: a jó tükör jól mutat, a rosz tükör roszul. Ez tagadhatlan , azért iparkodni fogunk , hogy rajzainknál mindig jó tükröt alkalmazzunk. Igaz, hogy ez egy kissé piquant eljárás, különösen szemben a nőkkel . . . Tehát nőkről is akarunk írni?! Elvétve igen, de mindig kíméletesen, jól tudván, hogy ekkor a bájos nő világot részünkre nyerjük meg és aztán a férfiakkal könnyen megálljuk a harczot. De a dologra ! — Mindenelőtt nagy lélekzetet verszünk. Márez úgy szokás, ha nagy fába vágjuk fejszénket. A fa ugyan az első csapásra oda sem hederit, azt vélvén: te törpe emberke! nevetem nagyratörő, de tehetetlen szándékodat, majd belefáradsz és aztán töprendkedhetel vesztett időt és sikeretlen munkád fölött; — azonban a csapás csapást ér, a vágott seb a hatalmas , örök életre számitó törzsön egyre mélyebb és mélyebb lesz — az óriási törzs megrendül, meginog és elbukik .... íme a csekélyke, figyelmet sem érdemlő kezdet, mily nagy eredményűvé lesz, ha fáradhatlanul kitartók vagyunk! Szabad-e ily eredményt remélnem ? — Csak nem akarja Pécs városát hátomra dönteni ? — Oh nem, hiszen én csak rajzoló s ha önmagamnak hízelegnem szabad, festész vagyok, az is csak olyan, ki nem nagyszerű eszméket, vagy gondolatokat testesít meg, hanem egyszerű másoló (kérem, ne tessék hibásan „másoló“ olvasni), ki a létező tárgyakat úgy ecseteli, mint azok a valóságban fölmerülnek. Például: ma karácson másnapján végig sétálván,akarom mondani bugdácsolván, daczára annak, mit a „Pécsi Lapok“ megirának: „Hétfőn nagyobbszerű intézkedések tétettek a fuvatagok eltisztítására“, hogy a járkelők csakugyan bugdácsolnak át a hófuvatagokon, és de a hósuvatagokba — Hej de hangosan el lehetne mondani: „Kiki söpörjön a maga háza előtt!“ Tehát átbugdácsolván a fő-vagy királyutczán szerencsésen, mert egy pár orrabukást vagy a testes és markos szembejövőtől való hóbalökést (hiszen elég puhára esik az ember) meg sem említve, kijutok a nagy piaczra. Hála Isten ! Itt szabadabban liheghetünk, mert az az udvariatlan vihar, itt magának tág udvart kerített, csak épen a városházával szemben álló palotasarokra pelyhezett egy akkora halmocskát, hogy ha ama felebbi „nagyobbszerű intézkedések“ valahogy írott malaszt maradnának, még 1868. évi áprilisban is gyönyörködhetnénk benne; persze, hogy akkor már nem hattyúfehér színében , hanem mosdatlan szépségében. Még valamit szeretnénk ide rajzolni, de félünk, hogy rajzunkra rálátni találnak a városháza szürke és eddig tán sohasem meszelt termeiből. Egy kissé lejebb van egy szökőkút (értvén nyáron, télen csatorna), ezt is beiszapolta, akarom mondani, bepelyhezte az a gonosz vihar és pedig egészen önkényt — ide aztán a szomjas világ, vagy inkább vízvágyók serege csapásokat gázolt, de épen oly széleseket, hogy a szembejövőnek addig istrázsálni s salutálnia kell az átmenőt, mig az terhével elhaladott. Alantabb ismét hasonló dombocska van, szemben az irgalmasrendüek templomával — no de itt elég tágas a térség; tessék a halmot kikerülni, ha lehet, ha nem mire való a bagarja? tessék átgázolni! S hány ember boszankodik mindezen! de ki segítsen hát? Legjobb lesz bevárni még egy hasonló vihart. Miután ez csak onnan hordhatja el a havat, ahol talál, bizonyára két marokra fogja majd a fuvatagokat és tisztelt elődjének (ezeket úgyis becsmemérelni, kicsinyelni szokta az utód) nagyszerű munkáját megsemmisíti; mi pedig itt mindnyájan, még azokat sem véve ki, kiket az intézkedések megilletnének, majd megpukkadunk nevettünkben, zsebbe dugván tétlenségünkben kezeinket, hogy ez által is megmutassuk, miszerint az egész hóhistoriához semmi közünk. De folytassuk: A fő- vagy királyutcza folytatása, leszámítva a piaczot, a barátok utczája. Amint ezen végigtekintek, uram Istenem! megrendült valóm: egy óriási kigyó tekergőzött azon véges végig — borzasztó, gondolom magamban; de mégis lehetetlen, hiszen tél időben csak nem gyűl meg bajunk ezen férgekkel! Persze hogy egy kissé homályos is volt, daczára a fényesnél fényesebb utczavilágitásnak és igy nem lehetett a tárgyat helyesen megfigyelni, megszemlélni. Bátorság! előre!s íme az óriási kigyó nem egéb, mint a hóhalmokon át feketére gázolt ösvény, mely hol ide, hol oda — egyik félről a másikra vezeti az aggódó embert, ki elég bátor e Siberiának nekitartani. Jaj, de most jön a java! Van e barátok utczájában egy csatorna, mely egy ház falából ömleszti fogyhatatlan bőségű erét és árasztja el, ha el nem dugaszoltatik, rendesen az utczát lefelé véges-végig, mint ez megtörtént a följegyzett napon úgy, hogy magát a viz a hó alá ette be, vajha egyúttal alagutat is csinált volna! — mi által a hó megpeshüdt és lett ott alant, épen egy városi tanácsos háza előtt is egy nagy pocsolya félig fölengedi, félig fagyos — hogy az ember fia csakugyan aggódni s a hideg daczára izzadni kezdett: miként hatol át e jeges tengeren? Huh!! Hiában! csak mégis okos ez a mai világ: csináltat az ember magának vízhatlan lábbelit és neki megy akár az örd. . .. akarom mondani, a barátok utczai pocsolyának is. — Úgy de ezt is elsöpri majd az a második vihar? — kérdi egyik barátok-utczai nyájas olvasó. — Es hát! Mavilág semmi sem lehetetlen. Hanem ön e kegyelmetes, épen nekünk való vihar! majd eljön az istenáldotta tavasz, meg a jó meleg nyár, aztán majdcsak a jégkéreg a hóval együtt szépen felolvad, elolvad, és mint sok más egyéb is szépen elfolydogál majd a viz arra, merre neki épen tetszik — csak hegynek nem! a mi városunk pedig lejtőn fekszik és igy semmi baj ! de mi is lehetne ? — Mondom, én csak másoló vagyok, ki a természet után híven rajzolok, oly híven, hogy még az angoltapaszt is odafestem a tükörképre, ha ezt valaki szép arczán hordozza avégre, hogy vele valamicskét eltakarjon . . . De lám a hűséget, melyre ma világ nem is oly igen sokat adnak , mentse ki jószándékom, mely mindig odairányul, hogy használjon. — De hát aztán kínok és minek használnának ezek a „Pécsi tükörképek ?“ azért biz azok is csak úgy elmosódnak, elavulnak, mint sok egyéb. — Tökéletesen igaza van önnek ! A tükörképek azonnal elavulnak, mihelyt mást tüntethetnek föl, például: szebbet, dicsőbbet, magasztosabbat! — Hiában okoskodnak, hiában csipkelődnek önök újságírók, a világot nem fogják megváltoztatni; marad, a minő volt. — Azt mondhatnám erre: „Ha te vered az én zsidómat, én is verem a te zsidódat.“ Mi is a régiek maradunk, azért tehát szent a békesség! Mi majd csak szépen írogatunk, rajzolgatunk, önök meg nyájas és mindig hű olvasóink, egy kissé dünnyögjenek, egy kissé boszankodjanak is, de soha se haragudjanak! Tegyenek olyformán mint nagy Fridrikről mondatik. Az adófölemelés alkalmából hírül vitték neki, hogy a népség dünnyög, zúgolódik, mire ő kérdé: „De azért fizet ?“ — „Igen,“ jön a válasz. „Dünnyögjön, csak fizessen,“ mondá a fejedelem. Természetesen azt gondold vele: mít fizet, fizethet, azaz: nincs terhelve. Mi legálisabban gondolkodunk és hiszszük, a „Pécsi Lapok“ kiadója is. Az előfizetéssel senkit sem akar terhelni, azt föl nem emelendi, sőt mihelyt igenigen sokan lesznek előfizetői közül, kik néha-néha egy kissé tán dünnyögnek is, a „Pécsi Lapok“ árát azonnal leszállitandja. Úgy legyen! A gyakori viszontlátásig! —«*«»— Aloe-levelek. íme egy évet ismét eltemettünk és nyakunkra jött a másik, az uj. Ez igy megy szakadatlanul. Örömest temetjük el az út, mint valami elviselt öltönyt a lomtárba, mert teli vagyunk örökifjú reményekkel a jövő iránt, — és mégis mennyire szeretnénk, ha az évek uj és uj sorszáma messze előttünk feküdnék. Várunk mindig a jövendőtől; — a jövendő a szerencse istennőjének bőségszarujával kínálkozó tündér képzeleti alak s ha itt van, fanyar gondolatokkal nézünk semmiségébe. Valósága csak az, hogy 365 nap, ugyanannyi kis vonatocska a múlandóság parány-mértékén, megint közelebb lökött bennünket az örökkévalóság szent révéhez, mit a földi lét vakítón fényes fátyola rejt el szemeink elől. A hány ember, annyi után módon és pályán koldulja a szerencse adományait, hogy keresztültörhessen azon lázas álmon, mit életnek keresztelt a dadogó nyelv. — És főleg áhítattal csengünk a szerencse kegyeiért az új évek első napjain; az, kit üresmarokkal és zsebbel hagy el Szilveszter estéje, épen úgy, mint az, ki nem tudja, mit csináljon bolond szerencséjével. Örökös remény, örökös csalódás, mixtum compositum, örökös elégedetlenség. Az új évvel, a jobb oldaliak szerént, az alkotmányos élet új aprájának második évébe léptünk; a baloldaliak,szerént ránk köszöntött a szenvedések 18-dik éve; a székső-fialoldaliak szerént pedig berukkolt mint valami executio a reménytelenség első éve, homlokán ezen fatális czimbattal: nincs többé mit vesztenünk. Szegény új év, hányféle szemüvegen néz téged az ábrándozók serege, de hagyjuk őket s lássuk, mit csinál a nagy többség, mely nem igen, vagy csak úgy mellesleg él a politika kiaszott szent-jános-kenyerével. A gazda panaszkodik a meglehetős termés és terményár daczára uralgó pénzszükségen, s tán akkor sem volna megelégedett, ha minden elvetett mag egy-egy körmöczi aranynyá nőné ki magát az édes anyaföld kebeléből. Az iparos munkahiányról, a kereskedő keresletapály miatt nem panaszkodik ugyan, hanem mindkettő fáradságának gyümölcse legnagyobb részt a conto-könyvben hever mint írott malaszt s sóvárogva várja az új évet, hogy legalább egypár készpénzbeli reményeinek némileg biztató quotája kézzel foghatólag szavaztassák meg a vevők és megrendelők által , miután a velők összeköttetésben álló üzletvilág „krisztkindljei és új évi präsentjei“ a váltók, ilyenkor hadimozgásba jönnek a Wertheimerek beruberizte kebeléből, hogy a lejárat perczei valamiképen a feledékenység koszorútlan alakja mögé ne tévedjenek. Az ügyvéd komor képpel néz végig irathalmazán, mely nő ugyan mint fergetegben a hófuvat, de a felek tárczái mindegyre gyérebben szolgáltatják a bélyeg- és munka-előleget. A biró kedvetlenül karczolja a végzések és ítéletek tömegét. Feléje az uj évzsebre dugott kezekkel, s oly sajátságos arczczal mosolyog,mintha áldó újaival fügét mutatni akarna. Az orvos és gyógyszerész fejét csóválja az idők megfordult menetén: daczára a szélsőségek közt hánykodó légjáratnak kevés az isten igazában sinlődő beteg s ami van is, iparkodik mielőbb menekülni a siralmas paradicsomból a végnyugalom, az igazi szabadság örökzöld sátora alá. Sok tanárt, tanítót és még több tanuló ifjút a tanszabadság láza nyugtalanít s alig várják amazok, hogy taníthassák azt, mit ők akarnak, a tanulók tanulhassák azt, és annyit, ami s amennyi nekik tetszik, és fognak támadni a világot hit-, dicsőség- és tudományözönnel beragyogó génnek, miután az öszszes eddigi hatezer éves tan- és nevelési rendszerek csupa tökfilkókat állítottak elő. Israelita polgártársaink is parázson állanak, hogy oly későn köszönt be az emancipatio régvárt áldása, hogy ők is azon áldozatok fejébe, mikkel a közterhekhez járulniok kell, a magasztos jogok gyakorlata és élvezetéhez juthassanak. Az emancipatióról szólva, lekötetlen per associationem idearum, meg nem emlékezni a férfisereg szeretetreméltó „törvényes és természetes“ antagonistáiról, a mi „isten kedvező kegyelméből“ született baloldalainkról, a nőkről, mert hiszen ők is egy phalanxát képezik az elégedetlen halandóknak, kivált mióta egy hírneves publicista az ő emancipatiójukat szóba-hozta. Igaza van Jágónak, midőn azt mondja: Vannak bizonyos lehetőségek az idő kebelében, mik napfényre vergődni akarnak. De fájdalom, ezen az uj év még aligha segítend; s ha valamely törvény, úgy ez bizonynyal lassan, csikorogva érik s végtelen sok peres quota és közös ügy lesz addig elintézve, mig ez a kérdés törvényjavaslatnak csak színét is öltendi magára. Mindezen és egyéb ezer nagy és kis bajnak ki volna más, mint a Deák-párt az oka, hanem majd segítend a segélyre már erősen gyürkőző balpárt 1868-ban, midőn az ő kezében lesz a kormány, az országgyűlés, a megyei, városi és falusi törvényhatóságok, a közvélemény, és ráadásul 300,000 honvéd, mely számból százezret kiállít az ország; a másik százezret Csernatoni; a harmadik százezret pedig egymaga saját személyében kiteszi a testvérek kényelmesen szenvedő martyrkoszorúzott nagymogulja, Szini Károly. * * * —*f»»— Pécsi tárogató. — Alkalmunk volt a városi vám- és helypénzbérlő társulat képviselőivel az a lapok falusi levelezője által fölemlített s a városi közgyűlésen is előfordult panaszok tárgyában értekezni. Az értekezésből kivettük, hogy a társulat fölemlített inconvenientiákat ép úgy restelli, mint maga a közönség s főfeladatának tartamira odaműködni, hogy ezek többé meg ne történjenek; igen óhajtaná, hogy azok, kiknek ily panaszokra ezután oka lenne, szíveskednének a hatáskörüket túlhágókat azonnal följelenteni, nehogy ők tétessenek felelősekké a nyilvánosság előtt oly szabálytalanságokért, melynek ők nem csak hogy nem okai, de melyekről még tudomásuk sincs. Mint értesülünk, folyamodni is akarnak a városi képviselő testülethez a szerződés némely pontjainak megváltoztatása végett. — Sokan közülünk hallottak már valamit a pécsi consum-egyletről anélkül, hogy annak czéljával és belszervezetével ismerősek volnának. Olvasóink érdekében vélünk cselekedni, ha ezen egylet alapszabályaival jövő lapunkban megismertetjük.