Pécsi Napló, 1893. április (2. évfolyam, 75-100. szám)

1893-04-08 / 80. szám

II. évfolyam. 1893. Szombat, ápril hó 8-án. 80. (108.) szám. PÉCSI NAPLÓ. POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: egész évre 12 frt (24 korona), fél évre 6 frt (12 korona), negyed évre 3 frt (6 korona), egy hóra 1 frt (2 korona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Irgalmasok-utcza 2. sz. Nöthig-féle ház. Kiadóhivatal: Király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. A király haragja. Pécs, 1893. április 7. A jó szomszédok ott fönt a csá­szár-városban már­ meg­szítják az ellen­ségeskedés tü­zét. Minduntalan szárnyra kapatják azt a kellemetlen s reánk nézve leverő hatással bíró rossz hírt, hogy: a király haragszik. Nem először halljuk már e rosszakaratú hí­resztelést, nem is először nyilatkozik rá a magyar közvélemény őszinte és hazafias hangú szava, melyből, a király iránti ragaszkodás, törhetetlen hűség, mesterkéletlen igaz szeretet és alattvalói őszinte hódolat melegén kívül, a meg­­hunyászkodást nem ismerő főnként ön­érzet s az öntudat teljes erejével, ma­gyarhoz illő bátorsággal nyilatkozik, midőn azt mondja, hogy a király nem haragudhatik, mert a király méltó haragjára a magyar nem szolgál­tatott okot. A jó szomszédok örül­nének, ha elfordítaná tőlünk a király atyai szivét, ha kihűlne keblében a magyarok iránti fejedelmi szeretete s erre a trón rosszlelkü besúgóival egy követ fújva, mindent el is követnek; mi azonban nem hisszük, hogy Ausztria császárja megfeledkeznék arról, hogy a magyar nemzet rajong, él, hal szent István dicső örökével koronázott apos­toli királyáért s boldog, hogy ha ha­zája földjén üdvözölheti, ünnepelheti. Meghisszük mi azt, hogy Őfelsége a császárvárosban jól érzi magát, nem zavarja semmi a kedélyét; de lehetet­len föltételeznünk, hogy a magyar föld, a székes főváros iránt elhidegülne, mert a magyar nemzet vére forr­a lelkesül dicső múltján és megemlékezve törté­nelmének nagyjairól keg­yeletes és há­lás szívvel fen hervadhatatlan babért számukra. S ha néha-néha a hazafiui érzelmek kitörő hevével lángra lobban is egy-egy magasztos nemzeti ideáért, vagy ha hazafiui érzületét rút megbán­­tással illetik s ezen fölháborodva tilta­kozik s dühöng; mindez nem lehet ok a király haragjára, nem képezhet in­dokot arra, hogy uralkodónk megsér­tődve hátat fordítson az országnak s mintegy néma megvetéssel forduljon el tőlünk. A magyar nemzetnek jelleme van, ősi jelleme, melyet ezredéves dicső és fényes múlt edzett meg. Szabadságért, függetlenségért rajongó, büszke, önér­zetes, de egyúttal viszálykodó nép va­gyunk ; de akármilyenek volnánk is, a király személye mindig szent és sért­hetetlen volt a magyar nemzet előtt, az is fog maradni mindörökké. Ha az or­szág lehurrogatja Janszkyt, ha a budapesti egyetemi ifjúság megrugdossa Henzi emlékét, ha a székes főváros Kossuthot díszpolgárává választja, ez a tüntetés nem a király ellen irányul, ez a magyar nép ősi jelleméből önként támad s akár emelő, akár lesújtó, min­dig csak annak szól, a kihez intézik. Ha a magyar nemzetnek baja van a királylyal, megmeri azt nyílt bátorsággal szemtől szembe mondani, amint mégis mondja nem egyszer, hogy szeretné már Budán látni a magyar királyi udvartartást, hogy a király nem mindig csak mint vendég, hanem mint otthonos lakja országát. Az alattvalói hűség és a fejedelem iránti lojalitás mintaképe Magyaror­szág. Valahányszor magyar földre lép a király, ünnepel az ország s valósá­gos diadalmi útj­a merre jár. Képzel­­hető-e, hogy egy ily nép szándékosan, vagy csak tudva is okot szolgáltasson a király haragjára? . . . Rossz akaratú besúgás, lelkiismeretlen környezet tit­kos és bűnös műve az egész. Rajongva szeretik a magyarok I. Ferencz Jó­zsefet, a jó, öreg királyt. Az ország fővárosában tombol a nép örömében, ha a király Budán van. Az ország minden részében, a­hol eddig megje­lent, a legtisztább szeretet sugárzó me­legével fogadták, ünnepelték. Pécs, ez A „Pécsi Napló“ tárczája Budapesti pletyka. Soká tűnődtem, micsoda czimet adjak ennek a tárczámnak: »Vázlatok a magyar metropolisz élet­ből« ? Ez hosszú ezt nem használhatom. Pedig a metropolisz szót mintha az Isten­­is tárcza czimnek teremtette volna ! »Fővárosi levél ?« Ez sincs helyben , nagyon kopott és nagyon régi czím. Azt hi­szem, Krisztus előtt is küldöttek már Rómá­ból a provinciabéli lapoknak fővárosi levele­ket ünnepies alkalmakkor, a­milyen lehetett egy-egy premieré az amfiteátrumban, szigorú Catóknak szélsőbali beszédei a senatusban, diplomata Caesaroknak miniszteri exposét a népgyűlés előtt. Végre is legjobbnak tartottam azt, a­mit ezinnül oda is kanyarítottam a mondani­valóm fölébe. Igazán nem készül itt egyéb csak pletyka. Olyan forma, mint mikor a szomszéd­­asszony át­megy a másikhoz egy kis kávéra, s uzsona mellett rettenetes bőbeszédűséggel föltálal minden újságot, a­mit csak a napok­ban hallott. A háziasszony ugyan maga is hallotta mindezt, hanem azért csak végig hallgatja a friss híreket, félig udvariasságból, félig meg azért, mert a szomszédasszony saját találmánya mártásban tálalja föl a mon­dani­valóit, megtoldva ott, a­hol megakarja, megnyirbálva ott, a­hol neki úgy tetszik. No tehát Budapest szomszédasszony ezennel átszalad Pécs szomszédasszonyhoz s kávé mellett elpletykázza a legfrisebb híreket a­miket ugyan Pécsett mindenki tud már, de számítok annyi udvariasságra, hogy végig hallgatnak. Kezdem a színházakon. Nem csak azért mert nekem ez a legkedvesebb tárgyam, ha­nem mivel most már igazán csak a színhá­zak adnak egy kis érdekességet a fő­­(de sajnos, még mindig nem szék-) város életének. Reporten kifejezéssel élve, a holt szezon előre veti már az árnyékát. Mikor az apró­hirdetések közt, meg a boltok kirakataiban megjelenik a bérbeadandó péczeli villa és leányfalvi nyaraló akkor a benszülöttek tud­ják már, hogy Budapest világvárosiasnak ke­resztelt mozgalma nemsokára kiállhatatlan, egyhangú nyári tespedésre bágyad. Nos, a péczeli villa megjelent már , a színházak kiadják az utolsó kártyáikat, az utolsó premiereket, és aztán a dicsőséget és a telt házakat átadják Feldnek meg a Hö­­köm színháznak. Valljuk meg, ebben a sze­zonban az utolsó zártszékek majdnem mind honneurok voltak. A nemzeti színház közönsége csodála­tos egykedvűséggel buktatta sorra az idei darabokat, és a­mint hire jött, hogy a do­­lovai nábobnak lánya született, ez a fásult publikum egyszerre kikelt közönyéből s olyan fogadtatatásban részesítette Herczeg munká­ját, a minőre veterán színházlátogatók se emlékeznek — a nagymama óta. Most már egy hónapja játszák telt ház előtt a dolovai nábobkisasszonyt, s ez az egy hónap a közönségnek élvezetet, a mű­vészeknek tapsokat, Herczeghnek dicsőséget

Next