Pécsi Napló, 1895. augusztus (4. évfolyam, 184-207. szám)

1895-08-01 / 184. szám

Negyedik évfolyam. tarkantöség; t»*tocry ■ és király- ioxa inkán (Rolb* wilíer-f H: ház.) Tslefon log. EteiáhivaUl: Sslür-köz 2. szám £ Biagdl Ármla IcSajmyomdájában. Khiratút shot adunk vistta. PÉCSI NAPLÓ (PÉCSI ÚJSÁG) POLITIKAI USTA^rL-AJP. Előfizetési ink: Egész érre . 12 frt Fél érre . . 0 „ Negyed és re 3 „ Egy hóra . 1 „ Egyes ssim in 5 tar. Egyes számok kaphatók minden lapelárnsitónál. Pécs, 1895. Csőtört ők, augusztus 1. 184. (819.) szám. Többet hallani magyarul — mint németül! Pécs, aug. 1. Ha ezt a mondatot, úgy amint azt e sorok fölé Írtam, c*ak úgy hallottam volna, amint azt leirtam, kétségtelenül jól eső megelégedés sei tölt vala el, ha mindjárt a mi szépséges magyar fővá­rosunk legszebb útjáról, az Andrássy- utról volna is szó. Mert valljuk be az igazat, a mi székes fővárosunk, mely mindent, a mi szép, a mi drága, a mi értékes és tanulságos, önmagában köz­pontosít és ólom8ulylyal nehezedve a magyar vidéki városokra, azoknak fej­lődését egyszerűen lehetetlenné teszi, nem magyarosodik oly mérvben, — mily rohamosan szépül. Kosmopolita város az, a szó szoros értelmében és a ki tavaszi vagy őszi estéken belevegyül, az Andrássy boulevardon föl alá höm- pölygőemberáradatba, gyakrabban hallja ott a német szót, mint azt a nyelvet, melyen Arany János és Petőfi Sándor énekelték el a költészet remekeit. De nem Magyarországról van ezúttal szó, hanem a napokban lseidből Gráz felé jőve Ausseeban egy bécsi orvos és egy ottani fiatal gyáros szálltak kocsimba, és a fia­tal gyáros kérdezősködésére, milyen az atsseei élet, az orvos azzal a bizonyos megvető mosolylyal ajkain azt felelte: Pfui, man hört ja bedeutend mehr un­garisch, als unsere Sprache! Az talán kevéssé tarthat olvasóink érdeklődésére igényt, hogy ha mindjárt mint foga- datlan prókátor is, mit feleltem az illető uraknak, de tény az, hogy annak a bécsi orvosnak igaza volt. A Salzkam- mergutban létező fürdőkben, kezdve Salzburgot, Gmundent, Ausseet, Ischlt hemzsegnek a magyarok, és amit az Andrássy-uton még el nem érhettünk, itt magyarul beszélnek a magyarok, és tout Budapesttel találkozhatni az elő­kelő sétányokon. Ha az ember Karinthiában a wörthi tó hullámain kis csolnakban siklik tova, ha a Wolfgang tón, az Atterseen, vagy bármely salzkammerguti gőzös fedél­zetéről pillant a csendes v.zre, a hul­lámok csobogásába belé vegyül a ma­gyar szó. Jóleső örömmel tölt el, hogy így távol hazánktól is annyi helyen és oly sok ajakról hangzik el az édes anyanyelv, de elgondolkozva, közgaz­daságilag ítélve meg a kérdést, ha gondolva a magyar hegyvidékre, a magyar tengerre, a magyar fenyve sekre, hüs erdeinkre, minden betegség ellen irt nyújtó fürdőhelyeinkre, azok­nak rohamos elszaporodására, lehetetlen, hogy azon kérdés ne foglalkoztasson bennünket, helyes-e, a tényekkel indo­kolható e, hogy az osztrák sógornak azon tiszta szivből fakadó panaszos szavára adunk indokot: Pfuj, többet hallani itt már magyarul, minta Schul- verein által terjesztett germán nyelven? Bizony ezt indokolni nem lehet! A magyarban és ez különösen jel­lemző a magyar fajra, akkor ébred föl igazában a hazafias buzgalom, ha azt a fekete sárga határt átlépve, el­hagyja Magyarországot. Külföldön magyarul beszél a magyar. Nem tudom, azért-e, mert jó renoméja van a ma­gyarnak, mint gavallérnak a külföldön és a pinezérek arról ismerik őket, hogy nagyobb borravalót adnak az angolnál, vagy tán azért, mert tényleg jobban egymáshoz simulnak külföldön a ma­gyarok, de annyi tény, hogy a magyar ember külföldön csak kényszerűségből beszél idegen nyelvet és mihelyt ma­gyarral van együtt, kizárólag saját nyelvét használja. Nem lehetne ez ott­hon is igy? Francziaországot tényleg egységes nyelve tette nagygyá. Nem­zeti az minden izében, lelkesedik min­denért, ami franczia és ma már arra kény szeritette a külföldet, hogy a salon i Az öreg Hansz-ot letorkolják. (A »Pécsi Napló« eredeti tárczája.) Nincsen olyan goromba ember sem a szükebb, sem a tágabb Magyar hazá­ban, mint az öreg Hansz, a kőmives pallér. Ha józan, (ami vajmi ritkaság), ha kapatos, (ami nála rendes dolog,) az tel­jesen egyre megy : ő mindig goromba. Több legénynyel dolgozik, azok úgy félnek tőle, mint valami mumustól. Még bíró uram is csak amúgy szőrmentiben mert vele bánni, mert az öreg Hansz nem néz senkire, úgy lepocskindázza az em­bert, hogy van egy hétig mit nyelnie. Hja, aki megjárta Veniciát, Mánto- vát és Májlandot, aki harczolt Páviánál, Móri aránál, Custozzánál, akit meghurczol- tak f'ranczia-olasz fogságban, aki hónapo­kat töltött piszkos, fenékes cassamaták- ban lóhuson, meg Zwiebackon, annak van jussa a gorombasághoz. Mert, hogy ott szolgált ő is a dicső emlékezetű Franz Karloknál, a genie- corps-ban. Vért ugyan nem ontott, de az ő vérét ontották, ugyanis egy goromba zuáv-picca úgy keresztül szúrta a ezomb- ját, hogy megfeküdte három hétig. Szerencse, hogy azalatt megkötötték a békét, mert amilyen haragra gerjedt Hansz ezen a gorombaságon, hát bizony egymaga megette volna az egész ellen­séget. Hanem akkor már minden későn volt. Hanszot is haza bocsájtották kilencz évi, négy hónapi és hat napi szolgálat után. De elébb mellére tűzték a vitézségi érdem érmet. Hansz hazahozta mind a kettőt, t. i. a vitézségi érmet is, meg a nagy ha­ragját is. Hanem hát harag és harag közt van egy kis külömbség. Még a harag nem elég magában, hogy az harag legyen. Holmi nyápicz gigerli pulyka mérge, vagy valami ideges „biró-schéf“ fellob- banása, az még csak pávián-trüsszögés, az még nem harag. De van egy haragvó oroszlán, az már valami! És az öreg Hansz, mikor haragudott olyan volt, mint egy haragvó oroszlán. Tudott a haragjával imponálni. Meg volt hozzá minden kelléke : szálas, izmos alak, bozontos szemöldökök, torzomborz bajusz, tagbaszakadt tenyerek, mind arra látszot­tak teremtve lenni, hogy izzé-porrá törjék azt, aki mer vele kötni. De hát. .. „ki merne kikötni égi háborúval, szélvészes, zimankós, viharos borúval“? Senki. Ha valakire rárivalkodott, arra rá volt rivalkodva. Az többet nem kért be­lőle, Olyan volt a hangja, mint az éles fejsze, hasogatta az ember fülét. Sokszor dicsekedett vele, hogy a kapitánya annak idején hányszor el­mondta : — Sie, Genie-Corporal! Wenn ich die Stimme hätt’, wass sie habn, ich wäret schon ein Feldmarschal-Lietenant. És mégis akadt egy ember, aki össze mert vele akaszkodni. De nem csak, hogy összeakaszkodott vele, hanem még le is torkolta őt. A dolog úgy történt, hogy utesinálók jöttek a helyiségünkbe. Keresztül-kasul lidgalták az utczát, árkot húztak a házak elé, úgy hogy a legsürgősebb takarodási

Next

/
Thumbnails
Contents