Pécsi Napló, 1895. augusztus (4. évfolyam, 184-207. szám)

1895-08-01 / 184. szám

t a pécsi püspök a miniszteri felhívásra azon indokolással, hogy a pécsi jogakadémia segélyforrásai már amúgy sem elegendők arra, hogy az intézet a magas kormány fennkölt szándékai szerint a kor követelte színvonalra való emelésének terheit elvisel­hesse, egyéb, meghatározandó, minden­esetre pedig már akkor határozottan kife­jezett azon kikötés mellett, hogy a felállí­tandó újabb kir. jogakadémia székhelye Pécs legyen, beleegyező nyilatkozatát az egybeolvasztáshoz megadta, a magy. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz 1860. évi nov. 12-én intézet felterjesztésé­­ben­, de a jobb jövő ezen reménysugara csak pillanatnyi tűnő fény volt, és épen az ezen évet követő év lett a pécsi jog­­akadémi egyik legkeserűbb éve. A pécsi jogakadémia rendes működé­sét it. is 1881-ben sajnos esemény zavarta meg, mely esemény miniszteri biztos ki­küldetésével összekötött fegyelmi vizsgá­latot és eljárást vont maga után. Az ese­mény okozója és létesítője rajongó ifjú volt, ki 1882-ben a lipót mezei tébolydában halt meg, és ez a következmény eléggé bebi­zonyította ugyan utólag, hogy mily fontos­ságot kellett volna tulajdonítani a felme­rült botrányos eseménynek; de azért ez esemény összejátszott a jogakadémiák ellen megindult politikai áramlattal, és erő­sen sújtó következmént szült a pécsi jog­­akadémiára vonatkozóleg. UI. is 1881. év jul. i-ről keltezve kibocsáttatott egy „püs­pöki szabályzat“, melynek czélja tulajdon­képen csak az akarhatott lenni, hogy ál­tala az intézeti fegyelem jobban biztosi­­tassék a netalán ismétlődő hasonló esetek ellenében, de mely püsp- szabályzat mégis czélt és hatás­kört tévesztve, sőt legtöbb pontjában egyenesen a pécsi jogakadémiát visszaállító okmány kikötéseibe és egyéb kir. rendelkezések határozmányaiba üt­közve, egy­részt a tanári tekintély csor­bításával a jogakadémia beléletében visz­­szás állapotokat idézet elő, másrészt meg alkalmas lett volna a pécsi jogakadémia létezésének romba döntésének is. És ezen püsp. szabályzat alá, a ma­gyar államjog szempontjából megfoghatlan módon oda irta a haragvó miniszter: jóvá­hagyom : Trefort. Hogy ezen az abnormis állapot mel­lett az intézet tanárainak anyagi ellátá­sukra vonatkozó jogos igényeik is, az idé­zed királyi és kormányhatósági rendelke­zések világos határozmányai daczára mi­lyen praecarius és ingatag alapra jutottak azt a pécsi jogakadémia történetének leg­újabb adata eléggé ki fogja tüntetni. Midőn ugyanis gróf Csáki Albin volt miniszter ő felségétől kieszközölt legfelsőbb elhatáro­zás alapján, 1892. évi deczember 1-én, 54422. sz. a. kelt rendelettel a kir. jog­akadémia tanárainak fizetését és lakbér­átalányát 1892. évi julius 1-től számítva 500, illetőleg 220 írttal felemelte, a pécsi jogakadémia tanárai is a többször hivat­kozott 1865. évi visszaállító okmányban idézett legfelsőbb elhatározás alapján és a méltányossági okok és körülmények fel­­említésével kérelemmel fordultak a pécsi püspökhöz. E kérelem azonban, ámbár annak jogosságát és méltányosságát a püspök az előtte tisztelgő tanárok előtt elismerte, s kijelentette, hogy ha a kir. jogakadémiák tanárai ily javadalom jobbí­tásában csakugyan részesültek, akkor azt a pécsi jogakadémia tanárainak is meg kell kapniok; de a püspök a tanárok ké­relmét nem teljesiti máig sem, sőt midőn a tanárok ügyüket a vallás-és közoktatás­­ügyi minisztérium elé kívánván terjeszteni, azon kérelemmel fordultak a püspökhöz, hogy ez érdembeli kérvényüket hivatalos uton­ a nevezett minisztériumhoz felter­jeszteni szíveskedjék, a kérelem rövid uton azon újabb szóbeli üzenettel külde­tett vissza, hogy a püspök ezt a kérvényt nem terjeszti fel. Mindezek után a tanárok még egyszer megkísérlették igazságos ügyük folyamatba tételét és még egyszer újabb kérelemmel fordultak a püspökhöz, ezen harmadik kérvényre is azonban a pécsi jogakadémiai tanárok nagy csalódá­sára és nem csekély meglepetésére az írásban kiadott püsp. válasz a következő­­leg hangzott: „Püspöki jogi múzeumom tettes tanári karának fizetésük feljavítása érdekében hozzám benyújtott emlékiratában foglalt fejtegetések engem sem arról, hogy a pécsi jogakadémiai tanárok fizetési mérvé­nek a kir. jogakadémiák tanári fizetései után kellene igazodni, sem pedig arról, hogy az ily fizetésjavításhoz szükséges fedezetet nyújtani államkincstár lenne kö­telezve, meggyőzni képesek nem voltak. A tanári kar hosszú érvelése­ után ép oly szilárd meggyőződésem, mint az előtt, hogy a­mi a jogi múzeum tanárok fizetés­­javítása érdekében a Szepessy-alapítvány keretén túl eddig a püspökök részéről tör­tént, nem jogi kényszerűség, hanem a hazai kultúra javára hozott önkéntes áldo­zat ténye volt. Ez áldozatott évenként meg­hoztam és meghozom én is. És csak meg­elégedésemre szolgálhat, ha a tanári kar elismeréssel adós annak, hogy ez áldozat­hozatal elérte véghatárát és fizetésjavítási óhajainak teljesítésére másutt keresi a for­rást. Ámde tévesnek tartom azon felfogást hogy ezen czélra az államkincstárnak kö­telezett hozzájárulását igénybe venni le­hetne; ily kötelezettség sehol, még az emlékiratban hivatkozott kormányhatósági intézményekben sem, akár kifejezetten, akár hallgatagon kimondva vagy elismerve nincsen. Épen azért, de különben is, mivel az ily államsegély ára jogk­ézeumom hogy azért alkut kezdeményezni magamra tar­tozónak azon esetben sem tekinthetném, ha jogliczeumom tanárainak fizetése a ténylegesnél kisebb, vagyis az állásukhoz mért tisztességes existencziára elégtelen lenne — az emlékiratnak felsőbb helyre juttatására vállalkoznom nem lehet.“ Így hangzik a pécsi jogakadémia ta­nárok kérelmére írásban kiadott püspöki válasz, mely a helyzetet teljesen megvilá­gító nyíltsággal tünteti fel azon álláspon­tot, melyett a pécsi püspök a pécsi jog­akadémiával szemben tényleg elfoglal. Azt, hogy miként egyeztethető ez össze a pécsi jogakadémia alapját képező fennebb ismertetett törvényes alapokkal és a taná­rokkal és a tanároknak azokon alapuló jogaival, azt ítéljék meg és döntsék el azok, akiknek joguk és kötelességük is a felett őrködni, hogy közhasznú hivatás tel­jesítésére létesített intézetek alapjukban, szervezetükben, jog- és kötelesség körük­ben ne csak fenntartassanak, hanem meg­­erősíttessenek, gyaragítassanak és fejlesz­­tessenek. Hírrovatunk. PéC8. július 31. Rosz ízlésű szőlőbogár. Hosszas lábcsiszolás és torokköszörülés után befogtat ma a szerkesztőségbe egy jóképű munkás bácsi, akinek az arczáról leritt, hogy valami nagyon fontos mon­dani­valója van. A redakczióban csak dr. Muki böngészgetett a vidékről jött lapok garmadája közt. — Nagy György a nevem. — ügy ? Szép név. — Vinczellér vagyok. — Hopp! Megálljon! Hadd nézzek a szeme közé. — Miért kérem ? — Nagy György a neve ? — Igen. — És vinczellér ? — Igen-igen. — Maga az a Nagy György vinczel­lér, aki első akar lenni Pécsett a polgári házasság fölvevésében. — Nem lehessen az kérem. Miért tetszik ezt kérdezni ? — Egy Nagy György nevű pécsi vinczellérrel nagyon furcsán jártam meg. Két héttel ezelőtt megírtam a „Pécsi Naplódban, hogy valami Nagy György nevű pécsi vinczellér elment a városhá­zára s ott kereste azt a hivatalt, amelyik­ben őt megesketik polgári módra az ő hit élete párjával, akivel eddig csak a gólya meg a fülemile tanúskodása mellett kötött frigyet a jó Isten színe előtt, aztán mi­kor ott megmondták neki, hogy csak október elsején kezdődik az az új módi házasságkötés, hát erősen ígérkezett, hogy pontban október elsején benéz megint a városházára. Hát tudja, azután, hogy én ezt megírtam a Pécsi Naplóban, olvasom ám az ország minden részéből özönével idesereglő újságokból, hogy ez az én Nagy György vinczellérem elkóborolt ám Szege­débe is, Aradra is, Nagy-Váradra is, Deb­­reczenbe is, meg átjött a Tiszán, Dunán és elment itt a Dunántúlon Győrre is, Sopronba is, Fejérvárra is, meg minden olyan városba, ahol újságot nyomtatnak s mindenütt odavaló vinczellérnek mondta magát, de még olyan vidéken is, ahol szőlő se terem soha, aztán mindenütt be­ment a városházára és előadta a dolgát és erősen fogatkozott, hogy pontban októ­ber elsején ismét beállít a városházára az élete párjával. Hát tudja, látni szerettem volna azt az eleven Nagy György­­vin­­czellért, aki 1895. október elsején pontban egyszerre be fog állítani a városházára Pécsett is, meg Szegedében is, meg Ara­don is, meg Nagy-Váradon is, meg Debre­­czenben is, meg Győrben is, meg Sopron­ban is, meg Székesfehérváron is, meg minden olyan városban, ahol újságot nyomtatnak. Hát nem maga az a Nagy György vinczellér ? — Nem uram, én az a Nagy György vinczellér vagyok, aki mindazon igen tisz­telt helyekre nem akarok elmenni október elsején. — Úgy ? Most már tudom, hogy melyik Nagy György kend. Mivel szol­gálhatok ? — Kérem. Én tudok egy uj szőlő­bogarat. — Nagy tudomány. — Tegye ki a lapba.­­Ez az új fajta szőlőbogár először megeszi a baraczkot, aztán mikor ezt lelegelte, megeszi a szőlőt, aztán legutoljára a szilvát. Saját tapasz­talásom. Mit szól hozzá? — Rosz ízlés ? — Annak a legújabb fajta szőlő­­bogárnak az ízlése. — Miért, kérem ? — Mert én először a szilvával vé­geznék, aztán enném meg a szőlőt, de „Pécsi Napló”* 1395. augusztus 1.

Next