Pécsi Napló, 1895. augusztus (4. évfolyam, 184-207. szám)
1895-08-01 / 184. szám
t a pécsi püspök a miniszteri felhívásra azon indokolással, hogy a pécsi jogakadémia segélyforrásai már amúgy sem elegendők arra, hogy az intézet a magas kormány fennkölt szándékai szerint a kor követelte színvonalra való emelésének terheit elviselhesse, egyéb, meghatározandó, mindenesetre pedig már akkor határozottan kifejezett azon kikötés mellett, hogy a felállítandó újabb kir. jogakadémia székhelye Pécs legyen, beleegyező nyilatkozatát az egybeolvasztáshoz megadta, a magy. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztériumhoz 1860. évi nov. 12-én intézet felterjesztésében, de a jobb jövő ezen reménysugara csak pillanatnyi tűnő fény volt, és épen az ezen évet követő év lett a pécsi jogakadémi egyik legkeserűbb éve. A pécsi jogakadémia rendes működését it. is 1881-ben sajnos esemény zavarta meg, mely esemény miniszteri biztos kiküldetésével összekötött fegyelmi vizsgálatot és eljárást vont maga után. Az esemény okozója és létesítője rajongó ifjú volt, ki 1882-ben a lipót mezei tébolydában halt meg, és ez a következmény eléggé bebizonyította ugyan utólag, hogy mily fontosságot kellett volna tulajdonítani a felmerült botrányos eseménynek; de azért ez esemény összejátszott a jogakadémiák ellen megindult politikai áramlattal, és erősen sújtó következmént szült a pécsi jogakadémiára vonatkozóleg. UI. is 1881. év jul. i-ről keltezve kibocsáttatott egy „püspöki szabályzat“, melynek czélja tulajdonképen csak az akarhatott lenni, hogy általa az intézeti fegyelem jobban biztositassék a netalán ismétlődő hasonló esetek ellenében, de mely püsp- szabályzat mégis czélt és hatáskört tévesztve, sőt legtöbb pontjában egyenesen a pécsi jogakadémiát visszaállító okmány kikötéseibe és egyéb kir. rendelkezések határozmányaiba ütközve, egyrészt a tanári tekintély csorbításával a jogakadémia beléletében viszszás állapotokat idézet elő, másrészt meg alkalmas lett volna a pécsi jogakadémia létezésének romba döntésének is. És ezen püsp. szabályzat alá, a magyar államjog szempontjából megfoghatlan módon oda irta a haragvó miniszter: jóváhagyom : Trefort. Hogy ezen az abnormis állapot mellett az intézet tanárainak anyagi ellátásukra vonatkozó jogos igényeik is, az idézed királyi és kormányhatósági rendelkezések világos határozmányai daczára milyen praecarius és ingatag alapra jutottak azt a pécsi jogakadémia történetének legújabb adata eléggé ki fogja tüntetni. Midőn ugyanis gróf Csáki Albin volt miniszter ő felségétől kieszközölt legfelsőbb elhatározás alapján, 1892. évi deczember 1-én, 54422. sz. a. kelt rendelettel a kir. jogakadémia tanárainak fizetését és lakbérátalányát 1892. évi julius 1-től számítva 500, illetőleg 220 írttal felemelte, a pécsi jogakadémia tanárai is a többször hivatkozott 1865. évi visszaállító okmányban idézett legfelsőbb elhatározás alapján és a méltányossági okok és körülmények felemlítésével kérelemmel fordultak a pécsi püspökhöz. E kérelem azonban, ámbár annak jogosságát és méltányosságát a püspök az előtte tisztelgő tanárok előtt elismerte, s kijelentette, hogy ha a kir. jogakadémiák tanárai ily javadalom jobbításában csakugyan részesültek, akkor azt a pécsi jogakadémia tanárainak is meg kell kapniok; de a püspök a tanárok kérelmét nem teljesiti máig sem, sőt midőn a tanárok ügyüket a vallás-és közoktatásügyi minisztérium elé kívánván terjeszteni, azon kérelemmel fordultak a püspökhöz, hogy ez érdembeli kérvényüket hivatalos uton a nevezett minisztériumhoz felterjeszteni szíveskedjék, a kérelem rövid uton azon újabb szóbeli üzenettel küldetett vissza, hogy a püspök ezt a kérvényt nem terjeszti fel. Mindezek után a tanárok még egyszer megkísérlették igazságos ügyük folyamatba tételét és még egyszer újabb kérelemmel fordultak a püspökhöz, ezen harmadik kérvényre is azonban a pécsi jogakadémiai tanárok nagy csalódására és nem csekély meglepetésére az írásban kiadott püsp. válasz a következőleg hangzott: „Püspöki jogi múzeumom tettes tanári karának fizetésük feljavítása érdekében hozzám benyújtott emlékiratában foglalt fejtegetések engem sem arról, hogy a pécsi jogakadémiai tanárok fizetési mérvének a kir. jogakadémiák tanári fizetései után kellene igazodni, sem pedig arról, hogy az ily fizetésjavításhoz szükséges fedezetet nyújtani államkincstár lenne kötelezve, meggyőzni képesek nem voltak. A tanári kar hosszú érvelése után ép oly szilárd meggyőződésem, mint az előtt, hogy ami a jogi múzeum tanárok fizetésjavítása érdekében a Szepessy-alapítvány keretén túl eddig a püspökök részéről történt, nem jogi kényszerűség, hanem a hazai kultúra javára hozott önkéntes áldozat ténye volt. Ez áldozatott évenként meghoztam és meghozom én is. És csak megelégedésemre szolgálhat, ha a tanári kar elismeréssel adós annak, hogy ez áldozathozatal elérte véghatárát és fizetésjavítási óhajainak teljesítésére másutt keresi a forrást. Ámde tévesnek tartom azon felfogást hogy ezen czélra az államkincstárnak kötelezett hozzájárulását igénybe venni lehetne; ily kötelezettség sehol, még az emlékiratban hivatkozott kormányhatósági intézményekben sem, akár kifejezetten, akár hallgatagon kimondva vagy elismerve nincsen. Épen azért, de különben is, mivel az ily államsegély ára jogkézeumom hogy azért alkut kezdeményezni magamra tartozónak azon esetben sem tekinthetném, ha jogliczeumom tanárainak fizetése a ténylegesnél kisebb, vagyis az állásukhoz mért tisztességes existencziára elégtelen lenne — az emlékiratnak felsőbb helyre juttatására vállalkoznom nem lehet.“ Így hangzik a pécsi jogakadémia tanárok kérelmére írásban kiadott püspöki válasz, mely a helyzetet teljesen megvilágító nyíltsággal tünteti fel azon álláspontot, melyett a pécsi püspök a pécsi jogakadémiával szemben tényleg elfoglal. Azt, hogy miként egyeztethető ez össze a pécsi jogakadémia alapját képező fennebb ismertetett törvényes alapokkal és a tanárokkal és a tanároknak azokon alapuló jogaival, azt ítéljék meg és döntsék el azok, akiknek joguk és kötelességük is a felett őrködni, hogy közhasznú hivatás teljesítésére létesített intézetek alapjukban, szervezetükben, jog- és kötelesség körükben ne csak fenntartassanak, hanem megerősíttessenek, gyaragítassanak és fejlesztessenek. Hírrovatunk. PéC8. július 31. Rosz ízlésű szőlőbogár. Hosszas lábcsiszolás és torokköszörülés után befogtat ma a szerkesztőségbe egy jóképű munkás bácsi, akinek az arczáról leritt, hogy valami nagyon fontos mondanivalója van. A redakczióban csak dr. Muki böngészgetett a vidékről jött lapok garmadája közt. — Nagy György a nevem. — ügy ? Szép név. — Vinczellér vagyok. — Hopp! Megálljon! Hadd nézzek a szeme közé. — Miért kérem ? — Nagy György a neve ? — Igen. — És vinczellér ? — Igen-igen. — Maga az a Nagy György vinczellér, aki első akar lenni Pécsett a polgári házasság fölvevésében. — Nem lehessen az kérem. Miért tetszik ezt kérdezni ? — Egy Nagy György nevű pécsi vinczellérrel nagyon furcsán jártam meg. Két héttel ezelőtt megírtam a „Pécsi Naplódban, hogy valami Nagy György nevű pécsi vinczellér elment a városházára s ott kereste azt a hivatalt, amelyikben őt megesketik polgári módra az ő hit élete párjával, akivel eddig csak a gólya meg a fülemile tanúskodása mellett kötött frigyet a jó Isten színe előtt, aztán mikor ott megmondták neki, hogy csak október elsején kezdődik az az új módi házasságkötés, hát erősen ígérkezett, hogy pontban október elsején benéz megint a városházára. Hát tudja, azután, hogy én ezt megírtam a Pécsi Naplóban, olvasom ám az ország minden részéből özönével idesereglő újságokból, hogy ez az én Nagy György vinczellérem elkóborolt ám Szegedébe is, Aradra is, Nagy-Váradra is, Debreczenbe is, meg átjött a Tiszán, Dunán és elment itt a Dunántúlon Győrre is, Sopronba is, Fejérvárra is, meg minden olyan városba, ahol újságot nyomtatnak s mindenütt odavaló vinczellérnek mondta magát, de még olyan vidéken is, ahol szőlő se terem soha, aztán mindenütt bement a városházára és előadta a dolgát és erősen fogatkozott, hogy pontban október elsején ismét beállít a városházára az élete párjával. Hát tudja, látni szerettem volna azt az eleven Nagy Györgyvinczellért, aki 1895. október elsején pontban egyszerre be fog állítani a városházára Pécsett is, meg Szegedében is, meg Aradon is, meg Nagy-Váradon is, meg Debreczenben is, meg Győrben is, meg Sopronban is, meg Székesfehérváron is, meg minden olyan városban, ahol újságot nyomtatnak. Hát nem maga az a Nagy György vinczellér ? — Nem uram, én az a Nagy György vinczellér vagyok, aki mindazon igen tisztelt helyekre nem akarok elmenni október elsején. — Úgy ? Most már tudom, hogy melyik Nagy György kend. Mivel szolgálhatok ? — Kérem. Én tudok egy uj szőlőbogarat. — Nagy tudomány. — Tegye ki a lapba.Ez az új fajta szőlőbogár először megeszi a baraczkot, aztán mikor ezt lelegelte, megeszi a szőlőt, aztán legutoljára a szilvát. Saját tapasztalásom. Mit szól hozzá? — Rosz ízlés ? — Annak a legújabb fajta szőlőbogárnak az ízlése. — Miért, kérem ? — Mert én először a szilvával végeznék, aztán enném meg a szőlőt, de „Pécsi Napló”* 1395. augusztus 1.