Pécsi Napló, 1895. szeptember (4. évfolyam, 208-233. szám)
1895-09-01 / 208. szám
* győztesen fog kikerülni a gladiátori küzdelemből, a szülő erkölcsi és anyagi javait gyümölcsözőleg helyezi iskolába járó gyermekébe. Mi tudjuk, mert ellestük, hogy a gyermekével városunkba érkező szülő baja már az iskola megválasztásával kezdődik. A mi előnyünk, hogy többféle iskolával rendelkezünk, a körünkbe érkező szülőnek gondot, fejtörést s ha magára van hagyatva, olykor kínos vajúdást okoz, hogy gyermekét azok melyikébe adja. Ha azonban régi jó barátra, vagy bőbeszédű ismerősre akad, azok szimptóiája vagy érdekkörénél fogva gyorsan bekövetkezik az elhatározás anélkül, hogy a gyermek hajlamait, tehetségeit bármelyikük kipuhatolta, megvizsgálta volna. Megszámlálhatatlan romlás, pusztulás, családi tragédiája, kutforrása szokott ez lenni. Első tanácsunk tehát az, hogy mielőtt a szülő gyermekével városunkba indulna, lehetőleg alaposan és elfogulatlanul maga bírálja meg gyermeke hajlamait, tehetségeit s ennek alapján, mikor körünkbe érkezett, az iskola milyenségével tisztában legyen. Nem lehetetlenséget, sem a családi szentély elárulását, hanem a nevelés, oktatás egyik sarkalatos kellékét hozzuk tudomására a szülőközönségnek azzal a tanácsunkkal, hogy a fentebb ajánlott higgadt bírálat után a szülő s általa inspirált gyermeke, de különösen a szülő teljes bizalommal lépjen az önválasztotta iskolába és ez előtt, mint legdrágább kincse nevelés-oktatásának folytatója az iskola előtt, gyermeke tulajdonait és gyermekével való czélját őszintén tárja föl, hogy ezáltal a fejlesztés menete annál közvetlenebbül és akadálytalanabbul a szülői ház intencziói szerint nyerjék folytatásukat, vagy ha esetleg valami tévedés történt, jó értelemben mielőbb korrigálva legyen. Amely iskola iránt a szülőben ez az érzés föl nem ébredhet, gyermekeivel valószínűleg jobbat tesz, ha annak küszöbét át sem lépi. Mert a gyermek szülőjétől, mint e világon legnagyobb és legelső erkölcsi tekintélyétől, a bizalmatlanságot épp úgy, mint a bizalmat ösztönszerűleg veszi át. Gyermekük jövője pedig csakis az őszinte bizalmon és az okos szereteten építhető tovább helyes mederben. S ha a szülő e természetes és nemes alaphanggal ruházza át munkája folytatását az iskolára, a tanév folyamán történő szükséges érintkezéseik a bizalmat csak öregbíteni, és a két fél válvetett erkölcsi közremunkálását a szó legnemesebb értelmében gyümölcsözni, áldásossá fogják tenni. Ezek után szigorú kötelességünk, hogy az érdekeltek figyelmét egy kényes közkereseti ágra hívjuk fel. Lehet, hogy félreértenek, még könnyebben megeshetik, hogy a monopólium lólábát magyarázzák ki sorainkból. De mindez az őszinte szótól nem tart vissza, mert tudjuk, hogy kötelességszerű tanácsunkkal a szülői háznak sokat használhatunk, míg lelkiismeretes indokolás nélkül még az Úr imáját is félre lehet magyarázni. Ismeretes dolog, hogy szervezeténél fogva az iskola munkája nagyobbrészt belső és bizonyos meghatározott órákhoz van szabva. Ezek múltával az iskola határa csak közvetett, minélfogva további gondozása a legjobb akarat mellett sem lehet oly közvetlen, minőnek az ügy fontossága megkívánná. A gyermek az év legnagyobb részét az iskola falain kívül tölti el. Igen sok függ tehát attól, hogy azt az időt, minő körben éli át, mert a minden iránt fogékony fiatal lélekre a jó épp oly hatással van, mit a rossz, a nemes úgy mint a créda. Eléggé meg nem magyarázható fontos ok ez, hogy a szülőközönség egyszer már leszokjon azon régi balfogásáról, hogy az idegenben gyermeke számára csupán élelem és szállásadót keressen, mint a mezőgazda a közraktárakban gabonájának vagy egyéb jószágának. A múlt elszomorító tapasztalatai árán látták már egyszer be azt, hogy amint a szülő nevelés-oktatásának az iskola a folytatója, épp úgy kellene, hogy az idegenben, az iskola falain kívül a gyermeknek ne vállalkozója, hanem a szó komoly értelmében szülő helyettese legyen az, aki a közébe fogadja. S ebben a szülőnek hivatott útmutatója már az első belépésnél csak az iskola lehetne, mert az e tekintetben szakértelemmel bírálná a körülményeket. De sajnos, ez ügyben hasztalan minden érv, bármi ékes beszéd, a szülők legtöbbje halad a százados sötét mesgyén. „Ich gib , ich nehme“ börze-jelszó dominál a család, az iskola, a kultúra rovására. Az ily szellem mellett idegenbe kerültek sorsát az esély, a véletlen rátermettség, a vaktában jól talált háznép gondossága menti meg a latin elcsenevészesedéstől, vagy a rohamos pusztulástól. Azok a szülők, kik a régi sötétséget elkerülve, mint nyertem el. És mert végre égetős, sietős munka vár reám a szántóföldön, tehát a viszontlátásig! S ezzel tunikája alatti övéből egy nagy halom arany és ezüst pénzt markolászott ki az asztalra. — Jupiter veletek ! Ezzel Cincinnatus fölhörpintvén cognac-ját, kiment a gyógytárból, mielőtt a visszamaradtak egy szót is szólhattak volna. — Gondolhattam volna ! — szólt elsőnek Tarquinius, ilyen volt ez teljes életében. Nagylelkű, bölcs és igazságos. Jupiter a tanúm, nemesebb ember még nem fogta Itáliában az ekeszarvát. — Aeskulápra ! ez ember derekasan megszégyenített engem! De mondjátok ,csak ki ismeri ezt a Cincinnatust bővebben ? — Én ismerem Pomponius ! hisz az én révemen került asztalotokhoz, midőn legelőbb a „meleg dugóhúzódban boroztunk és igy végig lumpolta velünk az egész éjszakát. — Igen ! azonban nyolczezer tallért az ablakon kidobni azt hiszem egész Rómában nem cselekszi ezt utána senki ember fia. — De nem ám ! — kontrázott rá mind a két csuklásban szenvedő. — Azonban ez nem változtat a szomjas gégeállapotomon semmit, és én azt indítványozom, hogy ha van a háznál tojás, akkor igyunk knikkebeint. Ajánlá Claudius Rufus egyetemi tanár. — Hopp ! ad vocem kapanyél ! Uraim ! mit szóltok hozzá, hátha tojásrántottát csinálnék a borszesz lámpán és hozzá friss pilsenit innánk ? •— Gilt ! — kiálták egy szívvel és lélekkel a patrieziusok. A provizor hamar lekapta szájáról a cognacos üveget, melyből önfeledten ráhúzott és rögtön hozzálátott a tojásrántotta készítéséhez. Addig azonban a czimborák derekasan szopták a pilsenit. — Hármat ütött az óra ! — kiáltá Rufus, a homok órára tekintve.— Ez már mégis botrány ! — Hagyd el most az egyszer fölkiáltásaidat és igyál inkább. Előbb azonban oszszuk el a pénzt, mondá Pomponius. — Én ellene volnék a pénz visszafogadásának, azonban jól ismerem Cincinnatus természetét, és így magam is ajánlom a pénz fölosztását. Cincinnatusra ezt vissza ráerőszakolni nem képes semmiféle hatalom. Fölosztották tehát. Rufus éppeá kezdte szép tenor hangjával : „Nagypénteken mossa holló a fiát!“, amikor két liktor rontott be a gyógytár ajtaján. — Vége Rómának ! Jupiter kegyelmezzen nekünk ! — Mi az? — Mi baj? — ugráltak fel székeikről a duhajkodók. — Minucius teljesen megveretett, tábora az aegusiak által körülfogva és csak öt lovas menekülhetett ide, e lesújtó hírt hozandó. — Lihegtek a liktorok. — Hol van az az öt lovas ? — kérték egyszerre a patrieziusok. — A fórum előtt szálltak le a lovaikról, a néptömeg miatt nem mehetnek tovább. Jöjjetek a tanácsba, jöjjetek ! — És ezzel ott hagyták az elképedt társaságot. Tarquinius utánuk szaladt, s most tértek csak magukhoz a patrieziusok, kik mindannyian sietve követték Tarquiniust és a legelől szaladó két liktort. A fórum előtt majdnem egész Róma népe állott, hadonászva, kiabálva. Végre együtt volt a tanács, mely talán ez egyszer volt tanácstalan. Egyszerre künn fölzúdul a Tarquinius hangja, mely túlharsogá a nép kiabálását s kiáltá : „Pécsi Napló“ 1295. szeptember 1.