Pécsi Napló, 1895. október (4. évfolyam, 234-260. szám)

1895-10-09 / 241. szám

Negyedik évfolyam.v Jé* királynikán (Rotbils ház.) Kt+atoi **m vásta.PÉCSI NAPLÓ (PÉCSI ÚJSÁG) POLITIKAI IDTAJPXX.A-F. tapelánssitónál. Pécs, 1895. Szerda, október 9. 241. (877.) szám. ftMor 109. KtottUvtbü: lelÖT-kör 8. szám f sitiit Armli tbimj oir bajában. Előbaetesl ink Egész évre . 18 Irt Fél év re . . 6 n Negyed és re 3 „ Egy hóra . 1 „ Egyes isis in 5 to. Egyes számok kaphatók minden A közigazgatás bajai. Pécs, okt. 8. ny. A megyei állandó választmány mai ülésén ismét kifejezésre jutott az az elvitathatlan igazság, melyet már oly sokszor hallottunk elfogulatlan és pártatlan emberes ajkáról, hogy t. i. a jelenlegi közigazgatási rendszer mellett is lehetne jobb adminisztrácziót produkálni, ha megfelelő munkaerő állana rendelkezésre s a tisztikar illő fizetésben részesülne. Ugyanez a vélemény hangzott el az ország fővárosában a közelmúltban értekezletre egybegyült megyei tisztviselők nagygyűlésén. Sajnos, hogy ezt sokan vagy nem tudják, vagy nem akarják belátni. A vármegyék hiába fordulnak a közvélemény elé, ott nem igen találnak rokonszenves fogadtatásra s hiába folyamodnak a kormányhoz, ott sem nyernek orvoslást. A közvélemény határozott ellensége a mai autonomikus közigazgatásnak s az államosítást sürgeti. Úgyszólván divattá, sporttá vált a közigazgatás kritizálása, kisebbítése, becsmérelése országszerte, s ha keressük a visszás állapot okait, azt találjuk, hogy egyesek hibáiból kovácsolják a fegyvert, melylyel az egész rendszer ellen támadnak. No meg bizonyos politikai okok is járulnak ahhoz, hogy a közigazgatás, még ha jó lenne is, akkor se lenne jó. Ismeretes ugyanis a közmondás, amely azt tartja, hogy amelyeket el akarnak pusztítani, veszett hírét költik. Ezt nem azért mondjuk, mintha mi meg minden áron fönt akarnók az önkormányzati rendszert tartani és pedig a jelenlegi formájában. Szó sincs róla! Sőt ellenkezőleg. Mi egész őszintén óhajtjuk az államosítást, de nem az okból, mintha a rendszer volna a hibás, hanem azért, mert a vármegyék, mint autonómiák a saját erejükre hagyatva képtelenek megfelelő erőt alkalmazni a közigazgatási teendők lelkiismeretes, pontos vezetésére, az állam pedig nem engedélyezi a tisztviselők létszámának szaporítását. Mi több, a vármegyék nem képesek a meglevő tisztviselőiket se illőképen javadalmazni, s ha az államtól kérik a dotáczió emelését, azzal utasítják el őket, hogy már küszöbön az államosítás és marad minden a régiben. A mai és a régi viszonyok közt óriási a különbség. Aki közelebbről ismeri a közigazgatási teendőket, az tudja azt is, hogy az ügyforgalom egy évtized alatt megkétszereződött s a munkaerők száma alig szaporodott. A reformok, az újabbnál újabb törvények végrehajtása a közigazgatási tisztviselők vállaira nehezültek. Úgyszólván, képtelenség a mai munkaerővel híven megfelelni a törvényekben megszabott kötelességeknek. Rendelet rendeletet ér s nincs ember, aki e sűrűn szállongó intézkedéseknek érvényt szerezhetne. Könnyen érthető, hogy néhanapján mulasztás is történik. Jellemző Sziy László alispán ama kijelentése, melyet a mai választmányi ülésen tett erre a nagy munkahalmazra s a vele szemben álló csekély munkaerőre. „Nem tudnám tiszta lelkiismerettel egyik jegyzőmet sem hanyagság czimén megbüntetni! Annyira túl vannak terhelve, hogy egy cseppet se lenne csodálható, ha itt-ott mulasztások merülnének föl.“ A túlterheltetéshez járulnak az anyagi gondok. A megélhetés nehézsége, az életharcz, az örökös küzdelem, melyet az anyagi gondokkal kell megvívnia a közigazgatás rosszul fizetett tisztikarának, nagyban lankasztja a Kitántorogtam a szobámból. Elmentem iskolába. A városban akkor a Mária társaság tanintézete állott fönn, — igen jó iskola volt, mely a malom utczából a Prandau féle házba költözködött. A délutáni első óra „franczia nyelv“ volt. — Nem hallottam nem láttam semmit a pensum sehogy sem akart a fejembe menni, — hanem irkámra 100 és to6-szor írtam fel — Je aime vous madame!! Azzal a tervvel voltam eltelve, hogy adandó alkalommal, egy czédulkára e néhány franczia szavakat írva kezébe nyomom ideálomnak, és hozzá gondoltam persze azt is, hogy ő rögtön szintén szerelmes lesz belém. A terv, — terv maradt, hanem kérem, nem ám azért, mert már elfeledtem volna azt a bizonyos franczia mondatot, — hanem — nem volt merszem! Komolyan búskomorra lettem. — Szegény szüleim nem tudták mi a bajom és kétségbe voltak esve halványságom miatt, meg aztán nem is igen izlettt az étel. — Pedig ha édes atyám tudta volna bajomat, — biztosan meggyógyított volnaazzal a bizonyos fával, melyet Spanyolországból küldenek a rossz emberek. Galathea. Irta: Kari. (A „Pécsi Napló“ eredeti tárczája.) Mint egy bűvös álom az ezer egy éjből, — tűnik fel lelki szemeim előtt egy bájos alak, ki egykoron lázban tartá e város arany ifjuságát. Ártatlan szűzies szerelmem volt ő, s azóta, — hiába gyóntatom is meg önönmagamat — nem találok múltamban oly momentumra, — melyben ez érzés megismétlődött volna, és igy tisztában is vagyok azzal, hogy ezideig többé szerelmes nem voltam. Szüleimnek vendéglőjük volt, a mely a 70-es évek elején igen jó forgalmu volt, és a híres jó konyha meg a kereszteletlen pécsi bor sok hívőket hozott össze Bachus templomába. — Ha jól emlékszem, Kőműves Imre színtársulata vola az időben Pécsett. Lehet, hogy e tekintetben csalódom, de feltétlenül csak 3 tagjára emlékszem, és ezek, a később nagyhírű Körösmezey ma nemzeti színházi tag, és a vörös bonvivant színész Hahnel. Tehát, a színtársulat előkelőbb tagjai nálunk ebéd és vacsorára voltak mindennaposok. Tizennégy éves fiú valék. Robinson, Bőrharisnya, Gulilver, Hofmannféle gyermekiratokkal egyetemben Kock Pált is olvastam, s — így — nem csoda, ha a szerelemről kezdtem tűnődni. Eigyszer valamiért, ha nem csalódom, valami ruhazsinórért küldtek a boltba, — és visszajövet anyám azzal fogad, hogy az én szobámban van D. T. ő nagysága, vigyem be a zsinórt, ő részére hoztam azt. — Te! aztán el ne feledd ám mondani — csókolom kézit!! Széleskedve, ugrálva nyitottam be szobámba, ahol a tükör előtt szétbontott felséges hajjal állott — D. T. színésznő. — Kézit csókolom néni! — s ránéztem arra az asszonyra, — ki átvette tőlem a zsinórt, — néztem, néztem lángoló arczcal, lázban égő szemekkel, — alighanem nagyon sokáig néztem,—mert végre elmosolyogta magát, s hozzám hajolva homlokon csókolt. — Menj fiam! köszönöm, — talán keres édes anyád. Éreztem gyönyörű hajának illatát, homlokomon égett az első idegen nő csókja, — láttam mesés fehérségű venusi vállakat.