Pécsi Napló, 1895. november (4. évfolyam, 261-285. szám)
1895-11-01 / 261. szám
3Ja*rfc*ss$6«ég. &s»b»dy •)» király•ívt* eaikán |Rotb» illUsrt U. ház.) log. £Ialóklz*til: $«ia?-kö* 2. uám *.a s3#gZl imli trayrnyc tr dalában. Xi trafói »»« tömni vissza. Pécs, IST egyedik évfolyam. (PÉCSI ÚJSÁG) POLITIKAI NAPILAP. ElSSsetési ín* Égés* éne . 12 fii TP érre . . 6 „ Negyed ének „ Egy hóra . 1 „ Egyes szám in 5 kr. Egyes vámok kaphatók minden lapelám silónál. Péntek, november 1. 261. (887.) szám. Mindazon tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetésük október 31-vel lejárt, kérjük az előfizetés szives megújítására, nehogy a lap rendes küldésében zavar álljon elő. A kiadóhivatal. Járjatok a temetőbe! Pécs, okt. 31. Háromszázhatvannégy nap a miénk, egy az övéké. Háromszázhatvannégy nap mi versenyzünk itt a létért, ők pihenik az örök béke álmát és egy napon kinnt járunk közöttük, vágyódunk a rögös párnák után és ők háborognak, háborítjuk őket. Mintha az örök feledni nem tudás, a szerető kegyelet annál hatalmasabban fénylene a gyertyák kápráztató világánál ez egy napon, mintha az ember szivében elrejtett fájdalmas emlékezet takarékoskodnék kifejezéseivel és egy hittől megszentelt napra őrzi meg bánata kiöntését. Jól is van így. Csak hadd pihenjék örökös nyugalmukat azok a poros csontok, a mi szomorúságunk csak múló keserve szívünknek. Mi érezünk, ő nyugszik, mi siratjuk, ő hallgat örökre, mi tűrjük a válás elviselhetetlen fájdalmát és ő boldog, míg mi bánkódunk. Örökre nyugovók siralmas hazája, bejárom ma én is édesítő, bánatot szüntető földedet. Ám nekem nincs halottam, aki benned nyugszik. Ám az én halottam nem a békét hirdető pálmafák árnyékában pihen, csak az egyik énje halt meg, a másik itt rágódik bennem szüntelen, kegyetlenül. Én nem az én halottamat keresem, hanem a temetőét! Itt nincs enyém, tiéd, övé. Az egyik bíborban született, királyasszony szülte, tündér dajkálta, tudós nevelte és koporsóba tették. A másik vályogvető czigány magzata, zúgó vihar dajkálta, a mindenség nevelte és őt is koporsóba tették. Ez az egyenlőség, testvériség, szabadság tere, amit nem emberirtó harczok tettek azzá, hanem a vallásos szellemben megöregedett századok. Itt nincs szegény, itt mind gazdag, van egy kis házikója, egy kis földje, itt piheni múltja fáradalmait és nincs gondja, nincs bánata, csak irigyei vannak. Megállok egy sírnál. Bánatos férj gyújtogatja kegyelte fáklyáit a szomorú, egyhangú hantokon és kónyáztatta szemeivel néz le mélyen a domborulatra, mintha felrázni akarná nyugovó hűséges feleségét. Sírhalma egyszerű, nefelejts bokrok díszítették a tavaszszal, most már elsárgultak, mintha ők is gyászolnák a rög alatt nyugovót. Odébb megy, ott is az övé pihen, itt is. Öt gyermeke volt és a könyörtelen halál nem kímélte egyiket sem, elvitte a feleségét, gyermekeit, mindenét, csak azt a szüntelen rágódó bánkódást hagyta meg neki, fájdalmas szive kínjait. Megáll és hallgat. Elapad a könyv folyása, nem tud már simni, csak nézi, nézi ezt az ő kis falucskáját, hat halottja sirhalmait, mintha vágyódnék közéjük, oda a szive szerelme mellé, ahol nem kellene éreznie sivár emberek igaztalanságait, nem kellene hallgatnia az élők panaszait, nyugodna hosszasan, háborítatlanul, álmodna édeset, szerelmesét. És ha jönne a halottak napja, az ő sírjukat már nem háborgatná senki sem, nem szakadna meg álmatlan álmuk, aludnának örök éjben, pompa kifejlésének csúf versenyében nyilvánul. — Szinte fáj szivemnek e nappali fény! nekivánkozom oda messze, messze, hová nem hat e nyüzsgő tömeg vig kaczaja, hová mélán rezegve jut el az imára szóló kis harang csengése, — a temető kápolnájának e bus éneke, — hol a nemrég hantolt sir fekete göröngyére térdel az anya, kinek lelke — mindene a hant alatt! Nem tudja, hogy van e kis helyen kívül még másik élet; ez az ő világa — élete. Oh ti pazar fényű sírok mellett térdelő gazdagok! S ti közönyös szemlélők, kik profán kaczatotokkal megmételyezitek e léget, mely imának, kegyeletnek van szánva! Jöjjetek velem és tanuljatok emlékezni ! Nézzétek ez anya fájdalmát, ki napszámba járt, igy kereste a mindennapi kenyeret, küzdött, fáragott szívesen, hogy megélhessen az a csöpp kis jószág, az az édes kis baba, ki neki mindene volt, mindene ... Ha este a munkától agyongyötörten tért haza nedves pinczeodujába, uj erőt merített a következő napra abból a két szemből, — a kis Buba csillagszeméből. — Most már letűnt e két csillag s helyette két silány gyertya ég a kopár Mai számunk 1ó oldalra terjed, a Schubert-Album. Az én helyem. — Bellstab. — Zajló folyót, Szélvészt nekem! S bérczmeredek Az én helyem. Egy hab a másra miként talul, Kónyám árja is úgy megújul. Fák koronája megmeginog, Úgy szivem nyugtalan egyre dobog. S mint változatlan a sziklakő, Bánatomon sem enyhít idő. A hársfa. A ház előtt a kutnál Magányos hársfa áll, Árnyában hes nem egyszer Szép álmot álmodám. Kérgébe van bevésve Szivem nem egy szava, Örömben, bíjban lelkem Csak csak hízott oda. Ma is ott vitt el utam S az éj bár fénytelen, Szemem mégis lehunytam S elforditám fejem. A hársfa száraz ága Szólott hivogatón: Jer, jer csak régi pajtás, Itt megnyugodhatól. Arczomba vágta ezen A szél a zúzmarát, Kalapom is lefújta, De csak mentem tovább, Most — távol estem onnan, — De mintha hallanám Susogni hársfa lombját; Itt nyugtad volna ám! Sirius. Halottaink. (»Pécsi Napló« eredeti tárczája.) „Homo memento mori!" Ember emlékezzél meg a halálról! — S mi emlékeznünk. Midőn végig haladunk e napon a halottaknak mind — nagyobb tért foglaló birodalmán, — a temetőn, — mindenütt láthatón tűnik szemeinkbe az emlékezés, mely manapság már kevébbé a halottakért ájtatos imában, mint a bizarr