Pécsi Napló, 1899. szeptember (8. évfolyam, 199-223. szám)
1899-09-01 / 199. szám
, a fegyházban Csak egy év előtt szabadult innen ki. Temesvárott ítélték el egy ott elkövetett betörés miatt. Délig vagy tiz emberrel szembesítették Markovicsot, de pozitív bizonyítékot egyik sem tudott adni róla. A szembesítések utn visszakisérték újból a fogházba. — Ebmarás. Maholnap külön rovatot kell nyitnunk már, amelyekben csak ebmarásokról lesz szó. Eleget marakodnak egymás között maguk az emberek, ez ellen bajos védekezni és igy a fölösleges ebmarást igen könnyen nélkülözhetnénk. Egy kis szigorúsággal elérhetjük ezt is. Csak néhány gazdát kell kissé borsosan megbüntetni, kinek a kutyája nem hord szájkosarat, rend lesz azonnal. Ott kell erélyesnek lenni, ahol ez szükségessé válik és az ebmarások elérték már azt a bizonyos arányszámot, hol a közönség türelmét veszíti. Elég bajunk van amúgy is, legalább ezektől a négylábú kutyáktól védje meg valahogy a közönséget a rendőrség. — A mai ebmarás áldozata Haniszka Antal kereskedő inas. Remeisz György bádogos kutyája harapta meg. A kutyát megfigyelés alá vették. — Eljegyzés. Remeschberger János tisza-löki járásbirósági kezelő eljegyezte Tamás József pécsi kir. törvényszéki h. irattáros leányát, Juliskát. — Egy gyűrűről. Megszokott, mindennapi kis novella ez is, egyik előtt teljesen közönséges, érdektelen, a másik talál benne meglepő újat is. Attól függ, ki nézi és hogyan. — Somogy túlsó oldaláról, a Balaton partjáról, ahonnan remek kilátás nyílik a nagy zalai hegyekre és a düledező szigligeti várromokra, onnan került ide egy szép leány Pécsre, a csöndes Balaton-Vörösről. Csak közönséges szolgáló, akiről rendesen akkor tud meg valamit a közönség, ha a rend meg a törvény embereivel esik egy kis bajuk. Gruber Annát legföljebb a gazdája ismeri, meg a speczerajos legény, ahol rizskását meg magyarborsot vásárol, de ez már csak a keresztnevét tudja, ép úgy, mint a mészáros, meg a tejes legény. De volt valaki, aki jobban ismerte, aki a nevén kívül egyebet is tudott erről a leányról, azt hogy őt szereti. Félig amolyan úri öltözetű ember ez, aki büszkén hivatkozik arra, hogy ő ért a törvényekhez, meg a bűnügyi eljárásokhoz is: egy járásbírósági hivatalszolga Szent-Lőrinczen, Kovács Istvánnak hívják. És egy napon Gruber Anna valamit megsütött Kovács Istvánnak, ugyan azt, amit Éva súg az „Ember tragédiája“ utolsó színében Ádámnak, és mikor öngyilkosságot akar elkövetni. És Kovács István boldog volt és nem sokára meg is született a kisgyerek. Ezenközben történt más valami is. Egyszer este, ahogy a szerelmesek ott ültek a megyeház előtt a nagy lépcső után, Gruber Anna lehúzott egy gyűrűt Kovács ujjáról. Valaki babonás fontosságot tulajdonított annak, ha ezt megteszi. A legény nem is ellenkezett, hagyta. Azóta több hónap is elmúlt, meghalt a kisgyerek is és ma délelőtt nagy garral állított be a szerelmes pár a rendőrségre. Kovács a gyűrűjét követelte a leánytól. A leány nem tagadta, hogy nála van, kérte is, ez is igaz, de nem húzta ő le erőszakkal, Kovács maga segített neki ebben. Kovács meg azt nem ismeri el, tagadja, hogy így történt és most kéri vissza a gyűrűt. — Ha előbb visszaadja nekem azokat a pénzeket, amiket én adtam magának — vágja oda a leány — visszaadom a gyűrűt. Ez a kijelentés nem igen hozta zavarba a hivatalszolgát. — Panaszoljon be, ha van valami követelni valója rajtam, de a gyűrűt viszsza kell adni. Tudom én, hogy van ez — nem azért vagyok már négy év óta hivatalszolga, hogy az ilyen kicsiséghez ne értsek. Van tanúja reá? És a leány megszeppent, mert tényleg nem tanuk előtt adta a pénzt a büszke, a nagy tudósú hivatalszolgának. Visszaadta volna már a gyűrűt, de nem tehette, ki is akarta váltani a zálogházból, de a biztos elvette tőle a zálogjegyet. És úgy lehet, hogy el fogják ítélni a leányt, aki szívét, meg a pénzét is oda adta egy oly legénynek, aki ért a törvényekhez is. Kovács úgy egyre azt hajtogatta, hogy ő nem haragszik, most is szereti a leányt. Ezer szerencse még, hogy nem végzett jogot Kovács, mi mindent akarna még csak akkor elhitetni az emberrel. De azt el kell ismerni, négy év alatt elég szép prakszisra tett szert, tekintettel arra, hogy nincsenek előtanulmányai Ki tudja minő nagy, hírneves jogász lett volna belőle, ha egyetemre jár. — A kitett vendég. Misángyi Ferencz kőmivessegéd az éjjel addig mulatott a sörház utcza egyik kis vendéglőjében, mig ki nem tették onnan a szűrét. Künn az utczán elkezdett filozofálni: — Itthm igaz, de fizettem is és kivertek mégis. Ez nincs rendén. Olyan maradt azért az én pofám, mint a többi embereké, csak a szempilláim nehezebbek. Ez is az én bajom, nem az övék. Hát akkor mért vertek ki? És mivel, hogy ezt a nagy rejtélyt az ő gözölgő feje meg nem tudta fejteni, egész nagysándorosan oldotta meg a kérdést. Őt kiverték, nos hát illő revansul most ő is vert és beverte a korcsma összes ablakát. És annyira belejöttek karjai az ideges mozgásba, hogy még az őt rendre utasitó rendőrök fejét is be akarta verni, világosnak nézvén azokat is, mint az ablakokat. A rendőrök azonban lefülelték mielőtt ezt megtehette volna. — A kis dárdai kettős gyilkosság. Emlékezetes még az a kettős gyilkosság, melyet az elmúlt télen a dárda eszéki országúton követtek el. Két Eszékről Dárdára tartó asszonyt ölt meg és rabolt ki a tettes A megindított nyomozás alapján többeket letartóztattak, de mind be tudta igazolli alibijét és így a mai napig ismeretlen maradt a tettes. Most Dárdáról jön a hir, hogy az ottani csendőrörs nyomában van az igazi tettesnek és annak letartóztatása közvetlen küszöbön van. Pécsi Napló 1898. szeptember 1. Vakáczió végén. — A Pista diák naplójából. — . . . Úgy érzem magam, mint aki nagy bűnbe esett s napról-napra jobban összeszorul a nyakán a hurok. Mig bizony egyszer csak megfojtja ! Eltékozolta az arany szabadság napjait. Gond nélkül, könnyelműen éltem velük s most azt az egynéhányat, ami még hátra van, spórolgatom. Mi,ddó munka. A homokóra gyorsan pereg, egyszer csak lejár. Most már fontolóra kell vennem minden perczet — s tudva, hogy ezek a perczek gyorsan űzik, hajtják egymást, kell hogy elboruljon a kedélyem Pedig az édesanyámnak se mondtam meg még, ami gyötör, — de az ő gondoskodó szeme észrevette rajtam. A múltkor, hogy a szérűn vigyáztam a cséplőkre, a Viki húgom vajas kenyérrel kínált. — Nem kell — mondtam. Vikicza bement az anyánkhoz, édesanyánk kijött hozzánk s megfenyegetett az ujjával. — Gyerek, gyerek !... A bajszom helyét kezdtem pödörgetni. Bosszús voltam, hogy gyereknek neveznek. Nem vagyok én már gyerek ! Aztán az anyám elkezdett panaszkodni az édesapámnak. — Nézd csak, nézd apus, milyen rossz színben van a Pista. Ugyan, hova gondolsz ! — szólt az apám — sok éretlen gyümölcsöt evett, elrontotta a gyomrát. Ez a válasz szintén igen mélyen sértett. Gyereknek hívnak, gyümölcsevésben a gyomromat rontom el! Ah, hisz ez borzasztó! Nem látják arcom sápadtságát, törött szemeimet? Nem vibrál-e a hangom, nem méláz e el a tekintetem?! Hát ezt mind nem veszik észre s gyümölcsevésről és gyomorrontásról beszélnek ? Amiket itt elmondtam, azok az én féltve őrzött drága titkaim, de a sorok, amiket itt leírok , hozzá szólanak. A vakáczió édességénél csak egy volt édesebb, az Ő látása. Tisztelendő uréknál találkoztam vele. A tiszteletes aszszonynak a kisebbik nővére. Lenke a neve, — soha szebb nevet ennél ! Oly édesen, oly szivet megreszkettetően mondta — Van szerencsém. Én pózba vágtam magam s úgy szavaltam, mintha az önképzőköri diszülésen lettem volna. — Végvári Végh Díván hetedik osztályú tanuló vagyok, nagysád. Kisztihand. Mintha mosolygott volna e kijelentésemre, úgy vettem észre, amint felnéztem reá. Mert fel kellett néznem reá, mivelhogy fél fejjel magasabb Dálamnál. " Tisztelendő uréknál uzsonna volt. Tüntetőleg csak fekete kávét ittam, szemeim pedig a veve szivarokra pislogtak. Nem vág az földhöz engem, megmutatom. Uzsonna után kissé szédülni éreztem a fejemet, de ezt a hirtelen való szivarozásnak tudtam be. Azon az éjszakán nem aludtam. Mindig ő volt előttem. Hallani véltem a csengő hangját: — Van szerencsém. Én pedig szavaltam tovább. — Végvári Végh István hetedik osztályú tanuló vagyok kisasszony, — kisztihand. Igen gesztikulálhattam a kezeimmel, mert levertem az éji szekrényről a lámpát. S az apám ennek az árát is lefogta a zsebpénzemből. Hallatlan ! . . . Ez a találkozás, úgy hiszem, fordulópont volt életemben. Tanúm e nyilatkozatomra az ég és minden seregei ! — Nem voltam többé a magamé. Rám nézvést megszűnt a külvilág. Az én egész világom a szerelem volt, ahol tündérkirálynő gyanánt ő uralkodott. Egy lázas, de boldog pillanatban íróasztalhoz ültem s megírtam neki mindezeket még szebb és választékosabb szavakban. Megírtam neki, hogy ő a világon a harmat s én vagyok a sugár, ki azt felcsókolja, én vagyok a mohos szirt, a repkény, aki azt körül fonja. ő a nap, én az éjjel, teljes teli sötétséggel. ... És elküldtem azt az írást. Csak pár napra rá találkoztam vele. Megrázta a fülemet, kétszer, háromszor erősen. — Ekkora létére hogyan tud annyi ostoba szamárságot összeírni. Szégyelje magát. Ez a lekorholás a sírba visz engem. Szégyellem magamat s most revolvert keresek és meghalok. U. i. A javító vizsgákra nem tudtam elkészülni. Isten irgalmazzon nekem. Közli: Figura.