Pécsi Napló, 1902. május (11. évfolyam, 100-122. szám)
1902-05-01 / 100. szám
ah b) Ahol a caléd saját hibájából betegedett meg. Itt meg természetes és igazságos az, hogy ez esetben nem a gazda viseli a költségeket. Csakhogy ennek a rendelkezésnek az igazsága nem igen érvényesülhet a gazda irányában. Gyakorlati tapasztalatból állítom, hogy ezen rendelkezésnek alig van valami gyakorlati értéke? mert azt, hogy a cselédnek saját hibája okozta a betegségét, a cseléd önmaga soha sem ismeri be, sőt inkább a gazdáját szokta vele okolni, ami csak azért is megfelel érdekének, mert a cselédtörvény értelmében a hibás gazda a betegség tartamára a cselédnek egész bérét is tartozik kifizetni, ellenében bebizonyítani pedig csak a legritkább esetben áll módjában a gazdának. Egyetlen kivétel a bujakóros betegség esete, amikor a törvény 9 § a értelmében — amály is az államkincst,ár fizeti a gyógydíjat. c) Ahol a cseléd saját és a gazda hibáján kívül betegedett meg. Ez esetben kötelezi a törvény a gazdát 30 nap tarta máig felmerülő gyógyköltségek fizetésére. Az 1899 évi januárig ezen Brogfköltségeket, ha csak egy napig is szolgált a cseléd, a gazdinak kellett fizztni. Az „ő széges betegápolási alaperőt alkotott 1898 XXI. t. CT. azonban némileg enyhített ezen szigoron akképen, hogy a fizetési kötelezettséget 15 napi tényleges szolgálat után állapítja meg. Ez a kevés eredmény is minden esetre nagyon üdvös és kedvező a gazdára nézve annyiban, hogy azóta legalább a már betegen hozzá belépett, vagy eltitkol, vagy pedig néhány napig csak lappangott betegségben szenvedett cseléd gyógyköltségeinek viseltei alól lett mintes. Da a 15. napi szolgálat után kiálló megbetegedés esetére meghagyta az új törvény a rogi állapotot, vagyis a feltétlen fizeési kötelezettséget. Őszintén mondom, nem ismerek ehhez fogható igazságtalan rendelkezést. Azt is őszintén mondom, hogy sohasem ítélkezem annyira igazságos meggyőződésem ellenére, mint amikor ezt a törvényt alkalmazom s ennek a törvénynek az alapján a cselédtartó gazdikat kell tamasztalnom. Avagy talál e valaki egy szemernyi igazságot is abban, hogy egy egészes véletlen okból megbetegedett cselédnek a gyógyköltségeit a gazda legyen köteles fizetni ? ! Di a kétdísas randelkezés a múlatt hogy a czalidtarló gazdikat oly súlyosan és igazságtalanul sújtja, a cselédek érdekeit sem szolgálja, mert a cselédek többnyire vagyontalanok s a gyógyköltségeket amúgy sem viselnék. Amig az országos betegápolási adó be nem hozatott, a cselédtartó gazdinak ezen igazság alan megterhelés® legalább a községekre nézve volt előnyös, a mennyiban Bffiuig a községek lettek volna kötelesek a saját illetőségű vagyontalan cselédek után felmerül gyógyköltségüket megfizetni. Eredetileg tehát a törvény a községek érdekeit czélozta megvédeni; biáoyára azért nem történt ellene felszólalás a törvényhatóságok részéről. Mi azonban megváltozott a helyzet: az országos betegápolási törvény a községeket a vagyontalan betegek után felmerült gyógyköltségek viselése alól fölmentette s igy teljesen megszűnt ma már az érdek és előny, ami régibben a törvényből a községekre hárult. Ami pedig a cselédtartó gazdákra rótt, t© elesettségét illeti, ez most az által hatványoztatns, hogy ma minim adózónak orsz. betegápolás! pótadót is kell fizetni, mégpedig tekintet nélkül arra, hogy az illető tart a cselédet, vagy nem, vagyis a cselédtartó gazdák ma kétszeresen vannak magtérből is. Annál az igazságtalanságnál azonban, ami most a cselédtartó gazdát fujja, még sokkalta nagyobb baj és veszély rejik abban, hogy a gazdák különösen a kevésbé vagyonosok, csakhogy ne kelljen kórházi költséget fizetni, ami bizony eléggé ismüékeny, mert a mai ápolási dijkorona 40 ás 80 fillérre rúg, amig essk bírja s össze nem roskad a szegény beteg cseléd, nem szállítják be a kórházba, sem otthon orvossal nem gyógykezeltetik, mert hát ez is költséges. S hogy ez emberbaráti és közegészségi szempontból milyen súlyos eradné- Djeket szül, azt az olvasóközönség előtt felesleges volna indokolni. Szerény nézetem szerint tehát a törvény sürgősen volna módosítandó, mégpedig akint, hogy a fix kötelezettség csakis a gazda hibájából eredő betegségek esetére állapíttassák meg, míg ellenkező esetben a költségek az orsz. betegápolási alap terhére volnának utalandók. Követelik ezt nemcsak szociális szempontok, hanem főleg humanizmus és a közegészségügy legfontosabb érdekei. Erőt a hitem és meggyőződésem, hogy ha a törvényhatóságok erre az immináns bajra és veszélyre rámutatva, ami bizonyára nemcsak nálunk, hanem az egész országban tapasztalható, a magas kormányhoz a tárgyban felírnak, a kormány a kérdés nagy fontosságánál fogva a szükséges intézkedéseket meg fogja tenni. Nagyvárad, április. Gerő Ármin, rendőr-főkapitány Álom: Én Istenem, bel gyönyörűt Álmodtam ez éjszakán! Földre szállott a nagy égnek Legfényesebb csillagán Az én édes jó anyám. Szelíd lényén a mennyország Fénye, bája tündökölt. Szépséginek varázsától Megrészegedett a föld S merre lépett, rózsa költ. Csodájára térdre borult Hódolón a fél világ : Mint királynőt, úgy dicsérték; S látva rajt’ a glóriát, Hozzá rebegtek imát. Hozsánna szó szállt feléje. Útjában dal, pompa, fény . . . Virág néki tömjénezett. . . S őt egy könynyel a szemén Csak repült, repült felém. Megcsókolt és szólt szelíden : Nézd e tenger népet itt ! Mind szerető lélekre vár .. Hát dalolj, dalolj nekik Sök örökké hiv id ! Under Lasjon. Férfi Napló 1902 május 1. Elvesztett boldogság. Irta : Adamiik Dezső. — APécsi Napló“ eredeti tárczája. — Az éj sötét volt és förgeteges. H deg dara-eső verdeste az ablakokat s a szél beharsogott a kéményen. Őt ültem a kandalló előtt és merően orrudtam a hamvadó parázs fényébe. A magány gondolkozni készt és a gondolatok mindig fájnak. Ez kedves alak körvonalait látjuk szemeink előtt lebegni, melyel eltűnik csakhogy ismét megjelenésével jobban kínozza fájó lelkünket. — Mindig homályosabban-homályosabban jelenik meg, végre mint álomkép tűnik el, mely után szivünket fájó érzés fogja el. Van azonban a szenvedésnek egy bizonyos határa, melyen túl ez ember mit sem áraz. Szokássá lesz a fájdaóm és közönyössé válik. Ha elgondolom, hogy mi okozhatta nálam ezen átalakulást, ugy annak okát nem birom másban feltalálni mint a magányban, ez elzárkózottságban, melyre magazint kárhoztattam és azon fájó tudatban, hogy egy elvesztett idált sirattam. Az a forró szerelem, melynek lángja bensőmben annyi kínokat okozott, enyészett, szivemet vékony jégkéreg vonta be, mely mindig erősbödöt, végre kioltotta a szerelmi lázt, mely leenne égett. Elmúlt .... Elmúlt minden, csak a sötétség és gyűlölet maradt körülöttem. Amintegy a múltak felett elgondolkoztam, visszaemlékezve azokra az édes órákra, a melyekben boldognak éreztem magam, — egy hideg, fagyos kéz érintése vett föl merengésemből, mely végig simította homlokomat. Fölnéztem és a parázs fényénél egy női alakot pillantottam meg. Ilon volt. Szótlanul, halaványan állott előttem, csak ajkai vonaglottak gé esesen. — Hagy jó, ön itt van? kérdem meglepetve. — Igen, itt vagyok — tért ki belőle — eljöttem, hogy bocsánatot kérjek öntől, mert esztelenséget követtem el. Talán a makacsság vagy a büszkeség nemengedte, hogy szeressem, vagy örült voltam akkor, amikor visszautasítottam szerelmét, azt hittem, hogy feledni tudom, nem tudom, csak azt tudtam meg, hogy az az érzés amely iskolás leányok szívében ébred, amiről ábrándozunk, az az ostoba szerelem a természet legérdekesebb törvénye, amely megvigasztalhat bennünket azért, hogy