Pécsi Napló, 1903. május (12. évfolyam, 99-123. szám)

1903-05-01 / 99. szám

1903. májk­ Ülő magyar hadsereg nincs, úgy kü­lön önálló osztrák hadsereg sincs. Külön önálló osztrák vezérkar sincs, külön önálló osztrák tüzérség sincs, de van magyar és van osztrák, mint kie­gészítő része az összesnek. Akik tehát az úgynevezett közös­­pajiseregben osztrák hadsereget látnak, azok tévednek, mert a hadsereg, mint egész, épen úgy nem osztrák, amint, hogy nem magyar, de, mint hadsereg­agyar és osztrák, azaz magyar és osztrák hadseregből álló, mint a ma­gyar király és osztrák császár vezény­lete és vezérlete alá tartozó hadsereg. Ez az igazi, így állunk, így van törvényesen kontemplálva, amin sem kormányilag, sem parlamentileg egy­szerűen változtatni nem lehet. Ha ezen változtatni akarunk, ahoz új kiegyezés, az új kiegyezéshez pedig a társ­államok mint kettejének kezdeményezése és belegyezése szükséges. Az obstrukc­ió tehát nem alkalmas arra, hogy nyomást gyakorolhasson, legfeljebb is fölizgatja, elkeseríti a kedélyeket, elnapolja a bizalmat, nehezebbé teszi az egyetér­tést, a kormány helyzetét és a nem­zeti aspirác­iók elérését. De minden hiába! Érvek nem döntenek az erő­szakkal szemben és mire e sorok napvilágot látnak, benne vagyunk nyakig a törvényen kívüli állapotban. Majd meglátjuk, mi haszna lesz ebből az országnak! A­ Pécsi Napló telefonja: Szerkesztőségi szám 109. Kiadóhivatali 1­27. (Részvénynyomda.) A munka ünnepén. Pécs, április 30. Az egyszerű kicsi műhelyekben, a hatalmas nagy gyárakban pihenőt tart holnap az erők produktív mozgása, a munka. A történeti igazság követeli a tiszta, hű jellemzést: a közönség, a burzsoá fél, retteg e naptól és csak még a rendőrsé­gek jobban mindenütt. Miért? Hol rej­tőzködik a nagy aggódások forrása? Mi idézi elő azokat a sötét rémképeket, ha az egyszerű, becsületes munkás, a prole­tár jogairól álmodozik. Jogokról, amit a hatalom ereje, erőszaka eddig megtagadott az erő hatalmától. Ha e szót­ szoczializmus kiejtik ná­lunk, menten sápadt lesz minden arca. Nyomban a nagy franczia forradalom szankálotjainak zajongó, romboló, vad csapataira gondolunk, ahogy ezt Hugó Viktor írta meg regényeiben, vagy a miként Madách „Ember tragédiájáéban látjuk a színpadon. A társadalmi forradalom, a rombolás szimbóluma lett a borzas fejű, a véres arcza, a frigiai-sipkás szankület. Kezében tőr. Sovány, csontos arczán, égő, lángoló szemeinek szilaj tüzében a nyo­mor, az éhség, az elkeseredés, a pusztítás ösztönének vad kifejezése. És oda kép­zeljük azonnal a lázongó, toporzékoló tömeg soraiba a Dantonokat, a Robespier­­reket, a Marathat. De igy van-e ez? Nem! Tisztára azok hibája, gyöngesége ez, kik mindezt igy látják. Ez éppenséggel nem lehet bűne, még csak hibája sem a proletárnak, hogy igy balul, helytelenül ítélik meg őket. A munkásosztálylyal szemben álló osztályok rena»^­ .. . some inintelligens voltára hivatkoznak, a demagógok jelszavakat dobálnal] közé és ők ezekbe kapaszkodnak sen. Jelszavakba, a melyeket meg nem ért, amelyeket alig tud be a melyek lázadó visszhangot k^ az elégedetlenek érzéseiben. És szed fel, a rajongás parokszizmusával és proletár az utópiákon. Egyenlőség, testvériség, szabadság az összefoglaló kerete a proletár álmainak. Nem a munkások, nem a proletárok inin­telligens tömege magyarázza félre, hely­telen, hibás analízissel e nagy, szép sza­vakat, de a­kik velők szemben állanak. Egyenlőség nem volt, nincs és nem is lesz soha. A természet ereje, útja is­meretlen czélja ellensége az egyenlőség­nek. Testvériség! Véges lény végtelen érzésekre képtelen. Minden ember a hozzá legközelebb állókat, a véréből eredő vért tudja csak szeretni. Nem a nagy franczi forradalom találmánya e hármas jelszó: Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezekért hagyta oda jövendő királyi székét Sak­­jamuni, a buddhista vallás megteremtője és ezekért feszítették keresztre a názáretit, Jézust. Mindketen a szegényeket, a le­­­nyűgözötteket, az elnyomottakat keresték. Érettük szálltak síkra. A szoczializmus­ nem uj tan. Évezredes már története. Azok, kik félnek, azok, akik retteg­­nek, azok magyarázzák csak félre hibás értelmezéssel a szoczialisták czéljait. Nem törekszik a szoczializmus lehetetlenségre, a szó szoros értelemben vett egyenlőségre. Elismerik az individualizmus jogosultságát, mert a természeti fejlődés évezredes meg­nyilatkozását látják ebben. Ennek az erő­­ i vagy, hogy érdekelné: milyen színű szeme is van a vőlegényjelöltnek ? Nem érez semmi különösebb izgal­mat akkor sem, mikor ujjára huzák a kö­zöttük létrejött szövetség symbolumát: a jegygyűrűt. Csupán egy kis meghatottsá­got, a­hogy vőlegénye váltakozó arezszi­­nét s anyja könnyes szemeit látja. De eléggé beletörődött a dologba, megszokta a gondolatot, hogy Berky Kál­mán felesége lesz rövid időn, csak most, most érzi, hogy még sincs minden rend­ben. Valami hiányzik, valami, a­minek nem tud nevet adni, de úgy érzi, forró vágyakozás szállja meg utána. Oda esik tekintete a mellette levő párra. Szeretné tudni, csakugyan erősen dobog-e a szívük, reszket-e a kezük? — Égő pir lepi el arczát, kínos nyugtalan­ság gyötri, de alig tudja kivárni, míg le­érnek az utczára. Úgy érzi, valami van a levegőben, valaminek történnie kell. Szórakozottan néz szét, csak akkor villan fel tekintete, hogy régi, gyermek­kori barátját Olt Laczit pillantja meg. Hajdan, midőn még mindketten gyer­mekek valának, szoros pajtási viszony ál­lott fönn közöttük, — de tudja Isten, a későbbi években teljesen elhidegült a nyurga, kamasz fiú iránt, ki középkori troubadourhoz méltó buzgalommal pen­geti a lantot s forgatja égnek szemeit. Nem érzett semmi szimpátiát iránta, sőt némelykor határozottan ellenszenves­nek találta. Elég jó ízlése volt ahhoz, hogy értékük szerint tudja méltányolni a bókokat, melyeket Olt szekérszámra gyár­tott s amennyire csak lehetett, mindig óvakodott ily labdacsok bevételétől. De most minderre nem gondolt, csak az járt az eszében, hogy Olt tökéletes ellentéte Berkynek s igy okvetlenül tetszenie kell. Szó sincs itt komolyságról s a meg­­ingathatlan nyugalom ama vérlázitó, két­ségbevonhatatlan jeleiről, melyekkel amott lépten-nyomon találkozik. Tüzes, fiatal, forró vére kipirositotta arczát, amint Olt üdvözlését fogadta. Oda­­nyujtotta kezét s benső megelégedéssel konstatálta: lám, már is érzi ujjainak resz­­ketését. Egy pillanat alatt csodás gondolatok nyargaltak át agyán; látta magát, mint üldözött szerelmest, ki menekül a reáerő­szakolt kényszer alól s e gondolatra meg­dobbant szive. Az a futó pillanat elég volt arra is, hogy felvesse a kérdést: vájjon a megbolygatott nyugalomnak mutatkoznak-e valamelyes tünetei amott ? Szóval, úgy képzelte, eljött a pillanat, melyet oly vágyva óhajtott s mintha a nap sugarai merő szinaranynyá változtattak volna mindent, ragyogott, csillogott, tün­dökölt körülötte az egész világ, szinte mesés fényben. Alig tudta, miről beszélnek, csak a szive hangját hallgatta s ahogy karja véletlenül öh­höz ért, összeborzongott. — Itt a szerelem ! r­ajongott szíve diadalmas mámorában. Oly rég óhajtotta ismerni a szerelem káprázatos, csodás vi­lágát, hogy szinte elkábult a hirtelen jött felfedezés hatása alatt. Ott, mint rendesen, győzte szavakkal, beszélt, egyre beszélt, a napi eseményekkel hozakodott elő, de egyszerre csak elhallgatott. Észrevette Heda szórakozottságát amint szemei a lány tekintetével találkoz­tak, elöntötte arczát a vér. Csendesen haladtak most egymás mellett, úgy tetszett, bűbájos, édes meló­diákat hoz szárnyain a susogó, langy szellő, varázslatosan szép nótákat, melye láthatatlan tündéri ajkakon fakadtak gyorsan találnak utat a szívhez. — Nini Heda, tán észre sem vesztek bennünket — hallatszott e pillanatban egy vidáman csengő hang. Heda összerezzent s hirtelen támadt rossz érzéssel­ látta maga előtt Sajó Vilmát Berky kíséretében. Vilma szép, kényeztetett, büszke lány, kinek nevét egykor sűrűn emlegették Ber­­kyével kapcsolatban. Hogy miért c­áfolták meg aztán a róluk szállongó híreket, azt nem tudta senki, de tény, hogy tüntetőleg kerülték egymást s lám, most kibékültek. Heda zavartan felelt valamit s titkon kémlelni kezdte vőlegénye arczát. Csak­ugyan, sokkal derültebb, sokkal vidámabb az és miként ragyognak szemei! Bizonyosan boldognak érzi magát, gondolta csodálatos keserűséggel. Ellenséges szemekkel nézte Vilma szép, kipirult arczát és később, hogy együtt haladtak, mintha minden lépésnél fokozó­dott volna az a kellemetlen érzés, melyet megmagyarázni nem tudott. Elfelejtette Olt közellétét, a varázs meg lett törve s elhalt utolsó hulláma is a szivét rezgésbe hozó csábos hangoknak. Olt meg is érezte ezt, elszomorodott s a bucsuzásnál nem állhatta meg, hogy oda ne súgja­ f­el.

Next