Pécsi Napló, 1903. november (12. évfolyam, 250-274. szám)

1903-11-01 / 250. szám

1903. november 1. Pécsi Napló jutalmakat és büntetéseket, aki méltányo­san, érdemünk szerint itél meg bennünket s mi látjuk tovább is zokogva hátrahagyott kedvesinket, remegünk, ha baj fenyegeti őket,, együtt örülünk boldogságukon és ölelő karjainkba fogadjuk, ha ők is közénk jönnek. Fényes ez a kép, vakítóan fényes, nem hihetem, nem tudom elhinni. De legyen bármiképen, egy bizonyos, hogy elérünk oda, hogy egyszer még a mi sírunkra is helyeznek ezen a napon koszorút.* Édes atyámfiai! Nem akarlak én kínozni benneteket, nem akarlak én el­­rémíteni benneteket. Ezek a mardosó kétségek a ti­sziveteket is marczangolják, ezek az észbontó kérdések nálatok is fel­merülnek ma, a halottaknak szentelt napon. Íme, itt áll előttünk az elmaradha­tatlan vég, előttünk tátong a kimaradha­­tatlan sors mély örvénye, akárhogyan dulakodunk, bármiképen irigykedünk, küz­dünk egymás ellen, ideérünk mindannyian. Némuljon el tehát köztünk a harag rikoltó szava, nyomjuk el a gyűlölséget. Éljünk egymást közt békességben, ne kívánjuk, ami a másé s senki se kívánja, ami a miénk; ne versengjünk egymás érdekeinek rovására, hanem nyújtsunk békejobbot, találjuk meg végre a béke útját. Akik szeretjük egymást, szeressük még job­ban s a többiek valamennyien tömörüljünk a szeretet jegyében, támogassuk egymást, hogy legalább még azt az utolsó stádiu­mot elérjük, éljünk békében, szeretetben, ne törjünk egymás ellen, sem az egyesek, sem a köz, hanem alkossuk meg az egyéni egyesülést, alkossuk meg a közegyesülést, a világbékét. Könnyebb lesz igy az a vég. — Te is sokat vesztettél, tudtad, bű­nöd nélkül megloptak, megraboltak téged is s a te megrablód is büntetlenül jár-kel a világban . . . gyere velem, gyere ... lá­tod nekem már semmi sem fáj . . . Végigsiroltottam hideg kezemmel izzó homlokomat s lehunytam szememet. A szellő suhanására feleszméltem. Egy fiatal asszony alakja állt előt­tem, hófehér karjain a felvágott erekből csurgott a vér s a lenge ruhán átlátszó szív keresztül volt lőve . . . De a vérrel borított két kéz ökölbe volt szorítva, a félig felnyílt keskeny ajkak két kegyetle­nül összeszoritott fogsort mutattak s a homlok összevont redői alatt a gyűlölet izzó villámait lövelték a sötét szemek . . . — Kétszer öltem meg magamat­, — sziszegték az összeszoritott halvány ajkak, — nem tudtam bevárni a lassú halált, egy gyorsabbat küldtem utána . .. Pedig bol­dog voltam a földön, óh boldog nagyon ! Áldott, jó férjem drága gyermekeim olda­lán verőfényes szeretetben, békében teltek napjaim. Oltári szentség volt előttem a becsület és erény, még gondolatban sem vétkeztem soha s mégis — az én becsü­letem útjában állt egy aljas gazembernek, a kinek nem vétettem mást, csak azt, hogy tudtam, ismertem a — bűnét. .. Azok az emberek, a kiknek saját maguk­nak nincsen becsületük, azok vadásznak a legádázabb dühvel azokéra, a kiknek van s a kiknek az a legféltettebb drága kincsük. Hiába féltik. Az olyan hiénák ellen kevesebb kételylyel nézünk így a másik élet felé. Én édes atyámfia! hogyha gazdag voltál, mégis mid marad, akkora hely, ahol magad elférsz; ha pedig szegény voltál s hiába küzdöttél egy talpalattnyi földért, lásd, ott megkapod, ott jut neked is éppen elég, ugyanannyid lesz, mint a kincsekben bővelkedettnek. Ha bíborban születtél is, nem viszed magaddal a nagy nevet, az ősi czimereket, melyeket őseid épp úgy itt hagytak, mint te és utódaid itt hagyjátok. S akik különbözőképpen tiszteljük az Istent, miért agyarkodunk egymásra, miért ostromoljuk egymást a gúny lángostorával, hisz valamenynyien egyformán kerülünk az igazságos Isten trónusa elé, bármilyen formában imádtuk őt, vagy valamennyiünket egyenlően pusz­tít el az elkerülhetetlen enyészet. Térjünk immár észre, itt a halottak között legjob­ban érezhetjük a nagy igazságot: omnes homines aequeles sunt, mindannyian egyen­lők vagyunk, mert ha a vég azonos, ha az eredmény ugyanaz, a folyománynak is ugyanannak kell lennie, ugyanazon oko­zatot csak ugyanazon egy ok hozhatja létre. Ismerjük el tehát testvérünknek a másikat, itt az egyenlőkké vált egyenlő emberek szellemeinek körében ! A vég kimaradhatatlan, az utolsó stácziót mindannyian elérjük, de azért nem meddő a mi munkánk, nem vész kárba a mi fáradozásunk. Nem viszünk el magunk­kal semmit, de eljövünk értük magunk, eljövünk, mert bárki mit beszéljen, én hi­szem, szívem utolsó dobbanásáig vallom, hogy feltámadunk ! Igen, a szülő feltámad gyermekében, a tanító tanítványában, a munkás alkotásaiban, a nemzet a jövő nemzedékében ! Kishitű az, aki ebben nem hisz, ingadozó, akit ettől el lehet tántorí­tani. A feltámadás reményében és tudata­nincs védelem, azok szemében a boldog­­ságos szűz se tiszta, még azt is a sárba rántják, a­hol pedig csak ők maguk fet­­rengenek . . . Emberi gyengeség, hogy a rágalmat bármily képtelen, mohón veszik, hiszik, vagy legalább adják tovább az emberek, míg a dicséret igen lanyhán és kételkedve fogadtatik mindenkitől . . . Az volt a végzetem, hogy egy ilyen emberi hiéna az én becsületemre éhezett. Gyűlölt, mert megvetettem. S mit tett? Mocskos szájára vette az én nevemet s mert féltette a bőrét s mert az ő szava egymagában kevés volt, felbérelt jó pénz­ért néhány részeges mesterlegényt, a ki néhány forintért minden aljasságra, piszokra képes és azokkal együtt hajtotta végre a legnagyobb gazságot, ami csak létezik ezen a mocskos sárgolyón . .. -Ilyen emberek gyaláztak engem, büz­­hödt lebujok pálinkagőzében, hol legjob­ban terjed minden ragály, az emberi söp­redék legalja közt­­ . . . Csak ott merték elkezdeni, mert a becsületes és tisztessé­ges emberek között bizonyára akadt volna legalább egy, a­ki leütötte volna egy do­ronggal, mint a veszett kutyát... De nem ütötte senki le, a ragály terjedt szépen tovább. Lehet-e csodálni, ha az a kinek ol­­tári szentség a becsület és erény, akinek a szíve nem ismert semmi szennyet, így egyszerre megfosztva, megrabolva, ártat­lanul legdrágább kincsétől, becsületétől, bűn tehát ne csüggedjünk, munkálkodjunk tovább, szorgoskodjunk együttes kitartással, s ha néha tán erőt vesz rajtunk a kétség, marczangol a bizonytalanság, engedjünk akkor tért az Úr szavának: Ember, küzdj s bízva bízzál ! Budapest, október 31. Hajdú Gyula. Londoni levél. — Levél felelős szerkesztőnkhöz. — London, október 28. Engedje meg nékem kedves szer­kesztő úr, hogy ezen az útón küldhessem el üdvözletemet összes ismerőseimnek és barátaimnak oda abba a szép mecsekalji városba, oda a rónasággal és bérczczel váltakozó szép országba, a híres Magyar­­országba. Másképp nem üdvözölhetem őket, nem írhatok mindenkinek külön le­velet. Nincs arra időm. Elfoglaltságom nem engedi meg. Közel három hete va­gyok itt a világ legnagyobb, legnépesebb városában, sok a dolgom, munkálkodom, ön tudja is, hogy mivel. Nem a kereskedelem szolgája vagyok én, hanem Krisztus ta­nainak hirdetője és a szegény, nyomorgó nép szolgája. Az voltam ott önök kö­zött is. A következő sorokban eleget akarok tenni ígéretemnek. Leírok egyet mást él­ményeiből, ahogy még önnek Pécsett meg­ígértem. Ma van az első szabad napom, ma nyílik először alkalom arra, hogy szavamat beváltsam. Mintegy fél mértföldre fekszik előt­tem a ködtengerben elvesző világváros. Sűrű szürkeség borítja az óriási háztöm­keleget. Csak a kontúrja látszik. Sejtel­mesen merednek ki a szürkeségből a ha­talmas gyárkémények. London éppenség­gel nem az a város, amelyről azt lehetne mondani, hogy szép. Aki egyszer Párist látta, az bizonyára másképp érezte magát ott a vidámság tanyáján, mint itt ebben a komorságban. Londonban a házak az örökös ködtől szürkésfeketék. Az emberek is de mások. Mosolyt, jókedvet, pajkos­­ságot ritkán látni. Minden magán viseli vagy kétségbeesésében önön élete ellen emeli föl a fegyvert? Kétszer öltem meg magamat, boldog­talanná tettem jó férjemet, árvákká kis gyermekeimet, — egy gazember miatt... Elhagytam őket, pedig boldog voltam közöttük, de becsület nélkül nem tud élni az, aki becsületes . . . Nagyon fájt a szívem, meggyógyítot­tam ... A két halál közül elég lett volna egy is, hogy ne fájjon semmi többé. . . De én nem örök nyugalomra, örök boszúra vágytam. — Mi büntetés az el­rabolt becsületért földi törvény szerint néhány napi elzárás ? — Amit az élő meg nem bosszulhatott, megboszulja azt száz­szorosan a halott. . . Oh ott vagyok én, ott vagyok a nyomában mindenütt bármerre jár, keresz­tül húzom minden tervét, lerombolom minden reményét és elkeserítem minden csepp örömét . . . Elmegyek hozzá minden éjjel, fojtogatom véres kezemmel a nyakát, összemarczangolom fogammal a szivét s izenként nem kétszer, ezerszer megölöm. Az én számomra nincsen­­menyország, nincs örök nyugalom, csak egy vágy, egy imádság , hogy verje meg az Isten ! . . . És te ? . . . Nézd mögöttem még mennyi szellem áll, azoknak a szive sebét is mind, mind ismered, nekünk egy is elég volt és te mind­­ viseled... Oh te bolond, oh te szegény bolond ! Meddig bírod ? 3

Next