Pécsi Napló, 1903. november (12. évfolyam, 250-274. szám)
1903-11-01 / 250. szám
1903. november 1. Pécsi Napló jutalmakat és büntetéseket, aki méltányosan, érdemünk szerint itél meg bennünket s mi látjuk tovább is zokogva hátrahagyott kedvesinket, remegünk, ha baj fenyegeti őket,, együtt örülünk boldogságukon és ölelő karjainkba fogadjuk, ha ők is közénk jönnek. Fényes ez a kép, vakítóan fényes, nem hihetem, nem tudom elhinni. De legyen bármiképen, egy bizonyos, hogy elérünk oda, hogy egyszer még a mi sírunkra is helyeznek ezen a napon koszorút.* Édes atyámfiai! Nem akarlak én kínozni benneteket, nem akarlak én elrémíteni benneteket. Ezek a mardosó kétségek a tisziveteket is marczangolják, ezek az észbontó kérdések nálatok is felmerülnek ma, a halottaknak szentelt napon. Íme, itt áll előttünk az elmaradhatatlan vég, előttünk tátong a kimaradhatatlan sors mély örvénye, akárhogyan dulakodunk, bármiképen irigykedünk, küzdünk egymás ellen, ideérünk mindannyian. Némuljon el tehát köztünk a harag rikoltó szava, nyomjuk el a gyűlölséget. Éljünk egymást közt békességben, ne kívánjuk, ami a másé s senki se kívánja, ami a miénk; ne versengjünk egymás érdekeinek rovására, hanem nyújtsunk békejobbot, találjuk meg végre a béke útját. Akik szeretjük egymást, szeressük még jobban s a többiek valamennyien tömörüljünk a szeretet jegyében, támogassuk egymást, hogy legalább még azt az utolsó stádiumot elérjük, éljünk békében, szeretetben, ne törjünk egymás ellen, sem az egyesek, sem a köz, hanem alkossuk meg az egyéni egyesülést, alkossuk meg a közegyesülést, a világbékét. Könnyebb lesz igy az a vég. — Te is sokat vesztettél, tudtad, bűnöd nélkül megloptak, megraboltak téged is s a te megrablód is büntetlenül jár-kel a világban . . . gyere velem, gyere ... látod nekem már semmi sem fáj . . . Végigsiroltottam hideg kezemmel izzó homlokomat s lehunytam szememet. A szellő suhanására feleszméltem. Egy fiatal asszony alakja állt előttem, hófehér karjain a felvágott erekből csurgott a vér s a lenge ruhán átlátszó szív keresztül volt lőve . . . De a vérrel borított két kéz ökölbe volt szorítva, a félig felnyílt keskeny ajkak két kegyetlenül összeszoritott fogsort mutattak s a homlok összevont redői alatt a gyűlölet izzó villámait lövelték a sötét szemek . . . — Kétszer öltem meg magamat, — sziszegték az összeszoritott halvány ajkak, — nem tudtam bevárni a lassú halált, egy gyorsabbat küldtem utána . .. Pedig boldog voltam a földön, óh boldog nagyon ! Áldott, jó férjem drága gyermekeim oldalán verőfényes szeretetben, békében teltek napjaim. Oltári szentség volt előttem a becsület és erény, még gondolatban sem vétkeztem soha s mégis — az én becsületem útjában állt egy aljas gazembernek, a kinek nem vétettem mást, csak azt, hogy tudtam, ismertem a — bűnét. .. Azok az emberek, a kiknek saját maguknak nincsen becsületük, azok vadásznak a legádázabb dühvel azokéra, a kiknek van s a kiknek az a legféltettebb drága kincsük. Hiába féltik. Az olyan hiénák ellen kevesebb kételylyel nézünk így a másik élet felé. Én édes atyámfia! hogyha gazdag voltál, mégis mid marad, akkora hely, ahol magad elférsz; ha pedig szegény voltál s hiába küzdöttél egy talpalattnyi földért, lásd, ott megkapod, ott jut neked is éppen elég, ugyanannyid lesz, mint a kincsekben bővelkedettnek. Ha bíborban születtél is, nem viszed magaddal a nagy nevet, az ősi czimereket, melyeket őseid épp úgy itt hagytak, mint te és utódaid itt hagyjátok. S akik különbözőképpen tiszteljük az Istent, miért agyarkodunk egymásra, miért ostromoljuk egymást a gúny lángostorával, hisz valamenynyien egyformán kerülünk az igazságos Isten trónusa elé, bármilyen formában imádtuk őt, vagy valamennyiünket egyenlően pusztít el az elkerülhetetlen enyészet. Térjünk immár észre, itt a halottak között legjobban érezhetjük a nagy igazságot: omnes homines aequeles sunt, mindannyian egyenlők vagyunk, mert ha a vég azonos, ha az eredmény ugyanaz, a folyománynak is ugyanannak kell lennie, ugyanazon okozatot csak ugyanazon egy ok hozhatja létre. Ismerjük el tehát testvérünknek a másikat, itt az egyenlőkké vált egyenlő emberek szellemeinek körében ! A vég kimaradhatatlan, az utolsó stácziót mindannyian elérjük, de azért nem meddő a mi munkánk, nem vész kárba a mi fáradozásunk. Nem viszünk el magunkkal semmit, de eljövünk értük magunk, eljövünk, mert bárki mit beszéljen, én hiszem, szívem utolsó dobbanásáig vallom, hogy feltámadunk ! Igen, a szülő feltámad gyermekében, a tanító tanítványában, a munkás alkotásaiban, a nemzet a jövő nemzedékében ! Kishitű az, aki ebben nem hisz, ingadozó, akit ettől el lehet tántorítani. A feltámadás reményében és tudatanincs védelem, azok szemében a boldogságos szűz se tiszta, még azt is a sárba rántják, ahol pedig csak ők maguk fetrengenek . . . Emberi gyengeség, hogy a rágalmat bármily képtelen, mohón veszik, hiszik, vagy legalább adják tovább az emberek, míg a dicséret igen lanyhán és kételkedve fogadtatik mindenkitől . . . Az volt a végzetem, hogy egy ilyen emberi hiéna az én becsületemre éhezett. Gyűlölt, mert megvetettem. S mit tett? Mocskos szájára vette az én nevemet s mert féltette a bőrét s mert az ő szava egymagában kevés volt, felbérelt jó pénzért néhány részeges mesterlegényt, a ki néhány forintért minden aljasságra, piszokra képes és azokkal együtt hajtotta végre a legnagyobb gazságot, ami csak létezik ezen a mocskos sárgolyón . .. -Ilyen emberek gyaláztak engem, büzhödt lebujok pálinkagőzében, hol legjobban terjed minden ragály, az emberi söpredék legalja közt . . . Csak ott merték elkezdeni, mert a becsületes és tisztességes emberek között bizonyára akadt volna legalább egy, aki leütötte volna egy doronggal, mint a veszett kutyát... De nem ütötte senki le, a ragály terjedt szépen tovább. Lehet-e csodálni, ha az a kinek oltári szentség a becsület és erény, akinek a szíve nem ismert semmi szennyet, így egyszerre megfosztva, megrabolva, ártatlanul legdrágább kincsétől, becsületétől, bűn tehát ne csüggedjünk, munkálkodjunk tovább, szorgoskodjunk együttes kitartással, s ha néha tán erőt vesz rajtunk a kétség, marczangol a bizonytalanság, engedjünk akkor tért az Úr szavának: Ember, küzdj s bízva bízzál ! Budapest, október 31. Hajdú Gyula. Londoni levél. — Levél felelős szerkesztőnkhöz. — London, október 28. Engedje meg nékem kedves szerkesztő úr, hogy ezen az útón küldhessem el üdvözletemet összes ismerőseimnek és barátaimnak oda abba a szép mecsekalji városba, oda a rónasággal és bérczczel váltakozó szép országba, a híres Magyarországba. Másképp nem üdvözölhetem őket, nem írhatok mindenkinek külön levelet. Nincs arra időm. Elfoglaltságom nem engedi meg. Közel három hete vagyok itt a világ legnagyobb, legnépesebb városában, sok a dolgom, munkálkodom, ön tudja is, hogy mivel. Nem a kereskedelem szolgája vagyok én, hanem Krisztus tanainak hirdetője és a szegény, nyomorgó nép szolgája. Az voltam ott önök között is. A következő sorokban eleget akarok tenni ígéretemnek. Leírok egyet mást élményeiből, ahogy még önnek Pécsett megígértem. Ma van az első szabad napom, ma nyílik először alkalom arra, hogy szavamat beváltsam. Mintegy fél mértföldre fekszik előttem a ködtengerben elvesző világváros. Sűrű szürkeség borítja az óriási háztömkeleget. Csak a kontúrja látszik. Sejtelmesen merednek ki a szürkeségből a hatalmas gyárkémények. London éppenséggel nem az a város, amelyről azt lehetne mondani, hogy szép. Aki egyszer Párist látta, az bizonyára másképp érezte magát ott a vidámság tanyáján, mint itt ebben a komorságban. Londonban a házak az örökös ködtől szürkésfeketék. Az emberek is de mások. Mosolyt, jókedvet, pajkosságot ritkán látni. Minden magán viseli vagy kétségbeesésében önön élete ellen emeli föl a fegyvert? Kétszer öltem meg magamat, boldogtalanná tettem jó férjemet, árvákká kis gyermekeimet, — egy gazember miatt... Elhagytam őket, pedig boldog voltam közöttük, de becsület nélkül nem tud élni az, aki becsületes . . . Nagyon fájt a szívem, meggyógyítottam ... A két halál közül elég lett volna egy is, hogy ne fájjon semmi többé. . . De én nem örök nyugalomra, örök boszúra vágytam. — Mi büntetés az elrabolt becsületért földi törvény szerint néhány napi elzárás ? — Amit az élő meg nem bosszulhatott, megboszulja azt százszorosan a halott. . . Oh ott vagyok én, ott vagyok a nyomában mindenütt bármerre jár, keresztül húzom minden tervét, lerombolom minden reményét és elkeserítem minden csepp örömét . . . Elmegyek hozzá minden éjjel, fojtogatom véres kezemmel a nyakát, összemarczangolom fogammal a szivét s izenként nem kétszer, ezerszer megölöm. Az én számomra nincsenmenyország, nincs örök nyugalom, csak egy vágy, egy imádság , hogy verje meg az Isten ! . . . És te ? . . . Nézd mögöttem még mennyi szellem áll, azoknak a szive sebét is mind, mind ismered, nekünk egy is elég volt és te mind viseled... Oh te bolond, oh te szegény bolond ! Meddig bírod ? 3