Pécsi Napló, 1904. január (13. évfolyam, 1-25. szám)
1904-01-01 / 1. szám
2 „Pécsi Napló“ pótlék nélküli ember is e városban, akinek sehonnét se csöppen a segély, hanem be kell érnie azzal a csekélylyel, amit megkereshet és még az a csekély se bizonyos! De mikor most minden még egyszer oly drága, mint azelőtt volt, keresménye nem emelkedett és a gyomor minden egészséges embernél egyformán korog, akkor mégis csak utakat s módokat kellene keresni és találni, hogy Budapesten és a nagyobb vidéki városokban ne legyen a megélhetés jóval olcsóbb, mint nálunk és nem kérünk abból a dicsőségből, hogy Pécs egyike legyen a legdrágább vidéki városoknak. Mit tett a város az elmúlt esztendőben? Tettünk-e akárcsak egy lépést is, mely ttj vasútvonalak létesítését czélozta volna? Nem. Sürű sinhálózat vesz körül bennünket. Somogy, Slavónia egyremásra építik a vármegye központjába vezető vasutakat. Mi csak sopánkodunk, hogy úgy, meg igy, zsákutczában vagyunk, emigy meg amúgy, — de a férfiú nem — hanem tesz! Mi legjobb esetben páskaszárnyákat építünk, amit helyeselhetünk, mert az eléggé jó- Tiező, de nem teszünk semmit, hogy régünk szaporittassék, ezzel a sok lakást benépesítsük és több dolgot sunk kereskedőknek, iparosoknak, óta sürgetjük Pécsre a vámhivamely dukál ennek a rossz viszonyok ,pette is emelkedő városnak! Ki múlta ezt az utolsó nyolcz évben? 1. ígértek nekünk dohánygyárat, keresethez, tisztességes megélhetésjusson az a sok fiatal, szegény leány, most vagy ott él a szülők nyakán, olyan utón keresi meg kenyerét, mly nemesitőleg éppenséggel nem hathat az utódokra! Minden valamire való város azon van, hogy ipartelepeket csalogasson falai közé. Pécs legfontosabb magyar város a boszniai forgalom felé és a pécsi ipartelepeknek természetes piacza lenne Bosznia, de ki gondol nálunk ilyen széles látókört igénylő dolgokra! Hol a koncepczió, a pillantás a jövőbe, az előkészítés, hogy utódainkra mást is hagyunk, mint olyan várost, melynek kereskedelme volt, csekély ipara pedig három évtizeden át csaknem teljesen ugyanaz maradt. Valahogy eljutottunk az elmúlt évben odáig, hogy van városházi tervünk, de 10 éve nem jövedelmeznek e czímen többet a város bérházai 1 és fél százaléknál, most már 1 és fél éve 3 perczentre fekszik a banknál a városház építésére idő előtt fölvett 700.000 kor. kölcsön és csak ezen kölcsön nyomásának tudhatjuk be, hogy egyáltalában odáig jutottunk, hogy most már két első díjjal jutalmazott tervünk volna, de nem ismerjük még annak részleteit, se költségét, mert most már alig merünk abban bízni, hogy a pályanyertes építész mindazt megvalósíthatja a rendelkezésre álló összegből, amit tőle a zsűri megkívánt. Utódainknak tehát örökségképen meghagyjuk azt a sok millió adósságot , és a közelebb elkészülő őrültek házát, melynek benépesítése a mai gondterhelt megélhetésnél képezendő a legkönnyebb föladatot. Sivár tehát a helyzet mindenképen. Tán még vigasztaló ily körülmények között, hogy Pécs a többi magyar vidéki város képét viseli magán, melyek mint halavány bolygók keringenek a minden jóban, rosszban dúslakodó egyetlen Budapest körül, mely mindent magához ragad és melyre a helytelen kormányzati és közigazgatási politika mindent ráakgatott, elijesztő példaképen, hogy mily végzetes kihatással bir a vidéki városoknak kiszipolyozása és a végletekig erőltetett központosítás, mely azt eredményezte, hogy a vidéki elmaradt más országok vidéki városi viszonyítva, mig Budapest palotáson széles boulevardjaival, fölfujt nagyság mindent fölölelni akaró nagy szem még betegebb a nagybeteg vidél melynek állítólag a jövő esztendője meg a törvényben biztosított ugynevi rendezést, melyet lázas türelmetlenség várnak a városok háztartásai. Ilyen a való helyzet a parlamenti nálunk és a vidéken. Kivánhatunk-e az újév küszöbén mást, mint: Boldog, uj esztendőt! Legyen arra alkalmas, h feledtesse a régit! Zokogva. Egy kis házhoz el-eljárok, Ablakánál meg-megállok Hallgatni; Betették a kis ablakot, Mégis hallom, hogy zokog ott Valaki. Anyja karján egy kis gyermek S mindeniknek könnye pereg Titokba’; Megzörgetem az ablakot, Aztán én is elballagok Zokogva. Vigad, aki vigad .. . Vigad, aki vigad, Busul, aki busul; Csak én nem vigadok, Csak én nem búsulok. Olyan vagyok, mint a Zord, halotti kripta És benne a halott: — Se élek, se halok. Szeret, aki szeret, Remél, kinek lehet. Csak én nem szeretek, Csak én nem remélek. Olyan vagyok, mint a Korhadozó fejfa, Melyet a szél ledönt Schéver a sir előtt. Uj esztendő napján. — A „Pécsi Napló eredeti tárczája. — Irta: Tyárovla Szvatozár. A Közije-Brdo (Kecske-hegy) beláthatatlan, sötét sziklái alatt, melyeknek repedt, fésű alakú csúcsai az eget támogatják, ott, a barlangok aljában, ahol csak rád füge és vadgalamb terem, hosszúkás, görbe rét terül el; kóró és bürök a kerítése s csupa keresztfa a dísze. Ez a falusi temető. Alatta, alig néhány lépésnyi távolságban görbe házsor látszik; szerény falusi házak ezek, melyeknek a vakolata is sár, tetejük pedig szalma. S mindezekben a házakban oly sürgés van, akárcsak egy méhkasban. Férfi, gyerek, aszszony kiáltoz bent s csak a puskák durranása vagy valamelyik nagyhangú házigazda szava némitja el őket egy-egy pillanatra. S a legszélsőbb házban, mely szinte görnyedezve húzódott meg, éppen az ajtónál, a félig összedült tűzhelyen a karácsonyi tűzifa — a „badnyák“ maradványai pislogtak még. A „badnyák“ körül, a megszenesedett deszkájú ágyon a sovány házigazda, kövér felesége és kicsiny leánykájuk ültek. A gyermek alig lehetett öt éves, de nagyon gyönge, halavány teremtés volt. A föl-fölcsapó lány csak a társ és a nő czitromsárga, kisirt arczát világította meg. Mindketten komorak sebn'.' ’ ^múlnak nu*áruk elé naerv Pécs, 1903. decz. 3 Nem mondok különöset ha megemlít* hogy törökországi utam alkalmából is kedi ismerőseimnek minden nevezetesebb hely küldöttem képes levelezőt. De különös elet az, hogy a Konstantinápolyból küldött lelezőkön nem török bélyeget találtak, han osztrákot. Bizonyára sokan kétkedve hitt, hogy én a törökök között járok, talán és valamerre Stájerben vagy Tirolban font küldöm az itt összevásárolt konstantinápo levelezőket. Magam is nagyot néztem, mikor elezben tettem postára a kártyákat s osztrabélyeget kaptam. Története ez. A török posta nagy gyarló. Úgy a postahivatalokat, valamint abban található kezelést illetőleg. A statistikai kimutatás szerint Törökország rendekezik a legkevesebb postahivatallal Európban. Nem érdektelen az utczákon elhelyez postaszekrényekre vonatkozó adat se. Ugya mig Svájczban a postaszekrények sza 626.400 drb., addig egész Törökországig csak 426 utczai postaszekrény szolgál a livlek összegyűjtésére. A hatóságnak meg van az a joga, ha a leveleket egyes fontosabb alkalmakkor bontatja és ellenőrizteti annak tartalmát. A képeslevelezőlap divatja a konzentív Törökországban is utat tör magának, szótlanul. A leányka ölbe tett kézzel, ijed nézi hol az egyiket, hol a másikat se hallgat. Mikor már megunták a hallgatást, férfi piszkos kendőt húzott ki az övébl letörölte könnyeit. Aztán, maga sem tu talán, hogy miért, a koppantóval ráütös tűzhelyre, a szén közé. A füst s a por e szerre ellepte a tűzhely környékét, min hó esne s ráhullott a nő fejére is. Ez lerá s fölsóhajtott keservesen. — Bizony szomorú volt a karácsonyu hát ez a kis karácsony is olyan, — moi rekedten a férj, akit ez a sóhaj figyelmeztett arra, hogy mondani is kellene valan — Szomorú besz’ ez, szomorúak vagy mindnyájan! Az asszony sirva fakadt. Könnyei isrr megeredtek s a régi nyomon az ölébe hívottak. Nem is tudta már, hogy mit tegye, átölelte a leánykát s elhalmozta csókjai. Néhány hónappal ezelőtt temették elsőszülött, felnőtt fiukat. Diák volt ma még pedig az első tanuló. Tavaly karcsonykor ő olvasta az episztolát a temlomban s az egész ház vele mulatott, kén télen volt vele örülni. Atyja és anyja, még a szomszédok is megajándékozták mindnyájan dicsérték . . . Később aztán teg lett és meghalt. — Olyan tudój ! 1904. janu Törökországi apróságok.