Pécsi Napló, 1905. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-01 / 1. szám

(Máj...) és 8. A pécsi lóverseny egyesület a szokásos versenyét, amelyet ezut­­apra terveztek. — 7. A Pécsi Dalárda ázban műkedvelői előadást tartott, Luausz .Bőregér­-je került színre, nemzeti kaszinó nagy estélyt ren­­a lóversenyen megjelent idegenek­ére — 14 Megalakult a pécsi baromfi értékesitő szövetkezet. — 19 Bilins­ky vág, az osztrák magyar bank kar­ja a pécsi fiók me­glátogatására vára­­érkezett. — 22. Péter János főreál­­tanár életének 57 évében elhuny­t.— pécsi jók nőegylet tavaszi ünnepélye táborban. (Junius.) . A szinügyi bizottság egyhangúlag­­ Albert színigazgatónak ítélte oda a előbbi 3 esztendőre a pécsi színházat. Udvari Mihályt, Baranya vármegye al­apját, lapunk belső munkatársát Tulna­i főispánja főlevéltárossá nevezte ki. A IV. hadtest vezérkarának tisztjei javázott és Mohácson tereptanulmányt­ak. — 14 A selmeczbányai akadémi . Pécsett geológiai tanulmányt végeztek. . Erreth János. Pécs szabadelvű kép­­e a szabadelvüpár­ból kilépett és a nem ár­hoz csatlakozott. — 12. Csúzán Hu­i János földmivest és nejét rokonuk, Kövi­s meggyilkolta, mert ő lett volna a gazdag párnak egyedüli örököse. — 19. A­­­z egyesület fény­es népünnepséget tar­t Tényén. — 29 A pécsi ingyenes nép­­­tár alakuló ülését tartotta, kézzel, de ha szükség volt rá, az erély al­kalmazásától semi riadt vissza. Alapter­m­észete azonban a szelidség, a jóindulat s evvel sokat ért el. Csak végig kell néznünk iskoláink állapotát 30 év előtt és most, hogy világosan kitűnjék, mit tett Salamon József. Az ünneplést sohasem kereste, de az érdemeket eltitkolnia nem lehetett és így 1896 ban is nagy ovatióban részesítette me­gyénk tanítósága, mely ez alkalommal ne­vére ösztöndíjalapot létesített, melynek ka­matai nemes czélt, a tanítók gyermekeinek támogatását, szolgálják. Hiszszük és reméljük, hogy ha állásá­ban nem is, de megmarad továbbra is annak, aki volt, a tanítóság igaz bará­tának. Hisz oly kevesen vannak, oly szükség van bará­tokra, főleg, ha olyanok, mint Salamon József. Szavári Béla: Salamon József nyugalomba vonulása. Pécs, deczember 31. Fájdalmas visszhangot keltett egész vár­­yénk tanítósága körében az a hír, hogy Imon József elhagyja állását, melyben denki tiszteletét, becsülését kiérdemelte, iben fontos kötelességeinek mindenkor­on és lelkiismeretesen megfelelt, melyben élességeinek teljesítésen kívül ideje ma­­arra is, hogy a tanítók minden érdekét szívvel előmozdítsa, őket minden bá­ján segítse, tanácscsal és tettel támogassa Hogy m­ie volt a tanítóságnak, csak kor látjuk, midőn elvesztettük. Nem volt­­an törekvés melyet— ne méltányolt volna, m oly fáradság, melytől magát megkímélte Ina, ha a tanítóság javáról volt szó Zajta­­nul, csendben működött, nevét nem vette árnyába a hit, de azok, kik működését izerről látták, nem tagadhatták meg tisz­tetüket ennyi önzetlen fáradozás láttán. Talán mert maga is tanítói állásból ju­­t vezérlő állásába, ismerte olyan jól a ■ni­óság kívánalmait, méltányolta oly érző­­ivvel és oly világos értelemmel az azok b­ervalósitást czélzó törekvéseket. 1860 tól 871-ig a pécsi városi iskolánál működött, ezben a képezdében is volt segédtanár. M­int tanító alapította és szerkesztette a „­ p­anodá“ t, mely ma is az első paedagogiai apák közt foglal helyet. Kitűnő m­ethodikai czikkeket irt és a szabad iskola mellett kar­doskodott a tiszta szabadelvűséget tartva szem előtt. Működése az akkori vallás- és közok­tatásügyi miniszternek, báró Eötvösnek is feltűnt, és 1871 ben kir. s g­dtanfelügyelővé nevezte ki Nagy László, akkori tanfelügyelő mellé, majd 1876 ban Bárány avármegye kir. tanfelügyelőjévé lett. Mit és mennyit tett Salamon József a negyedszázad alat , melyet ezen vezetőállás­ban töltött, bajos e C­ika­ keretébe szoríta­nom. Azt hiszem, nagyon világos milyen exponált állás egy mn­gye tanügyének veze­tése, főleg ha, mint nálunk, nemzetiségi vár­megyéről van szó. Igazi magyar szellem áradt az ő hivatalából, mindig meg tudta ta­lálni az eszközöket, melyekkel a legnagyobb eredményeket érhette el. Ha kellett, keztyüs­ ­ 'a voi nípz­? Bezárultak a világkiállítás kapui. (St.-Louisi levél) St.-Louis, deczember 10-én. A minden idők legnagyszerűbb kiállí­tása mögött bezárultak a kapuk. A deczera­béri nehéz szürke köd meghozta az elmúlást s a milliókba került kecses fehér palota óriások a durva munkáskezek kalapácsütései alatt romokká omlanak. Mire ismét kitavaszodik s a folyók aty­jának, a szőke Micsisipinek vizeiből a fel­szálló köd eloszlik, a bűbájos Ferészt park ismét a romantikus régi vadon lesz és ny­oma sem fog látszani annak a nemes versenynek, a­melyet a népek százai Louisiana megvé­telének emlékére itt vívtak meg egymással. A világkiállítás nagyszerű és magasztos volt Terjedelmére nézve a legnagyobb a vi­lágon és aki a kiállítást nemcsak nézte, hanem tanulmányozta is, az valóban elég al­kalmat talált arra, hogy megismerje az egész világot. A népek versenyéből kivette részét Magyarország is. Szerényen vonult meg a „Manufactures“ palotában és eredetiségével mégis magára tudta vonni a nagy világ el­ismerő figyelmét. Az arany-, ezüst érmekben, kiállítási díszoklevelekben nem volt hiány, azokat iparczikkeink meg is érdemelték s az agilis magyar kormány­biztos, Szőgyén György nem hiába fáradozott; az államok kikül­döttei között vezető szerepet játszott és tekintélyével diadalra juttatta a kiállításon a magyar eszméket. — Horthy Pál tanár adta meg az ízlést, a szakszerű összeállítást, ren­dezést és kivitelt, Szőgyén pedig gondosko­dott arról, hogy a grand prixek, a magyar iparművészet, termelés és kereskedelem kép­viselőinek további kedvet és serkentést adja­nak a kitartó munkára, erős igyekezetre. Annyi kitüntetést egyetlen nagy nemzet világraszóló kiállítása sem vitt el, mint a szerény kis magyar kiállítás. Szőgyény tehát megtett mindent, a­mit megtehetett, mégis kikerülték a figyelmét olyan dolgok, a­melyek a kiállításon tartóz­kodó magyaroknak arczába kergették a vért és az elért eredmények nem csillapíthatták a végtelen boszúságot. Volt a st louisi világkiállításon elég hely, talán több, mint a többi világkiállításokon egy­ütt véve, miért kellett tehát egyes magyar dolgoknak fekete sárga zászló alá kerülni s az osztrák kétfejű sas védőszárnyai alatt meglapulni? Mert a kiállítás legimpozánsabb épületében, az Agricultur buildingben, vagyis a földmű­velésügyi pavilionban sok jobb sorsra érdemes magyar dolog Ausztria kiállítását emelte. „Johann Kotányi Vienna, — Budapest, — Szeged“, — így szólt a hangzatos felirás a hires szegedi rózsapaprika felett s a rózsa­­paprikákból kirakott magyar korona szégyen­letes­en pirult a fekete-sárga szalagdiszek között. A Szent Lukács kút részvény­társaság „Kristály“ forrás vizének palaczkjai a kétfejű sas karmai alatt ékeskedtek s ott volt még kiállítása is. Az osztrákok nem dobták ki kez­l a nem hozzájuk tartozó dolgot, mert hisz vált a kiállításuknak, a magyarok pedig­­ tiltakoztak ellene, vagy pedig nem akart észrevenni De volt még egy-egy dolog, ami­­ keserűséget okozott a St. Louisban megf­zúlt magyarságnak.­­ A nép­ek utczáján első helyen büszké­kedett Ausztria pavillonja s volt e pavill­ban egy óriási térkép, mely a legrövide utat mutatta Amerika és Európa legnagyt városaiból az osztrák császárváros felől. Őki nagy térkép volt — mondom — mégsem láttak az osztrák térkép rajzolók annyi iyet rajta, hogy az osztrák és a magyar n­yárvonalat kirajzolták volna. „Vienna“ b­al betűkkel. „Budapest“ jóval kisebbel volt é­lezve és Bécstől Magyarország szivéig ny* ez a felírás : „Ausztria.* Ezt az arczátlan osztrák pimaszkot látva, nem is csodálkoztam, hogy a tó nemzetek térképein s különösen az Eg­yült Államok hatalmas katonai térkép nyoma sincs sem Magyarországnak, sem dapestnek, míg ellenben Belgrád, Sófia, A­karest, sőt Otlinje is, mint önálló állam fővárosa, mindenütt ki volt tüntetve. Az osztrákok szemünk láttára hirde rálunk, hogy mi nem létezünk, mi­re elég gyarlók vagyunk s úgy teszünk,­­­ii nem vennék észre, akik hivatva volnál az ilyen vakmerő sérelem megtorlására, a inkább futnak egy rongyos grand prix­et semhogy védelmükbe vennék a nemzeti érzetet. Szerencsére erre jártak a magyar int parlamentisták, különösen Apponyi Alb gróf sokat tett, hogy az amerikaiak tul mást szerezzenek, hogy Magyarország ép úgy, de talán még jobban ország,­­ Ausztria. S . Louis nagy város, egyszer eltévé­tem benne. Valami csodaszép, hatalmas na, boulevardra vitt a villanyos, s amikor­ szálltam, akkor láttam, hogy a Rose, boulevardos vagyok . A Kossuth­­ Amerikában nagy, hatalmas, szime ego forrt a szabadság eszméjével s már az kí­lás gyernek eszébe vésik a nagy Kossuti mintha csak az övék volna. De hát kérdem szeretettel, mivel igyekezett bebizonyítani a st.­louisi­­ gyár kiállítás, hogy az a nagy Kossuth, kinek a nevéről St. Louisban egy férj boulevardot neveztek el, magyar ember , s hogy ehhez a Kossuthhoz nekünk is­­ egy kis közünk Avagy még tovább: ha ennek a nagy Kossuthnak talán mi is szűnhetünk valmit !­­ . . . Emit­ettem a st louisi magyar kiállt­ vezetősége előtt, hogy Kossuth Lajos sza­rával ép úgy el lehetne vinni a st. lou grand prixet, mint a király szobrával. — Majd el­jön annak is az ideje, tű sem! . . . volt a válasz. S mi türelmesek vagyunk, várunk,­­ Rákóczy Ferencz várt kétszáz évig rodoi számkivetés­­ben, míg végre elismerték hozzálátták, hogy haza hozzák. Kétszáz év múlva talán már­­ Budap­eten a Kossuth szobor telepl­ a magyar állam vezetőiben is több lesz, mint a mostaniai­ban és a­z előtt is be merik majd vallani, hr Lajos első sorban magyar voll. Különben a st. louisi^ I Erkel Ferenczet^js ob\\.aX\M I gyár nemzet nem állítani, tehátjj^^^^^F és gyd^^^^^r tásában, úgy sem vegre völgyi állította .

Next