Pécsi Napló, 1905. február (14. évfolyam, 27-49. szám)

1905-02-01 / 27. szám

. A változhatatlanba bele kell majd nyu­godni és a Kossuth-párt nemzeti törek­véseinek fokozatos teljesedését kell majd kilátásba helyezni, mely nélkül a leg­nagyobb párt támogatása el nem érhető. Az összes 67-es alapon álló pártok koalíc­iója és a függetlenségi párttal való kompromissum képezik azon poli­tikának alapvonását, mely az országot mai válságából kivezetheti és előfeltéte­lét képezi a hasznos parlamenti munkás­ságnak. A kiegyezést magát mostanában veszélyeztetve nem látom, mivel annak barátai ma is többségben vannak és a kötelességérzetből el nem maradható sorakozásuk nem csak biztosítja a hat-­­­vanhetes alap fönnállását, hanem az az ellen intézendő támadást is vissza lehet verni. A szabadelvű pártnak a néppárt-­­­tal való együttműködése nem képez oly­­ nehézséget, mint azt sokan hiszik. A néppárt programmja, amennyiben az a kiegyezésre vonatkozik, sziklaszilárd. Az egyházpolitika terén táplált kívánságokat ezen párt fölfüggesztheti, ha annak egyik tagja helyet kap a kabinetben. Hasonló­képen biztosítható a Bánffy-párt csatla­kozása. Ezen pártok ambíc­iója a kép­­viselőház elnökségének egybeállításánál is kielégíthető. Bizonyos, hogy más út is kínálkozik a kérdés megoldására, mi­­képen létesíthető a 67-es pártok koalí­­c­iója, de hogy annak létesülnie kell, az a mai körülmények között bizonyos. Amennyire ismerem azoknak nézeteit, akiket a király meg fog hallgatni, már ma mondhatom, hogy minden úgy fog történni, ahogy azt itt kifejtettem. Csak ott merülnek föl komoly nézeteltérések, mi képezi majd a függetlenségi párttal való compromissum alapját és mik lesznek a koalíc­ió pontozatai. Ezek kér­dések, melyeknek megoldásánál bizalom­mal számíthatunk ő Felsége bölcsesé­­gére. Úgy hiszem, az alkotmányválság, melyet most átélünk, egyike a legsúlyo­sabbaknak, de meg vagyok győződve, hogy a kibontakozás hosszú időre biz­tosítja a politikai nyugalmat.­­- Wlassics Gyula a helyzetről. Wlassics Gyula, akinek a helyzetről tegnap egy bécsi lapban tett nyilatkozatát már kö­zöltük, ma a „Neue Frei Presse“ hasábjain újból nyilatkozik. Miután a helyzet alakulá­sáért való felelősség kérdését fejtegette, a jövő kilátásainak megítélésére tér át. — Hogyan ítélem meg a jövőt? — mondja. Sem vérmesen, sem kishitűen. Előt­tem kétségtelen, hogy nem az 1867 es alap fentartása, vagy eltávolítása volt a választási küzdelem exponense. Ha ez lett volna az eset, akkor a válasz is egészen máskép szól. Az exponens az erőszak kérdése volt. Ez volt az alapja az ellenzéki koalícziónak. Erre a kérdésre akart a nemzet közérthető választ adni és meg is adta azt. Manap a 1867-es alap, ha rajta erős magyar gazda­sági és kulturpolitikát követünk, szilárd alap. Békekötés ez a király és nemzet között. Az államot nem lehet új rázkódtatásoknak kitenni. A perszonális uniónak nincs is többsége. Természetesen félre kell tenni sok személyes érdeket. A mostani kormánypárt­ban sem szabad senkinek sem arra gondol­nia, hogy elforduljon a békés kibontakozás kormányától, mert különben nem is volna útja a kibontakozásnak. A szabadelvűséget nem látom veszélyeztetve. Magyarországon csak a liberalizmus jegyében lehet kormá­­­­nyozni, úgy hogy a legkonzervatívebb kor­mány is kénytelen volna, hogy liberális szellemben intézze az ügyeket. Hogy vajon a „szabadelvűpárt“ elnevezést fenn lehet-e tartani, ez voltaképen csak a forma kérdése. Az 1867 es alapon álló pártok között na­gyon lényeges különbségek vannak. A Bánffy-csoport nem ért mindenben egyet a disszidensek felfogásával, ez pedig jelenté­kenyen elüt a néppárt álláspontjától. Ez okozza a nehézséget. Talán sikerülhet azon­ban, hogy Deák-párt vagy jogpárt néven li­berális programmot fognak kidolgozni Deák szellemében ama többség részére, mely az új kormányt támogatni fogja. Sok függ majd a függetlenségi párt magatartásától is. Kos­suth nem rendelkezik a többséggel. Ő maga sem látja még elérkezettnek programmja megvalósításának idejét. Ha az uj kormány­­rendszer az 1867-es alapon az ország gazda­ról. Hiszen mind aketten olyan fiatalok voltunk. Még néhány árnyalattal sötétebb lett. Alig vettük észre. Folyton csak a leány égő, gyönyörű arczát néztem és ő beszélt, beszélt és nekem úgy rémlett, mintha na­gyon messziről harangzúgást hallanék. — Meglátja, eltévedtünk . . . — Oh dehogy. Minden vasárnap erre járok. Kiismerem magam. Az ott a Franz Josef’s Land. Nemsokára oda érünk. Látja azt a vörös világot? Az már a villanyos végállomásának a jelzőlámpácskája. — Arra megyünk? — Igen. Tíz percz múlva ott le­szünk. Fél ? — Mitől félnék? Ketten vagyunk. A fejem belekábult abba az érzésbe, hogy ketten vagyunk. Ketten . . . egyedül. Az arczom meg a kezeim forrók lettek, mint a tűz és a torkom egészen kiszáradt. Alig tudtam nyerni. Friczi hirtelen megát lőtt és fáradtan sóhajtott. Merész gondolat villant az agyamon. Szédülni kezdtem és láz gyötört. Nem mer­tem kimondani, de mikor láttam, hogy állva Megmentve. — A Pécsi Napló eredeti tározója. — írta . Kóbor Viktor. Szótlanul haladtunk a Duna partján. Csupán a sötét kék eget láttuk, melybe mint aranyozott szegek, csillagok voltak tűzdelve. Mögöttünk a Duna hídjainak csudaszép de­­korácziója terült el, százezer gázlámpa tün­dén világosságát tükrözve a mennyboltos vízbe. Amint lassan lépdelve elhagytuk a császárvárost s tovább ballagtunk, a táj las­­san kint kinyílt és egyszerűbb lett. A lám­pafény mindjobban elmaradozott. Messze előttünk elmosódott fekete vonalak látszot­tak, még sötétebb pontokkal váltakozva. Fiatal szerelmeseknek való éjszaka. Friczi felemelte fejét és körüljártatta tekintetét a fekete tájékon. — Mennénk vissza . . . — Ráérünk. Csak mentünk tovább, beszélgettünk és nem törődtünk sem az idővel, sem az út­tal. Beszélgetésünk olyan tiszta, bensőséges és halk maradt, úgy csörgedezett mint egy nyugalmas patak és mind csak egyről szólt: a halhatatlan szerelem erejéről és szépsége­ „ Pécsi Napló* 1905. február 1. jági és kulturális követelését, a magyar nem­zeti állam kiépítését teljes energiával elő tudja mozdítani, akkor a mostani válságból megtalálható a kibontakozás Ehhez azon­ban szükséges az, hogy az 1867-es alapon állók bizonyos égető követeléseket háttérbe helyezzenek és oly programm alapján egye­süljenek, mely az 1867 es pártot a legköze­lebb praktikusan megoldandó feladatok tel­jesítésére képesítse. Ha azonban egymás kö­zött nem tudunk megállapodni, akkor a helyzet tényleg veszedelmessé válhat. Hirwatsafc, Pécs, január 31. „Fölfordult világ.“ Faluhelyről kaptuk ezt a verset. 82 éves polgár ember írta, aki minden évben megír ebből a fajtából vagy egy tuc­atot. Id. Deák Sándor Se­p­k­én lakik. Ez itt legutolsó verse. Érdemes ezt elolvasni. Az egyenes gondolkozású magyar ember észjárása tükröződik ebben vissza. Ma már a kis­gyerek veri meg az apját, A nő meg viseli a férfi kalapját. A hitelezőjét üldözi az adós, Szelíd az anyós mind, a vő meg harapós. A levegőtől is fizetünk már adót És pártfogoljuk a leghunczutabb csalót. Ezelőtt a zsemlye beillett czipónak, Nagyitó üvegen nézzük ma diónak. Furcsa világ van most, én csak annyit mondok, Bírónak beválnak már a sült bolondok. Még a nap sem úgy süt, mint valaha régen, Egyik ember vájkál a másik zsebében. A templom köszöbét a fű benőtte már, A börtön kulcsain fénylik a napsugár! ... Csak már vége lenne ennek a világnak, Hiszen verset is már lopkodva csinálnak !... Id. Beák Sándor. — Nemesség adományozás. Ő Fel­sége Quittner Vilmos mérnöknek és Quittner Zsigmond budapesti műépítésznek, valamint ezek törvényes utódainak magyar nemessé­gük épségben tartása mellett a „vágtályi“ előnevet adományozta. — Száz új miniszter. A balsors vég­zete sújtja néhány hét óta Európa kormá­nyait. Északon és délen bukást bukás követ, keletről és nyugatról vihart jelez a politikai meteorológia. Csaknem ragályos betegségről marad, erőt vettem gyávaságomon és meg­­kérdeztem. — Talán ha belém karolna . . . Rám nézett azokkal az ártatlan, kék szemeivel és szótlanul belém fogódzott. Tovább mentünk és beszélgettünk. A karok érintkezése még nagyobb forróságot okozott. Véletlenül rá néztem. Lángolt­­az­' areza, mint a pipacs. Félre fordultam, mert nagyon szégyellem magam és lehajtott fővel lépdeltem mellette. Mégis éreztem karja simu­­lékony lágyságát és láttam a parányi, de formás lábszárak feketéllő szilhuettjét, meg a kis csipőcskéket. Egy-kettő, egy-kettő és minden lépésre kibújt a ruha alól, hol az egyik, hol a másik kis czipő hegye. Külö­nös vágyam támadt. Szerettem volna ezeket az apró czipőhegyecskéket egyenként össze vissza csókolgatni. Csak egyszer, egyetlen , egyszer. Valami tompa, nyugtalanító érzés volt ebben a káprázatban. Éreztem, hogy ezt le kell küzdenem. Erős akarattal elfoj­tottam minden érzést és fölfelé néztem. Nem akartam tovább azokat a csábító kis czipőcs­­kéket látni. Másról szerettem volna beszél­getni, de ő még mindig az ideális szerelem csudás szépségéről regélt. A tíz perc­ már régen elmúlt és mi

Next