Pécsi Napló, 1905. június (14. évfolyam, 126-147. szám)

1905-06-01 / 126. szám

1905 június 1. mint az olasz, képes volt rendelettel életbe léptetni. A viszonyosság egyébként meg­sértetett Ausztria részéről, hogy azáltal, hogy a vámtarifát előre sietett elfogadni, akadályozta Magyarországot abban, hogy az általános közös vámtarifát elfogadhassa. (Úgy van ! Úgy van ! a baloldalon.) Nyilván­való tehát, hogy nekünk most önként folyó jogunk az, hogy az autonóm vámtarifát el­fogadjuk. Nincs jobb bizonyíték arra, hogy az autonóm vámtarifát meg kell teremteni, mint a német kereskedelmi szerződések. Kéri Vészit, hogy figyeljen. Vészi József: Miért nem hívja Károlyi Sándort ? Polónyi Géza: Úgy látszik Vészi nem volt itt, amikor ő kijelentette, hogy a vám­­e­lkülönítés nem lehet csak egyes osztály kö­vetelése. Vészi József: Jól tudja, hogy én a kü­lön vámterület alapján állok. Polónyi Géza: Tudom, hogy Vészi képviselő úr az önálló vámterület radikális hív­e, csak az a baj, hogy onnan küzd ezért, ahonnan a támadások jönnek. (Derültség a baloldalon.) Kaas Ivor báró: Gyere át Jóska ! (De­rültség.) Polónyi Géza: Kifejti, hogy Ausztria a német vám folytán olcsóbban jut a magyar nyersterményekhez. Másrészről pedig a né­met szerződésnek ipari terményekre vonat­kozó kedvezményeit csak Ausztria élvezi, mert hiszen Magyarországnak nincs ipari kivitele. Ez a vámszövetségben Magyarországot úgy verik el mint a kétfenekű doboz. (Helyeslés és taps a baloldalon.) No hát Kossuth Ferencz indítványának e célzata vi­lágos. A miniszter úr szeretné, ha mi aka­démikusan követelnők a vámelkülönítést, de mi nem elégszünk meg a jogi állapottal, mi tényleges állapotot akarunk. (Zajos helyeslés a baloldalon.) Az nem lehet álláspont, hogy semmiesetre sem me­gyünk vámháborúba. Akkor ne is csináljunk vámtarifát. A miniszter úr azt mondta, hogy az indítványt nem kell a bizottsághoz utasí­tani. Tehát, tetszik érteni? . . . Hieronymi Károly: Bizony én nem értem. (Zajos derültség.) Polónyi Géza: Ugyan kérem, hiszen ezt mondta, ha akarja fel is olvasom. Az a hibája a német szerződésnek is, hogy nem kerülhetett bizottság elé. Hieronymi Károly: Ezt se értem. Polónyi Géza: Ha helytartó is, ezt magyarul meg kell értenie. Tisza István gróf: Ön folyton csavar. Polónyi Géza: A t. miniszterelnök úr ismételten beismerte, hogy jobban ért a bankpolitikához, mint a vámpolitikához. Bi­zonyítja, hogy épenséggel nem volna káros, ha önálló magyar vámsorompót állítanának föl. Majd kijelenti, hogy a függetlenségi párt nem akar vámháborút. Vádolja a kereske­delmi minisztert, mert a magyar búzát rossz kvalitásúnak mondotta. Sürgeti az adórefor­mot. Beszéde végén a Ház engedelmével rátér a nyelvkérdésre, mely — úgymond — végzetes félreértést teremtett a király és nemzet között. Ennek csak úgy lehet véget vetni, ha a király a nyelvkérdésben elismeri a nemzet jogát. Polónyi Géza után Tisza István gróf miniszterelnök ref­lektált az elhangzott beszédekre. Polónyi kijelentései szerinte határozott ferdittések, mesterkélt elcsavarásai a valónak. Kossuth Ferenczczel szemben a közös vámterület szük­ségességét hangoztatja. Megengedi ugyan, hogy a különválás nagy megrázkódtatások után alkalmasint kedvező lesz mezőgazda­­sági viszonyainkra, de ezt ki fogja meg­érni? Erre számítani veszedelmes. Jól meg kell fontolni a különválást, a külföldi ke­reskedelmi szerződéseket okvetlenül a vám­közösség alapján kell életbe léptetni. Ezzel az ülés fél három után véget ért, legközelebbi ülés pénteken lesz, ölemben, amint átölelve tartott, hogy elbúj­jék mögöttem. A legény elővette a pénzes erszényét s egy dinárt nyomott a kezembe. — Nesze, vegyél magadnak valamit. . . mondta és visszadugta az erszényét az in­gébe, aztán az ölembe nyúlt és megfogta a Nuska kezét. — Ne fogadd el, ne fogadd el ! -­­hallatszott mögöttem Nuska ijedt hangja. Megfordultam s láttam, hogy a földig hajolt le s hogy reszket a lába. Éreztem, a mint ölemben ki akarta szakítani a kezét a legény kezéből, de az nem eresztette el. A czigányok muzsikáltak, a hajó már vígan folyt s már mihozzánk, a falig is eljutott, de a legény sehogy sem akarta elereszteni a kezét. — Gyerünk ! S ezzel leemelt a falról, még jobban magához szorított s megindult a fa­ mellett az árnyékban rejtőzködve. A nyakába boml­ana. Csűrön víz volt a ruhája, tűz a teste. Én is megizzadtam tőle. Amint jobb kezem­­nél átfontam a nyakát, ttjaimmal megérint­ettem meleg, forró ajakát. Keble is forró tömény volt. Szinte éreztem, hogy könyököm milyen keményre támaszkodott. A lábam is átmelegedett az ő forróságától. . . — Ne hallgass reá . . . Bolond, bolond ő!— szólt reszketve, folyton inogva, mint aki alig tud járni. Én még láttam a legényt, amint kinyujtózkodott s ide tekint a falhoz támaszkodva, szinte szerette volna átugorni azt, ő meg, mintha tudná ezt s nem mer meg­fordulni, csak engem ölel erősebben, hajlong s a legkisebb kavicsban is megbotlik. A legapróbb ág beléakad, a legkisebb árny s az éjszakai szellő is megijeszti. Alig akadt rá a kertajtóra. Szinte megszabadult valami tehertől, mikor az udvarra ért s az leült... A homlokát kezdte dörzsölgetni, rendbehozta a haját s legyezni kezdte ma­gát . . . Elment a kúthoz, vizet mert s a vizet locsogtatva mosakodni kezdett. . . Végre lehütötte magát s magához tért. Szemei ragyogtak, az arcza kipirult, a haj­fürtök szinte­ hozzátapadtak . . . Odaát pedig egyre tánczolták a halót. A puskák is meg­szólaltak. A nóta kezdetben vontatott és egy­hangú volt, később már gyorsabbá, vigabbá lett ... A klarinét úgy sír, rajong, hogy a szíve is majd meghasad az embernek . . . Egyszerre csak rázendítenek a régi nótára : — Jovánom, első szerelmem . . . Nuska fölugrott. Nem bírta tovább. Fölkapta a réz-tepsit és tánczolni kezdett. Soha sem felejtem el ezt a jelenetet. Ritkán lát az ember ilyent! Reszketett, a mellénykéje kigomboló­­dott, az inge lecsúszott s reszkető márvány keble villog ki alóla; nedves, fekete haja is felbomlott s csapkodja az arczát... A de­reka ropog, hajlik, mint a kigyó. A szeme nyitva van s oly csodásan, sötéten ragyog. A szomszédban egyre hangosabban szól a nóta. A holdvilág is erősebben világít, szinte úszik a felhőkön . . . Odaát pedig még min­dig az első nótát éneklik : „Keveset láttuk mi egymást!“ Nuska hátradőlt. Haja a földet söpörte, keble kidagadt, az inge­ ujja a hónáig csúszott föl, aztán ismét lecsúszott, így meghajoltan, kezében a hold fényében ragyogó tepsit tartva, belekezdett a dalba: „Jovánom, első szerelmem! . . .“ Egész lelkét belevitte a dalba. Mintha megittasodott volna. Nyitott ajka szinte ma­gába szívta a szomszédból jövő hangokat, a holdvilágot, az éjszakát, mindent, de mindent! Végre megrezzent. Lebukott a nyoszo­­lyájára, karjai közé vett, megölelt, betaka­­ródzott a paplannal és a keblére fektette a fejemet. — Aludjál, csak aludjál! — csittított és altatott, de a teste még mindig reszketett, talán a zene hangjainak hallatára, melyek egyre erősbödve hallatszottak át a lakodal­mas ház udvarából. Reszketett, folyton resz­ketett és oly édes, illatos, kimondhatatlanul illatos volt e pillanatban! Szerb eredetiből fordította: Skrbics Tivadar. „Pécsi Napló“ A. Pécsi Napló telefonja: Szerkesztőségi szám 109. Kiadóhivatali „ 27. (Rönzvénynyomda.) Engleviere ellenfelének apja. Mialatt úgyszólván az egész magyar közélet egy végzetes párbaj izgalmának ha­tása alatt állott, Aradon nyugodtan végezte egy kazán mellett munkáját valaki, a­kinek pedig némi köze van az afférhoz. Ő tudni­illik a halálos párbaj épen maradt bajvívójá­nak, Hencz Károly képviselőnek az apja. Ez az öreg­ember, Hencz József, az aradi Dobiaschi-féle haloxilin gyár gyújtózsinór­­telepének gépésze. Koros, őszbecsavarodott , ember, aki maga kezeli és sűti a gyújtó­­zsinórgyár kazánját. Egyszerű munkás­ember, a­kiről csak a gyárbeliek tudták, hogy neki képviselő fia van. A­mikor Aradon a halálos párbaj híte a különkiadások révén elterjedt, az öreg csak egy rövid táviratot kapott, a­melyben a fia tudatta, hogy semmi baja se történt. Arról, hogy a másik fél, Keglevich István gróf halva maradt a párbaj színhelyén, semmit se tudott. A távirat szövege ez volt: Hencz József Arad, D­o­b­­­a­s­c­h­i-g­y­á­r. Párbajban semmi bajom sem tör­tént. Károly. — Szóval, sikerült, — szólt az öreg mosolyogva az egyik aradi lap munkatársá­nak, aki időközben felkereste. Különös volt, hogy az öreg úr a bor­zalmas eseményt ilyen kedélyesen fogja föl. Megkérdezték: — Egyebet aztán nem tud a párbajról ? — Nem én. — Hát azt nem tudja, hogy a másik halva maradt a párbajban? — Csak nem ? A tudósító elmondta neki a különkia­dások tartalmát, hogy Keglevich gróf bele­­szaladt Hencz Károly kardjába, halálos se­bet kapott s pár percz alatt meghalt. A gépész megcsóválta a fejét. — Ez már baj. Aztán hozzátette: — Most majd megint ülhet a fiú. — Talán volt már párbaja.­ ­ A legkiválóbb tanárok és or­vosoktól mint hathatós szer:tüdőbetegségeknél, légzőszervek burutos bajainál is mint idült bronchitis, szamár­hurut és különösen lá­badozóknál influenza után ajánl­katik. Emeli az étvágyat és a testsúlyt, eltávolitja a köhögést és a köpetet és megszünteti az éjjeli lázadást. — Kelle­mes szaga és jó ize miatt a gyermekek is szeretik. A gyógyszertárakban üvegenkint 4. — kor.-ért kapható. — Figyeljünk, hogy minden üveg alanti czéggel legyen ellátva. 2S F. HOFFMa* lí-LA HOCKE & Co, vegyészeti gyár

Next