Pécsi Napló, 1905. szeptember (14. évfolyam, 200-225. szám)

1905-09-01 / 200. szám

k azok, akiket kellemetlenül érint az igaz­ság, megorrolnak miatta. Miért nem ír a sajtó a hamiskártyásról? Hánytorgat­­ják. Mert zsidó! Vetik hozzá. Pe­dig hát nem azért, hanem egyszerűen az okból, mert nincs, aki a hírmondó urak közül a tényért a sajtóbíróság előtt a felelősséget vállalná s végtére is, ha­mis kártyás, vagy nem hamis kártyás, aki azért ül le kártyázni, hogy ember­társának a pénzét elnyerje, az mindegy. Ezzel nem érdemes foglalkozni. Ez nem olyan közügy, amely­­mindenkit érde­kel. A piacz drágasága, az élelmi­sze­rekkel űzött uzsora minden ember exis­­tenc­iális érdekét érinti. Ez közügy. Erről beszéljünk! Elég baj, hogy a ha­tóság a házárd kártyajátéknak nem tud gátat vetni, de százszorta nagyobb baj, hogy az élelmiszerekkel űzött házárd játékot is egészen szabadjára eresztették. Mit tesznek Bécsben? Hja! azok okos emberek. Amikor a mészárosok elhatározták, hogy a közönséget meg­­sarczolják, Lueger, ez a nagyszájú, ma­gyarfaló, német polgármester azonnal gyökerében orvosolja a bajt. Nem kér kölcsön észt, nagy tudást más államok­tól, nem tanulmányozza a kérdést éve­ken át, hanem nyomban intézkedik. Ki­adja az utasítást, hogy állítsanak föl hatósági mészárszékeket, amelyek tisztes­séges áron árusítják a húst. A wieni mészárosokat a tisztességes konkurren­­czia nyomban észre térítette és sokan már másnap nagy táblákon hirdették, hogy: „Itt nem emelték föl a hús árát!“ Mikor a wieni hatóság megnyitotta a két első hatósági mészárszéket, oly nagy volt a közönség tolongása, hogy a rendő f­­őrségnek kellett kivonulni és kordont vonni, hogy a jelentkezőket szép sor­rendben szolgálhassák ki. A hatósági mészárszékekre csak addig van szük­ség, míg az uzsorások észre térnek, terjedelmes, befogadásokra képes, értelmes lelkét. Serdülő gyermek korában leggyakrab­ban a Szajna-parton sétált végig atyjával, ahol a kő mellvédeken a régiségkereskedők fabódéi poros és bőrbekötött régi könyveket, pergameneket, megfakult papirosokat, met­szeteket, régi pénzeket és érmeket, kameákat, kirakott és etetett rajzú fegyvereket, bronz­szobrokat s elszámlálhatatlan mindenféle dol­gokat zártak ki a járók­kelők előtt. S amig atyja végig vizsgálgatta azokat a könyveket, amelyek figyelmét magukra vonták, ő félénk kíváncsisággal szintén nézegetni kezdte azt a sok tarkabarkaságot, mely szemeit el­ragadta. A Voltaire rakparti könyvesbutikban pedig — már serdülő ifjúkorában — ren­desen jelen voltig azokon a tudós beszélge­­téseken, melyekkel atyja barátai minden este hangossá tették a kis helyiséget. Itten s a rakpartokon fejlődött idomuló lelkében a könyvek szeretete, a könyvek kultusza, amely helyettesítette az ő lelke értelmi egyensúlyá­val meg nem férő misztikus vallási kultuszt. A múltnak fölkeltése már akkor és itt kezdte reá árasztani melanchólikus varázsát, s a di­csőség álma is kezdte foglalkoztatni naiv képzeletét, amelyben gigászi tervek fogantak meg, amikor papírhajó készítése helyett Fran­­cziaország történetét akarta megírni 50 kö­tetben. A múlt felidézése más oldalról és más irányban is termékenyítette lelkét, mert míg atyja a régi tudomány, régi ismeretek vilá­gába, a rakparti könyvek, különösen a XVIII. A wieni nép kalapot emel Lueger polgármester előtt. Ez tud is, akar is a közönségéért tenni. Nálunk a közönség maga is hibás. A bizottsági tagválasz­tásoknál nem törődik azzal, hogy kik jutnak be a törvényhatóság képviselő testületébe s ez a nemtörődömség ke­servesen megbosszulja magát. Miért nem kell a pécsi városatyáknak az elővásár­lási tilalom, mely a kofák uralmát meg­törné? Csak! Miért nem történik ná­lunk a piaczi drágaság folyton folyvást tartó emelkedése ellen valami? Csak! Miért politizálnak annyit a városi köz­gyűléseken s miért tartják az országos politikát a város helyi érdekeinél, a nagy­­közönség existencziális érdekeinél előbbre­­valónak? Csak! Nos hát német után, ha magyar fordítással, itt van a kutya elásva! Ez a csak teszi tönkre a vá­rost. A mi vezető férfiaink és város­atyáink nagyon indolens emberek. Az élelmiszerekkel sáfárkodók miattuk fel­­zsebelhetik a fogyasztó közönséget. Évek óta figyeljük a helyzetet, amely ahelyett, hogy javulna, mindig rosszabra válik. Rámutatunk a hibákra, kérjük, sürgetjük a nagy­közönség érdekében, a köz javára az orvoslást és semmi, de semmi se történik . . . Miért? . . . Csak! „Pécsi Napló1“ Hírrovatunk, Fécs, augusztus 31 Béke? . . . És akkor Portsmouthban megkondultak a harangok ... a harangok zúgása világra­szóló örömet hirdetett! béke! béke!.. . Eh­hez hasonló lehetett a£ a hangulat,a mikor a katakrinisiákba is bujdos^ a római arénák ke­resztfáinak kínja közt tömeghalárt szenvedett keresztények először mehettek a templomba anélkül, hogy a czirkuszok oroszlánjainak és tigriseinek rémülete eliszonyította volna agyukat . .. Estétől reggelig szédületes távolságokon át, Mandzsúria csatamezőire, a Sárga tenger sík vizére ért a hír . . . és a katonák száz­ezrei, mintha egy két teljes villám csapott volna keresztül szívükön, az ég felé fordítot­ták prózáikat, mert a végtelen gyönyörnek fizikai reflexe ez. Szemük nedves volt és egész testük remegett. . . pedig a magassá­gokban csak a végtelen fény úszott, egyéb semmi sem . . . És megfordították az ágyuk torkát, új lobogókat tűztek az árbóczokra és az öldök­lésre fölsereglett emberek, kiknek izmaiban a halálontás kényszerűsége a ragadozó álla­­tok izmaihoz hasonló feszültséget idézett elő; kinyujtózkodtak és felsóhajtottak ... és utá­nuk kinyujtózkodott és könnyebbülten sóhaj­tott föl e keserű sárgolyón mindenütt az emberiségnek az a része, mely már ismeri és használja a szavakat röpítő villanyos szik­rát, és mely a műveltnek nevezett nemzetek életösztöneivel szolidáris ... De távol, valahol Afrika fehér ember nem tapodta el rengetegében, valahol a fehér­­ember nem látta ismeretlen óc­eáni szigete­ken, még ott áll a vad­ ember és lesre várja a szörnyűséges vadállatot, hogy megvívja, vele élet halál harczát.. . Portsmouthtól — Vladivosztokig zúghatják a harangok : béke ! béke! . . . Egész Európa, Ázsia, Amerika örömkönnyet sírhat, ő, a vad ember, ki zúgó harangot nem hallott még sohasem, ki nem érezte még a megenyhülés könnyének gyö­nyörét, — jobban t­udja azt, mint az egész mű­­­veltnek nevezet világ, hogy mily, szelíd ámi­tás e szó: béke . . . béke ... Ő megmenti bárdját az elejtett vad vérében, vagy utolsót, hördül a győzelmes bestia körmei alatt, és iga­zabban tudja, mint a nagy czár,a nagy mikádé, a nagy elnök, Witte vagy Komura, hogy béke nem volt, nincs és nem lesz soha­sem . . . A kulturemberiség, e nagy, hol el­­lágyuló lágy, hol elszilajuló gonosz gyer­mek, megpróbálja, hogy mégegyszer álomba ringassa magát ... a kor, mely rajong a szigorú valóságokért, megragad minden pil­­­­lanatot, hogy meneküljön a valóságok elől.. . * most megint narkotizálja magát és a kívánt álmok felé szédülve, rengeteg várakozás után lázasan siet maga magát csalva kiáltani: béke,!. . . béke! ... Áldatlan, kegyetlen dolog szétrombolni a gyermek játékait; de van abban valami vad, keserű gyönyör: ha a boldogtalan, ki század nagyon érdekes, forrongó korába vitte, anyja az ő vallásos történeteivel, legendái­val, szentek életrajzával, csodáival az elmúlt századok hitének naiv és misztikus szellemé­vel keltett vallásos képeket gyermeke kép­zeletében; s ha atyja tudományos beszélge­téseinek­ hatása alatt történeti munkát akar írni, viszont a vallásos költészet azt az áb­rándot kelti fel benne, hogy ő is szi­íta lesz s a kőoszlop tetejéről el nem mozdulva fogja az emberek kegyes alamizsnáit elfogadni. Belőle ugyan nem lett oszlopszent, mert atyja dorgálása hamar beláttatta vele, hogy a mai világban sokkal nehezebb istent ily dicséretre méltó módon tisztelni, mint hajdan, mégis megmaradt szívében bizonyos elnéző vonzalom azon hitek iránt, melyeknek nem lehetett gyökeret verniük az ő párját ritkí­­tóan józan és világos elméjében. Innen van, hogy ez a szkeptikus filozófus annyira bele tud helyezkedni egy 3. és 4 dik századbeli, csodákat látó, rajongó keresztyén világába, hogy ha nem ismernők France­ot, azt hihet­­nők, hogy egy középkori író égi hang után írt művét olvassuk, amelyben nincsen olyan képtelen csoda, melyben írója szentül nem hisz. Míg így ez egymástól gyakran elütő és nagyon változatos behatások formáló ereje alatt növekedett, a Stanislas-collégiumban — ahova atyja papok nevelése alá adta a Vik­­ik előkészítő osztályba — egyéniségének uj vo­nása jelentkezik: a tekintély bizonyos meg­vetése, engedetlenség, mely abban nyilvá­nult, hogy előszeretettel és minden, tilalom ellenére azokba a könyvekbe merült, melyek­nek olvasását egyáltalán nem, vagy csak megcsonkított és eltorzított alakban enged­ték meg esztétikai ízlés híjával szűkölködő mesterei. Különösen Homérosz árasztotta rá a görög nap világosságát és a görög ég mo­solygó derűjét s aztán Szofoklész nőalakjai jelentek meg előtte kicsiny szobájában a görög szobrok harmónikus tunikáiban. Las­sanként a görög költészet szépségei hatal­mukba vonták s mig „a római erő tiszteletet gerjesztett benne“, addig a hellén szellem­művei valósággal elragadták. Különösen sze­rette az antológia finom költőit, a dekadens görögöket, akiknek hatása első irodalmi mű­­­vein, különösen formaérzékről tanúskodó köl­teményein könnyen észrevehető. A görög szellemek azonban nem csak betűkkel megörökített remekei árasz­tották el nyiladozó lelkét derűs fényük­kel, hanem a Louvre görög szobrokkal és domborművekkel benépesített terma is vonzották s megtörtént vele még tanuló korában, hogy mikor a Parténon egyik me­­torjáról esett szó atyja társaságában, a kol­légiumi tanóra helyett a Louvre-ba sietett szemtől-szembe látni a nevezetes maradványt. Jellemző példa az arra az élénkségre, a­melylyel környezetének beszélgetése izgatta lelkét. Az iskola porát lerázva magáról, nem sietett írói működéssel hírt szerezni magának, mint a fiatal zseniknek legnagyobb része. Több éven keresztül, mint maga mondja, boldog időket élt, szemlélődő és magános­életet folytatva, amire már bizonyos büszke­séggel párosult félénksége is késztette, meg ama plátói szerelem, amely igen ügyetlenné 1905. szeptember 1.

Next