Pécsi Napló, 1905. október (14. évfolyam, 226-251. szám)

1905-10-01 / 226. szám

, akik a mozgalmat megindították és dűlőre is vitték. A vaj kiállításról, szövetkezeti értekez­letről és gazdagyűlésről szóló tudósításunkat a következőkben adjuk: A kiállítás. Egész napon át sok látogatója volt a toTntewnokban elhelyezett kiállításnak, mely­nek tanulmányozásából sokat profitoz­­atott a berándult gazdaközönség. A terem nagy ré­szét a kiállított gépek és pedig a separátorok foglalták el, minőket három nagy fő­városi gyár állított ki. Szép kollekcziója volt a pécsi baromfi és tojásértékesítő szövetkezet­nek szortírozott tojásokból, valamint érdemes produktumokkal jeleskedett a versenyen kí­vül álló pécsi tejcsarnok. A versenyben ösz­­szesen 56 vidéki szövetkezet vett részt, vala­mennyi egy-egy üveg vajjal mutatta be mun­káját. A vaj minőségét, tisztaságát stb. egy­ségek szerint mérték, az elérhető legmagasabb egységszám 50. A bíráló bizottság az első dijat (150 kor.) a himesházai szövetkezetnek (47 egység), a második dijat (100 kor.) a laskafalui (46), a harmadik dijakat (50—50 kor.) a püspökbogádi és mágocsi (46), ne­gyedik dijakat (25—25 kor.) a nagyhajmási (44) és velényi (42) szövetkezeteknek ítélte oda. Kitüntető okleveleket nyertek a lány­­csóki, németbólyi, laskói, ráczpetrei, kisvaszari és magyarbólyi szövetkezetek. Szövetkezeti értekezlet­­ tében megjelenteket, hogy a közp.­szövetségbe lépjenek be. Huszonöt tejszövetkezet nyomban írás­ban adta belépési szándékát, a többi meg­fontolás tárgyává teszi az ügyet. Ezzel az értekezlet kimondotta, hogy Pécs székhelylyel megalakítja a központi szövetséget. Az alakuló közgyűlés előkészítésére bi­zottságot küldtek ki s egyéb tárgy díjával az értekezlet déli 12 órakor véget ért. A gazdag­yű­lés. Délután 2 órakor kezdődött a városi tornacsarnokban a Szily Tamás elnöklésével megtartott gazdagyűlés. Az elnök mindenek­előtt a verseny eredményét hirdette ki és átadta a kitüntetett szövetkezetek képviselői­nek a nekik ítélt jutalomdíjakat, majd a magyar gazdaszövetség, a Hangya fogyasztási egyesület és az országos központi hitelszö­vetkezet kiküldöttei tartották meg előadásun­­kat. Élénk tetszéssel fogadták Merkó Pál, a magyar gazdaszövetség titkárának előadását, melyben kifejtette, hogy az önálló vámterület küszöbén létérdeke a gazdaközönségnek a szövetkezés. Csak akkor, ha a kisgazdák százezrei tömörülnek erős, hatalmas szervvé, csak ekkor áll módjukban a törvényhozást oly módon befolyásolni, hogy az agrárérde­keknek kedvező irányban működjék. Legyen a magyar gazda jó hazafi, de azért ne kösse le egész tevékenységét a politika, hanem gazdálkodjék is. Ezen czélból pedig igen fon­tos, hogy minden községben gazdaköröket szervezzenek a lelkészek, földesurak, jegyzők, szóval az intelligenc­ia vezetésével. A nagy lelkesedéssel fogadott beszéd után kimondták, hogy ilyen körök szervezését kívánatosnak tartják és ezen irányban a mozgalmat meg­indítják. Egyről-másról. (Budapesti levél.) Irta: Faragó Jenő. diákok botokkal és revolverekkel. Mind­nyájuk fölött és mindnyájuk ellen it pedig a rendőr ! A pesti rendőr! ugy­­e hallották már hírét? ugy­e tudják róla, hogy a perzsa sah a világ legszebb lovaskatonájának tartja őt s ő valóban olyan hetykén ül lován, hogy a legsnájdigabb huszár se különben! A pesti rendőr — nagy úr és azt hiszem, nem téve­dek, amikor kimondom a szentencziát, hogy a pesti utcza nem a diáké, nem a szoczia­­listáé, de még a békés polgáré sem, hanem egyesegyedül a rendőré, aki most fellovagol az aszfaltjárdára és kardlapoz jobbra-balra, derűre-borúra. A tüntetés olyan mulatság a rendőrnek, mint a katonának a hadgyakor­lat. Sőt, még nagyobb mulatság. Mert a hadgyakorlaton csak markírozva van az ellenség és nem lehet bele lőni, nem lehet rálovagolni, nem lehet megkardlapozni ! A pesti utczán mindezt lehet ! Lehet és sza­bad. A rendőrök élnek is a szabadalommal és olyan kaszabolást visznek véghez estén­ként, hogy az orosz fogdmegek is sárgasá­got kapnának az irigységtől, ha azt láthat­nák. Kié tehát az utcza? Ugy­e, hogy a rendőré ? ... És kié a rendőr ? .. . Óh, nem a népé, amelyet meg kéne védelmezni; nem a polgárságé, amelynek a biztonságára kéne ügyelni! . . . Hát kié? . . . De álljunk meg itt, különben a politika terére tévedünk mi is, mint ahogy oda tévedt a pesti rendőr és oda tévedt az utóbbi időben mindenki, aki él ! . . . Azért is nem tudjuk mostanság, hogy kié ez az utcza, kié ez a város, kié ez az ország? . . .* Délelőtt 11 órakor a vármegye székhá­zának közgyűlési termében értekezletre gyü­lekeztek a baranyai tejszövetkezetek és tej­­csarnokok képviselői. A terem csakhamar zsúfolásig megtelt s Szily Tamás tejgazdasági országos felügyelő elfoglalta az elnöki széket, üdvözölte a nagy számmal megjelent kisgaz­dákat és az értekezletet megnyitotta. Meg­nyitó beszédében ismertette az értekezlet czélját, a baranyai tejszövetkezetek és tej­csarnokok közreműködésével létesítendő köz­ponti szövetség megalakítását, a központi szövetség szervezetét, ennek előnyeit s mind amaz érdekeket, melyek a központi szövetség létesítése mellett szólanak. Hoffmeiszter Ferencz olaszi plébános, Szentkirályi Ede gerdei néptanító és Förster Jenő gazdasági egyesületi titkár buzdító be­szédei után az elnök fölszólította a jelenvolt tejszövetkezeteket és tejcsarnokok képviselő­megpillantásakor egy pokoli gondolat villant meg agyában. És elvakult gyűlölködésében nem vetett számot azzal, hogy mit tesz, csak a pillanat őrjöngő boszúvágyának engedve, egy gyors mozdulattal megkapta a czirmost és felemelte a kis madár kalitkájához. A zörejre melyet a földre zuhant ka­litka okozott, kiszaladt a házból a két leány, de már akkorra természetesen az összetört vájacska mellett csak néhány kitépett sárga tollat hagyott meg kedvenczükből a gyorsan tovaillanó macska. Dömötörné szíve hevesen dobogott, a­míg az ablakból félrehúzódva a hatást kém­lelte a két leány arczán. Klára, a fiatalabb, zokogásba tört ki s hangosan kiáltá,­­hogy miként történhetett ez meg, mikor a kalitka olyan magasra volt erősítve.“ Teri azonban gyorsan a fülébe súgta, hogy hallgasson. Ez valószínűleg Dömötörné bosszúműve volt . Ezzel büntette meg fecse­gésüket; tűrjék hát el némán és ne árulják el fájdalmaikat senki előtt. Ettől a naptól fogva mindig csendes maradt a Máté leányok szűk kis udvara. A kalitkát a padlásra vitték s még derült idő­ben is ritkán jöttek ki a szederfa alá. Nap­nap után szótlan elmerüléssel ültek a varró­gép mellett s egész lényükön észrevehetőbb lett a bánatos hervadás. Az élesen figyelő Dömötörné láthatta, hogy semmi kis örömük nincsen többé. Egy­hangú, megerőltető munka között töltötték napjaikat, az élet nem nyújtott számukra semmi vigaszt, semmi derűt. Az öregedés komor szaka már észrevétlenül feléjük nyujt. Budapest, szept. 30. Kié az utcza? Ez a kérdés járja most s ezért a kérdésért harczol polgár, polgár­ember ellen. Esténként a leggyönyörűbb testvérharcz dúl a körutakon és a mellék­utczákban; a szoczialisták fütykösökkel és bicskákkal vesznek részt a harczban; a árnyékát, akkor pedig még sivárabb lesz majd értük, mert az ifjúságot, az erőt, gond és betegség fogja felváltani. Dömötörné tehát ezért ért, mert a le­ányok panasztalanul viselt bánatából meg­tudhatta, hogy csakugyan érzékeny oldalról sebezte meg őket. De csodálatosképen e titkos öröme da­czára a nyugalom még se vert tanyát ben­­sejében és épen olyan rosszkedvű maradt, mint aminő azelőtt volt. Sőt most még job­ban kerülte az embereket és órákig ült az est néma magányában ugyanamellett az ablak mellett, a­honnan egyszer bosszúját intézte a leányok ellen. Tél, tavasz, nyár, változatlan rendben haladt egymás után. A Máté leányok udva­rán a lombos szederfa ki-ki zöldült és megint elhullatta megsárgult leveleit. Teri és Klára mindig sápadtabb és sápadtabb arczc­al hajoltak a varrógép felé, özvegy Dömötörné pedig épen úgy hervadt és épen úgy sáppa­­dozott, miként ők. Régi kerekded rózsapiros arcza megnyúlott, válla hajlottabb lett, moz­dulatai pedig nehézkesekké váltak. Csak szemében égett valami szokatlan tűz, mintha lelkét egy titkos elfojtott vágy emésztette volna. Egyszer azután komolyan megbetege­dett. Valami sorvasztó láz vett rajta erőt, amely néhány hét alatt valóságos árnyékká fogyasztotta egykori formás alakját. Az orvossággal teli üvegek azonban nem szereztek számára enyhületet, sőt álla­pota egyre válságosabb lett. Az alkalmi poétáknak nincs szerencsé­jük. Nem akar eljönni az ősz és az ő Mú­zsájuk nem nyilatkozhatik az elsárgult fa­levélről, a lehullott virágról, a tova szálló madárról, akit örök verőfénynyel vár a messze Dél! . . . Tíz nap is elmúlt már szeptember 21-ike óta, amióta a kalendárium hivatalosan bejelentette az őszt és ime verő­­fényes, kék az ég és olyan meleg van, hogy Egyszer azután valami ismerőse egy egyszerű háziszert hozott neki, amolyan tit­kolt, régi hagyományok nyomán összeállí­tott száraz fakeveréket, amelyet hittel és komoly beízással kell meginni, hogy a be­tegre nézve hasznossá váljék. És az ismeretlen csodaszer használt. Az özvegy szemlátomást jobban tett s csak mikor már túl volt minden veszélyen, akkor mondták meg neki szorgos kérdezősködéseir­e, hogy a javulást hozó orvosságot az örök ti­tok pecsétje alatt, a két Máté leány küldte számára. Dömötörné egy szót se szólt, amint megtudta, hogy kik segítették ki nagy be­tegségéből, csak az udvari ablakhoz tolatta kényelmes párnás székét és ölbe nyugtatott kézzel nézte a két Máté-leányt, hogy mi­ként görnyed varrása felett. Azután megint elmúlt egynéhány tavasz és nyár s Dömötörné újra megbetegedett. De mikor már érezte, hogy semmi gyógyfű nem segít rajta többé s a halál angyala fe­léje terjeszti szárnyát, végerejének megfeszí­tésével fölült ágyában s a betegápoló nővér­nek egy gyors mozdulattal parancsolt, hogy nyissa ki a nagy öblös szekrényt és a tömör sorban álló drága selyem ruhákat borítsa egymásra egy szétterített lepedőre. A nagy batyut pedig összekötve vigyék át a Máté leányoknak, mert ő megmondta régen, hogy e kedves kincseit holta után azok fogják örökölni, akiket életében legjobban szeretett . „Pécsi Napló“ 1905. október 1.

Next