Pécsi Napló, 1909. október (18. évfolyam, 223-248. szám)

1909-10-01 / 223. szám

t meg a fényképezés, majd hosszú időn át csak ipari mesterség gyanánt szerepelt, ma azonban már egyik ága a művészet terebé­lyes fájának. E bámulatos fejlődést azonban nem­csak a gép és a tömérdek eszköz tökélete­sedése idézte elő, hanem az, hogy akadtak olyan emberek is, kik művészi kvalitásuk­kal fogtak bele a fényképezés tanulmányo­zásába. S hogy a fényképezésnek sok köze van a művészethez, azt ma már érti és érzi a közönség. Legjobban bizonyítják ezt az amateurfényképészek, kiket tulajdonképen nem vezet más, mint valami művészi alko­tás belső vágya. De melyik sport nyújt annyi élvezetet, mint a fényképezés ? A sokféle műveletek változatossága, a kifogyhatatlan anyag és a mindezzel járó érdekes lebonyolítás annyi szórakozást nyújt, hogy méltán szenvedé­lyévé válhat a vele foglalkozóknak. A va­káció, az utazás, a falusi magány, mind a fotografálás szolgálatában állanak. Az élő gabonaföldek, tarka virágokkal, a nyílt tája­kon a földek vonalai, helyes pontról foto­­grafálva igen szép rajzot adnak. Jól hat a távlat szürkesége, amely meleg nyári napo­kon napnyugtakor fokozott távlati fátyolt és plasztikus perspectívát nyújt. Rendkívül szépek továbbá az akáczos utak, a fürtös lombok alól kikandikáló vi­rágos fákkal, a muskátlis ablakok, georgi­­nás kertek, mindmegannyi témái kedves szórakozásunknak. S aki tényleg műkedve­­lésből űzi e foglalkozást, az nemcsak örö­mét leli benne, hanem a legtöbb esetben ideje, elméleti képzettsége révén, újításokkal lepi meg a szakembereket, kik ez újítások kiszámíthatatlan hasznát élvezik. Az ambiciózus műkedvelő először is elméleti ismereteit gyűjti egybe, majd mun­káit teljesen önállóan kezdi és végzi s így saját tapasztalatai nyomán saját érdekében javít eljárásán, segédeszközein. Daguerretől kezdve mindent az ilyen intelligens amateu­­rök találtak ki, az objectivet, a száraz lemezt, a kézi kamrákat, a platin papírt, a pigment eljárást, a gummi eljárást, pillanatzárók leg­nagyobb részét, a színes fotografálást stb. Tovább az intelligens amateur — pláne ha festői talentummal van megáldva — is­meri az arcot, meg tudja látni az alak mű­vészi vonalait, számot tud vetni a színek és a fény bűvös játékának csodálatos harmó­niájával, meg tudja választani minden alak­nál a miliőt, melybe belehelyezi s nem vétve a hűség ellen hajszálnyit sem, a való­nak igazi, de művészi mását, a tökéletes fényképeket nyújtja. Hol vagyunk ma már attól az időtől, amikor a szakfényképész mind­ezt ezzel a sztereotip kérelemmel intézte el: — Tessék mosolyogni! Ma már nincs fényképész, aki ezen a kérelmen maga is ne mosolyogna. De 1890 körül a művészi fényképezés állapota kü­lönös képet nyújtott. A közönség összes ré­tegeinek ízlése elkorcsosult és ezen elkor­­csosodás mögött hűséges csatlósként ott lát­juk az arcfényképezést, mely dacára annak, hogy évente több százmilliónyi összeget emészt föl, mesterkéltsége és hazugsága ré­vén teljesen téves és hibás véleményt te­remtett a fényképészést illetőleg. A téves közhitet meg kellett tehát változtatni, amed­dig ez meg nem történik, addig a művész törekvése, testületek és műbarátok munkás­sága meddő marad — giccsek lesznek a to­vábbi termékek is. A megindult áramlat a fiatalabb mű­­vészgeneráció 3—4 alakjához fűződik. Cél­jaik csakhamar kiviláglottak, de anyagi ere­jük és csekély számuk miatt egyelőre tehe­tetlennek bizonyultak. A szakfényképezők ugyan teljes mértékben felismerték az álla­potok tarthatatlanságát, de egyedül nem voltak képesek az arcfényképezést ingová­­nyából kiemelni. Itt kezdődik az amateurök szereplése. Menten minden külső kényszertől és be­folyástól, teljesen a saját ízlésük, felfogásuk és véleményük szerint haladtak útjukon. Retus ismeretlen fogalom előttük, műtermük­­ nincs, úgyszintén hiányzanak a régi jó hát­terek is. Az igazi szobát, a valóságos ker­tet, a természetes tájat egyesítették képükön a felveendő személlyel együtt, teljes har­monikus egésszé. Ekkor vetődött fel az első nagy nem­zetközi fénykép kiállítás eszméje. Ezen a kiállításon nyílt először alkalom az európai és amerikai fényképművészet színvonalának összehasonlítására. Mint minden nyilvános mérkőzésnek, úgy ezen kiállításnak is rend­kívüli nagy és hasznos volt a hatása, ameny­­nyiben kritikára és összehasonlításra nyílt kiváló alkalom. A számos kiváló példa úgy az amateuröket, intenzívebb munkára ser­kentette és Németország nagyobb városaiban egymásután nyílnak meg a művészi fény­­képkiállítások. Az új művészet sikereit és hatását mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy Berlinben az akadémia, majd az or­szágház helyiségeiben rendezik ezen felette érdekes kiállításokat. Az amateur fényképe­zés rohamos elterjedése, mely viszont a fotó­ipar és kereskedelem óriási fellendülését vonta maga után, szintén igen fontos ténye­zőként játszott közre a fotóművészet színvo­nalának emelésében. S ebben az időben merült fel a máig is vitatott kérdés: művészet-e a fényképezés? Művészek, művészi érzékkel és ízléssel bíró körök eddigelé lenéző kicsinyléssel vi­selkedtek a fotografálással szemben. Érték-, műbecs nélküli dolognak tartották, amelyet elvégez a fény és a chemia vakon, és az, aki vele foglalkozik, szintén csak gépies munkát végez. Bizony e nézet részben igazolt is volt. De csakis részben, mert nézzük csak, kik is foglalkoznak fotografálással ? Első­sorban a tudósok, akik felfedezték és folyton-foly­vást fejlesztették. Azután a szakfényképészek, kik azt iparszerűleg űzték és űzik. Későbben jöttek az amateurök, kiknek csak szórako­zásul, játékszerül szolgált. S valljuk be, sok hiábavaló, értéktelen dolgot követtek el és követnek el. E két utóbbi kontingens szol­gáltatta az okot arra, hogy kezdetben nem sokra becsülték a működésüket. Ezek mint­egy discreditálták a fényképezést. Volt azonban az amateurök között — még­pedig sok, — akik művészi hajlammal és érzékkel, kellő intelligenciával oda fej­lesztették a fotografálást, hogy ma már le­hetetlenné válik annak művészi értékét le­tagadni-Szinte hallom az ellenvetést. A művész al­kot önállóan, tetszése szerint,amit akar; művén változtathat szintén tetszése szerint, amikor csak neki tetszik. Tárgyát szabadon választja és idealizálhat, mert idealizmus nélkül nincs művészet. A fotografáló pedig tárgyát kény­telen úgy felvenni, amint az a természetben előtte áll, abból el nem hagyhat s rajta mit sem változtathat, mert az ő objektive szigo­rúan hűséges stb. stb. Erre azt mondjuk csak, hogy aki «így» fotografál, az tényleg csak masina! Mert a fényképező művész mindjárt a tárgy megválasztásában, a helyes világítás alkalmazásában s a beállításban, pózolásban stb. dokumentálhatja művészi voltát. A szük­séghez képest idealizálhat is. Ami ugyan nem mindig okvetlenül szükséges. Avagy nincsen a természetben elegendő ideálisan szép dolog, amely már hűen visszaadva is szép ? Éppen ennek a felismerése már a mű­vészre vall. Nem akarom ezzel a fényképezést a festőművészettel ugyanazon niveaura állí­tani. Oh nem! S bár bizonyos, hogy a fény­képezés még igen sokat fog fejlődni és ma még előreláthatatlan tökélyre fog emel­kedni, de azért a festőművészettel egy szín­­vonalra soha sem juthat. De viszont el kell ismernünk azon tényt is, hogy a mai foto­grafálás már művészet. Annak a kezében t. i. aki műbecsü alkotásra képes. Hiszen nem minden festő egyúttal — művész is! De azért a fotografáló is lehet művész! S éppen az ilyen fényképező művé­szeknek köszönhető, hogy a­ fényképezés történetében a vezető szerepet az ama­tőrök vették át. A szakfényképezők csakh­amar belátták, hogy ők bizony az amatőr világ jelesebbjeinek iskolájába bízvást eljárha­tnak. Majd egy új hatalom sietett az amatőrök segítségére, a sajtó. Közvetlenül az első ki­állítások után a kiadók léptek sorompóba, az amatőrfolyóiratok dicséretes munkát vé­geztek. Legnagyobb elismerésre méltó azon ténykedésük, amelyet a nagyközönség ízlé­sének fejlesztése körül kifejtettek. Ők voltak az új iránynak első zászlóhordozói. A sajtó is ismerteti a különféle új műr­vészeli és technikai eljárásokat, a kiállítások pedig összegyűjtvén a jelesebb szerzők mű­veit, bemutatják a nagyközönség előtt az illető időpontban, a festőművészet állapotát. Ami már most a festőművészetnek hasznos voltát illeti, erre nézve utalunk a szellemi és gyakorlati élet ezernyi jó olda­laira; nincsen sem a tudományoknak, sem a gyakorlati életnek olyan köre, melyben a művészetek hasznot ne hajtanának az em­beriségnek. Ugyanezt mondhatjuk a fényképészet­ről is, mely ma már úgyszólván nélkülöz­hetetlenné vált, sokoldalú hasznát pedig mindenki ismeri. A tudományos búváratok­nál, a törvénykezésnél épen olyan hasznos, segédkező, mint a kereskedelemben s a­ köznapi élet sokszerű műveleteiben. Erkölcsi tekintetben is sok jót mond­hatnánk el művészetünkről, mert produktu­mai szemléltetésével morális hatást kelt­hetünk. Egy megalapítandó amateur egyesület lenne hivatva arra, hogy a pécsi amateurö­ket egy táborban egyesítse azon célokból, hogy 1. munkásságukat kölcsönösen megismertesse, 2. a kezdők tanítást, 3. a haladottabbak további fejlődést nyerjenek, 4. hogy a művészi irányú amateurfényképezést népszerűsítés útján terjessze s a hazai szakirodalmat és fotóipart fejlessze és felkarolja. E célok elérésére pedig a következő eszközök szolgálnának : 1. egy művészi folyóirat alapítása, vagy ilyen támogatása és hivatalos jelleggel való felruházása, 2. laboratórium berendezése, szakkönyvtár fel­­állítása, 3. felolvasások, tanfolyamok, vitaestélyek ren­dezése, 4. a képek kölcsönös kicseréjére irányuló kül­földi szokás meghonosítása, 5. kiállítások rendezése, 6. fényképező készülékek és szerek jutányos bevásárlásának megkönnyítése. Ily célokkal és eszközökkel meg lehetne alapítani a pécsi amateur egyesületet is, hol a tagok megtalálnák az utat és módot a művészetben sportot és a sportban művé­szetet keresni. Egyesületükből pedig erőt merítvén, igazolni tudnák Lamartine-nek ama szavait, melyeket Salamon Ádám, a híres párisi fényképész halálakor mondott: «Mivel Salamon csodálatos fényképei­ben annak érzését bámultam, nem mondom többé, hogy a fényképészet csak ipar s an­nak kezelője iparos, nem, művészet az — egy tünemény, — melyben a művész a nap sugaraival dolgozik!» A megalapítandó pécsi amateur egye­sület iránti érdeklődőknek szives felvilágo­sítást nyújt a szervező bizottság nevében. Techlár Ernő (Pécs, József­ utca 13. sz.) „Pécsi Napi®“ 1909 október 1. HÍRROVATUNK. Pécs, szeptember 29. — Kitüntetések. A király a pénzügy­minisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök elő­terjesztésére Svertecky Ferenc nyug­ pénzügyi szám­­tanácsosnak, sok évi hi és buzgó szolgálata elisme­réséül a pénzügyi tanácsosi címet, Leitinger József­nek, a brassói népbank részvénytársaság vezérigaz­gatójának, a közgazdaság és a pénzügyek terén tel­jesített sikeres működése elismeréséül, a Ferenc József rend lovagkeresztjét adományozta.

Next