Pécsi Napló, 1909. október (18. évfolyam, 223-248. szám)
1909-10-01 / 223. szám
t meg a fényképezés, majd hosszú időn át csak ipari mesterség gyanánt szerepelt, ma azonban már egyik ága a művészet terebélyes fájának. E bámulatos fejlődést azonban nemcsak a gép és a tömérdek eszköz tökéletesedése idézte elő, hanem az, hogy akadtak olyan emberek is, kik művészi kvalitásukkal fogtak bele a fényképezés tanulmányozásába. S hogy a fényképezésnek sok köze van a művészethez, azt ma már érti és érzi a közönség. Legjobban bizonyítják ezt az amateurfényképészek, kiket tulajdonképen nem vezet más, mint valami művészi alkotás belső vágya. De melyik sport nyújt annyi élvezetet, mint a fényképezés ? A sokféle műveletek változatossága, a kifogyhatatlan anyag és a mindezzel járó érdekes lebonyolítás annyi szórakozást nyújt, hogy méltán szenvedélyévé válhat a vele foglalkozóknak. A vakáció, az utazás, a falusi magány, mind a fotografálás szolgálatában állanak. Az élő gabonaföldek, tarka virágokkal, a nyílt tájakon a földek vonalai, helyes pontról fotografálva igen szép rajzot adnak. Jól hat a távlat szürkesége, amely meleg nyári napokon napnyugtakor fokozott távlati fátyolt és plasztikus perspectívát nyújt. Rendkívül szépek továbbá az akáczos utak, a fürtös lombok alól kikandikáló virágos fákkal, a muskátlis ablakok, georginás kertek, mindmegannyi témái kedves szórakozásunknak. S aki tényleg műkedvelésből űzi e foglalkozást, az nemcsak örömét leli benne, hanem a legtöbb esetben ideje, elméleti képzettsége révén, újításokkal lepi meg a szakembereket, kik ez újítások kiszámíthatatlan hasznát élvezik. Az ambiciózus műkedvelő először is elméleti ismereteit gyűjti egybe, majd munkáit teljesen önállóan kezdi és végzi s így saját tapasztalatai nyomán saját érdekében javít eljárásán, segédeszközein. Daguerretől kezdve mindent az ilyen intelligens amateurök találtak ki, az objectivet, a száraz lemezt, a kézi kamrákat, a platin papírt, a pigment eljárást, a gummi eljárást, pillanatzárók legnagyobb részét, a színes fotografálást stb. Tovább az intelligens amateur — pláne ha festői talentummal van megáldva — ismeri az arcot, meg tudja látni az alak művészi vonalait, számot tud vetni a színek és a fény bűvös játékának csodálatos harmóniájával, meg tudja választani minden alaknál a miliőt, melybe belehelyezi s nem vétve a hűség ellen hajszálnyit sem, a valónak igazi, de művészi mását, a tökéletes fényképeket nyújtja. Hol vagyunk ma már attól az időtől, amikor a szakfényképész mindezt ezzel a sztereotip kérelemmel intézte el: — Tessék mosolyogni! Ma már nincs fényképész, aki ezen a kérelmen maga is ne mosolyogna. De 1890 körül a művészi fényképezés állapota különös képet nyújtott. A közönség összes rétegeinek ízlése elkorcsosult és ezen elkorcsosodás mögött hűséges csatlósként ott látjuk az arcfényképezést, mely dacára annak, hogy évente több százmilliónyi összeget emészt föl, mesterkéltsége és hazugsága révén teljesen téves és hibás véleményt teremtett a fényképészést illetőleg. A téves közhitet meg kellett tehát változtatni, ameddig ez meg nem történik, addig a művész törekvése, testületek és műbarátok munkássága meddő marad — giccsek lesznek a további termékek is. A megindult áramlat a fiatalabb művészgeneráció 3—4 alakjához fűződik. Céljaik csakhamar kiviláglottak, de anyagi erejük és csekély számuk miatt egyelőre tehetetlennek bizonyultak. A szakfényképezők ugyan teljes mértékben felismerték az állapotok tarthatatlanságát, de egyedül nem voltak képesek az arcfényképezést ingoványából kiemelni. Itt kezdődik az amateurök szereplése. Menten minden külső kényszertől és befolyástól, teljesen a saját ízlésük, felfogásuk és véleményük szerint haladtak útjukon. Retus ismeretlen fogalom előttük, műtermük nincs, úgyszintén hiányzanak a régi jó hátterek is. Az igazi szobát, a valóságos kertet, a természetes tájat egyesítették képükön a felveendő személlyel együtt, teljes harmonikus egésszé. Ekkor vetődött fel az első nagy nemzetközi fénykép kiállítás eszméje. Ezen a kiállításon nyílt először alkalom az európai és amerikai fényképművészet színvonalának összehasonlítására. Mint minden nyilvános mérkőzésnek, úgy ezen kiállításnak is rendkívüli nagy és hasznos volt a hatása, amenynyiben kritikára és összehasonlításra nyílt kiváló alkalom. A számos kiváló példa úgy az amateuröket, intenzívebb munkára serkentette és Németország nagyobb városaiban egymásután nyílnak meg a művészi fényképkiállítások. Az új művészet sikereit és hatását mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy Berlinben az akadémia, majd az országház helyiségeiben rendezik ezen felette érdekes kiállításokat. Az amateur fényképezés rohamos elterjedése, mely viszont a fotóipar és kereskedelem óriási fellendülését vonta maga után, szintén igen fontos tényezőként játszott közre a fotóművészet színvonalának emelésében. S ebben az időben merült fel a máig is vitatott kérdés: művészet-e a fényképezés? Művészek, művészi érzékkel és ízléssel bíró körök eddigelé lenéző kicsinyléssel viselkedtek a fotografálással szemben. Érték-, műbecs nélküli dolognak tartották, amelyet elvégez a fény és a chemia vakon, és az, aki vele foglalkozik, szintén csak gépies munkát végez. Bizony e nézet részben igazolt is volt. De csakis részben, mert nézzük csak, kik is foglalkoznak fotografálással ? Elsősorban a tudósok, akik felfedezték és folyton-folyvást fejlesztették. Azután a szakfényképészek, kik azt iparszerűleg űzték és űzik. Későbben jöttek az amateurök, kiknek csak szórakozásul, játékszerül szolgált. S valljuk be, sok hiábavaló, értéktelen dolgot követtek el és követnek el. E két utóbbi kontingens szolgáltatta az okot arra, hogy kezdetben nem sokra becsülték a működésüket. Ezek mintegy discreditálták a fényképezést. Volt azonban az amateurök között — mégpedig sok, — akik művészi hajlammal és érzékkel, kellő intelligenciával oda fejlesztették a fotografálást, hogy ma már lehetetlenné válik annak művészi értékét letagadni-Szinte hallom az ellenvetést. A művész alkot önállóan, tetszése szerint,amit akar; művén változtathat szintén tetszése szerint, amikor csak neki tetszik. Tárgyát szabadon választja és idealizálhat, mert idealizmus nélkül nincs művészet. A fotografáló pedig tárgyát kénytelen úgy felvenni, amint az a természetben előtte áll, abból el nem hagyhat s rajta mit sem változtathat, mert az ő objektive szigorúan hűséges stb. stb. Erre azt mondjuk csak, hogy aki «így» fotografál, az tényleg csak masina! Mert a fényképező művész mindjárt a tárgy megválasztásában, a helyes világítás alkalmazásában s a beállításban, pózolásban stb. dokumentálhatja művészi voltát. A szükséghez képest idealizálhat is. Ami ugyan nem mindig okvetlenül szükséges. Avagy nincsen a természetben elegendő ideálisan szép dolog, amely már hűen visszaadva is szép ? Éppen ennek a felismerése már a művészre vall. Nem akarom ezzel a fényképezést a festőművészettel ugyanazon niveaura állítani. Oh nem! S bár bizonyos, hogy a fényképezés még igen sokat fog fejlődni és ma még előreláthatatlan tökélyre fog emelkedni, de azért a festőművészettel egy színvonalra soha sem juthat. De viszont el kell ismernünk azon tényt is, hogy a mai fotografálás már művészet. Annak a kezében t. i. aki műbecsü alkotásra képes. Hiszen nem minden festő egyúttal — művész is! De azért a fotografáló is lehet művész! S éppen az ilyen fényképező művészeknek köszönhető, hogy a fényképezés történetében a vezető szerepet az amatőrök vették át. A szakfényképezők csakhamar belátták, hogy ők bizony az amatőr világ jelesebbjeinek iskolájába bízvást eljárhatnak. Majd egy új hatalom sietett az amatőrök segítségére, a sajtó. Közvetlenül az első kiállítások után a kiadók léptek sorompóba, az amatőrfolyóiratok dicséretes munkát végeztek. Legnagyobb elismerésre méltó azon ténykedésük, amelyet a nagyközönség ízlésének fejlesztése körül kifejtettek. Ők voltak az új iránynak első zászlóhordozói. A sajtó is ismerteti a különféle új műrvészeli és technikai eljárásokat, a kiállítások pedig összegyűjtvén a jelesebb szerzők műveit, bemutatják a nagyközönség előtt az illető időpontban, a festőművészet állapotát. Ami már most a festőművészetnek hasznos voltát illeti, erre nézve utalunk a szellemi és gyakorlati élet ezernyi jó oldalaira; nincsen sem a tudományoknak, sem a gyakorlati életnek olyan köre, melyben a művészetek hasznot ne hajtanának az emberiségnek. Ugyanezt mondhatjuk a fényképészetről is, mely ma már úgyszólván nélkülözhetetlenné vált, sokoldalú hasznát pedig mindenki ismeri. A tudományos búváratoknál, a törvénykezésnél épen olyan hasznos, segédkező, mint a kereskedelemben s a köznapi élet sokszerű műveleteiben. Erkölcsi tekintetben is sok jót mondhatnánk el művészetünkről, mert produktumai szemléltetésével morális hatást kelthetünk. Egy megalapítandó amateur egyesület lenne hivatva arra, hogy a pécsi amateuröket egy táborban egyesítse azon célokból, hogy 1. munkásságukat kölcsönösen megismertesse, 2. a kezdők tanítást, 3. a haladottabbak további fejlődést nyerjenek, 4. hogy a művészi irányú amateurfényképezést népszerűsítés útján terjessze s a hazai szakirodalmat és fotóipart fejlessze és felkarolja. E célok elérésére pedig a következő eszközök szolgálnának : 1. egy művészi folyóirat alapítása, vagy ilyen támogatása és hivatalos jelleggel való felruházása, 2. laboratórium berendezése, szakkönyvtár felállítása, 3. felolvasások, tanfolyamok, vitaestélyek rendezése, 4. a képek kölcsönös kicseréjére irányuló külföldi szokás meghonosítása, 5. kiállítások rendezése, 6. fényképező készülékek és szerek jutányos bevásárlásának megkönnyítése. Ily célokkal és eszközökkel meg lehetne alapítani a pécsi amateur egyesületet is, hol a tagok megtalálnák az utat és módot a művészetben sportot és a sportban művészetet keresni. Egyesületükből pedig erőt merítvén, igazolni tudnák Lamartine-nek ama szavait, melyeket Salamon Ádám, a híres párisi fényképész halálakor mondott: «Mivel Salamon csodálatos fényképeiben annak érzését bámultam, nem mondom többé, hogy a fényképészet csak ipar s annak kezelője iparos, nem, művészet az — egy tünemény, — melyben a művész a nap sugaraival dolgozik!» A megalapítandó pécsi amateur egyesület iránti érdeklődőknek szives felvilágosítást nyújt a szervező bizottság nevében. Techlár Ernő (Pécs, József utca 13. sz.) „Pécsi Napi®“ 1909 október 1. HÍRROVATUNK. Pécs, szeptember 29. — Kitüntetések. A király a pénzügyminisztérium vezetésével megbízott miniszterelnök előterjesztésére Svertecky Ferenc nyug pénzügyi számtanácsosnak, sok évi hi és buzgó szolgálata elismeréséül a pénzügyi tanácsosi címet, Leitinger Józsefnek, a brassói népbank részvénytársaság vezérigazgatójának, a közgazdaság és a pénzügyek terén teljesített sikeres működése elismeréséül, a Ferenc József rend lovagkeresztjét adományozta.