Pécsi Napló, 1912. december (21. évfolyam, 274-297. szám)

1912-12-01 / 274. szám

„Pécsi Napló* 1912. december 1. még azt mondják az irigyek (mert az van bőven) : nézzétek csak, milyen peckesen me­gyen az öreg csont, bizony még körmölhe­­tett volna. Hisz nincs neki kutyabaja. (De pénze sincs.). — Hogy a sárga (kenyér) irigy­ség a 20-ik században tetőpontját érte el, ezt abból lehet konstatálni, hogy egyik a másik szájából kivenné a falatot, ha nem félne, hogy beleharapnak az ujjába ! — Ha egyik beamter beteg, akkor már aspirálnak az állására, és jaj annak, aki felgyógyulni merészkedik (bár szembe megadatik ősi szo­kás szerint a tisztelet), de a háta mögött már nagyobb lakást szándékoltak kibérelni; de kibérelni még nem bérelték ki, mert fel­gyógyult, aki már majdnem meghalt és mert igy a lakbér még a felgyógyult zsebébe, ille­tőleg átmenetileg a házigazda zsebébe vándo­rol ! — Azért, kedves Beamterek, ha irigyelt emberek akartok lenni — jöjjetek nyugdíjba. Itt megtudjátok, milyen az élet és be tudjá­tok magatokat rendezni a semmittevésbe és semmit­evésbe ! Itt van a fényes alkalom (mert idő van hozzá), a szervi bajokat figye­lemmel kisérni, hogy egyik vagy másik kerék a kikoplalt gyomor társaságában, melyik testrész az urban adja be derekát. Mindenki, még a laikus ember is tudja, hogy a gyomorrontásból ered minden kisebb­­nagyobb baj ! Tehát a gyomor lévén a test­ben a legnagyobb ur , és így ezt kell nagy körül (és belül) tekintéssel evidenciában tar­tani, hogy túl ne terheltessék. Ahogy a kis­mama a szoptósgyerekre, úgy kell a nyug­díjasnak a gyomrára vigyázni! A tapasztalat igazolja, hogy a nyugdí­jasnak nincs is halvány sejtelme a gyomor­rontásról ; ki van zárva, hogy emiatt orvos­hoz kellene fordulnia, mert a volt kishiva­­talnok nyugdíjas húst nem eszik, és ha akarna sem bírja, mert erre nincs pénze! Külömben ki eszik manapság húst ? Legföl­jebb azok a nyugdíjasok, akiknek egy ame­rikai pécsi nagybácsijuk van (vagy volt) és ki egész nap (mert annyi idő kell, mert­­ lassan adja) adja a tejet, mint a tettyei for­rás a vizet. A nyugdíjasnak olcsó és köny­­nyen emészthető étel kell ! Teszem : a spenót, amiben legtöbb táperő van, továbbá a kala­­rábé, ami könnyű és édeskés csalogató (auf­­lag nélkül) étel, aztán a kelkáposzta, ami legegészségesebb és legolcsóbb, szintén köny­­nyen emészthető étel (de mindig auflag nél­kül értendő), ez való a nyugdíjasnak költség­kímélés céljából (és nem a városi pótadó). A téli szezonra nézve pedig csakis a krumpli ajánlható, mert­­ egyéb nincs. Delikát éte­leik közé sorozható még az úritok, de ez csakis vasárnapra való. A fennti zöld ételek közül a kelkáposzta a legjobb, legolcsóbb és ami a fő — bőven van , mert egy régi hatosért annyit adnak, úgy, mint eddig volt. Ezer apró, jelentékte­len semmiség, ami még tegnap volt, de ma már nincsen. Minden, minden azt mondja, hogy amitől mindig rettegtem, most ime el­következett ... — Tehát... — Nem ! Oh ne hidd, hogy szemedre há­nyom. Hiszen tudtam én, hogy ennek egy­szer igy kell lenni s te nem tehetsz majd róla. De azért nekem rosszul esik, nekem fáj an­nak a másik embernek a boldogsága... Azé a másiké... Szereted ugy­e ?... Elhallgatott s fátyolos, szomorú tekin­tete kereste az asszonyét, hogy olvashasson benne. Az asszony pedig ott állt vele szem­közt s az arcán annyi tiszta fájdalom ült, mint egy Raphael-Madonnáén. Csönd lett s a csöndességben nem hallat­szott más, csak az aszony nehéz lélekzet­­vétele, ahogy a sírását fojtogatta. Végre föl­­csusdott belőle erőszakosan a zokogás és kétségbeesett gyötrődéssel sírt fel: — Miért bántasz engem ? Miért bántasz? A férfi hagyta sírni, aztán, hogy meg­nyugodott, újra kérdezte : — Szereted azt az embert ? És lemondó, szomorú rezignációval tette hozzá : — Mondd meg nekem!... Aztán... Aztán elmegyek... hogy egy öt tagból álló család is jóllakhatik, sőt a Zsuzska­ cseléd is jóllakásig kap ; — a bakájának ,ellenben nem kell, mert azt (a változó szerelmét) csak egy kis libamáj és egy kurollász szivar árán lehet megkaparin­tani. — Azok a jó idők régen elmúltak, hogy naponta egy finom karmonádli tévedt a fő­zelékre. .. A bor dolgában pedig úgy álltunk a 70-es években, hogy aki két itce bort meg­ivott, a harmadikat aufschreibenre kapta ! Hogy a fogyasztó közönség mért kapasz­kodik a bacillusokkal megrakott húsba, egy­általában nem tudom megérteni. Hisz min­denki tudja, hogy a hústól reuma származik és csakis a szegény ember kapja, a gazdag nem. Míg olcsó világ volt, senki sem mondta, hogy a rostélyosoktól reumát kap az ember, de a­mióta berukkolt a drágaság, azóta mindenkit óvnak a húsevéstől, nehogy az a drágalátos rángatás a testben észlelhető legyen. De ez mindig csak a szegény ember­nek szól ! Mindenki emeli a jövedelmi forrását (még a gazdag ember is), csak a szegény nyugdíjas­or*, az hallgat, mert úgyis tudja, hogy inkább elvesznének, semhogy segíte­nének rajta. Az új nyugdíjtörvényt már hány­szor és hányfélekép tervezték és a vége az, hogy most már hamarosan elfogadják, de mi haszna lesz abból a kis nyugdíjjal vissza­vonult régi tisztviselőknek! A nyugdíjtörvényt egy nyugdíjasnak kellett volna megcsinálni, akkor tudom, hogy jutott volna nekünk is vasárnaponkint — egy töltöttkáposztára való ! A már nyugdíjban levők az új nyugdíj­törvényt már csak kívülről nyalogathatják, mert bévü­l nincsen számodra hely ! A magas kincstár ugyan ketté vágta a forintot és lett belőle két korona, de mért nem vágta ketté egyúttal a hónapokat is? úgy hogy 24 hó­nap lett volna egy évben, természetesen a gázsi egészben való fenntartása mellett. Ez­zel azt nyertük volna, hogy a 16—31-iki na­pok megszűntek volna és nem kellene a sze­gény háziaszonynak (ház nélkül) rettegni a hó utolsó napjaitól. Egy hónap 15 nappal számítva,­ ez hozott volna megnyugvást. Akkor jutott volna a főzelékre auflag, evilag, de mindenesetre cupag is. Ha már a szegény nyugdíjasnak nem adnak javítást, legalább egy kis lakbérre­­valót adnának ! Ez oly méltányos kérelem (mert a Mecsek hegy hátán vagy a vállán nem lakhatik), hogy ezt nem is kérni, de követelni is lehetne! Ha az állam kiszedi az erőt 30—40 éven át a hivatalnokból, legalább a megmaradt száraz csontoknak adjon egy kis meleg szobára valót! Azért ne búsuljatok leendő nyugdíjasok, hanem csak jöjjetek a tágas és szerény kö­rünkbe, ahol nincs följebbvaló, sem irigy­ Az asszony szemében kiégtek a könyek és felcsattanó, szilaj sikoltással tört ki: — Elmégy? Jó ! Menj el... De vigyél el engem is ! Vigyél el! Hallod ? !... Vad erőszakkal dobta magát a férfi kar­jai közé, fojtogató szorítással kulcsolta át a nyakát és úgy lihegte lázasan, hogy forró lehellete szinte megperzselte a férfi arcát: — Vigyél el innen !... Aztán ruganyos, karcsú teste hirtelen megroskadt, erőtlenül, aléltan siklott le a földre, fehér homloka odaverődött a kemény padlóra és felsírt, sikongva, idétlenül: — Vigyél el!... Vigyél el!... Ott maradt fekve a férfi lábai előtt, aki­nek ki tudja hányadszor, megint meglopta a lelkét... A villamoscsengő sivitása rázta fel őket egymás karjaiból. Egy kazal gyöngyvirágot küldött a másik maga előtt hírmondónak. Az asszony tüntető közönnyel dobta félre a virágot, s félénk alázkodással kérte az embert: — Hát most menj el!... A férfi arca egyszerre elsötétült. — Nem értelek! Most menjek el ? El­­küldesz ? — Igen menj el! Nem akarom, hogy szenvedj... És megismétlődött újra az ember leg­kedő alattvaló, — bár lakbérünk nincs, de a piac elég nagy és délben abba a szerencsés helyzetbe juthattak, hogy a városi galambok társaságában és két takarékpénztár közt és fedezete alatt a szentháromság előtt heti­piacos, falusi parasztasszonyok által össze­vissza fogdosott és kínált apró sülthalból olcsón­­ jóllakhattak. Vas Ödön: Jelentés a Schnelle István alapról. Pécs, november 30. Amint jeleztük, a Schneider István alap bizottsága pénteken délután tartott ülésén a következő jelentést tette magáévá : Nagyságos Elnök úr ! Jelüntetes Bizott­ság ! Harmadik éve immár, hogy Schneider István elköltözött az élők sorából. Mi, kik ott voltunk körülötte utolsó óráiban, érez­tük, hogy egy nagy emberért köszöntött be a kérlelhetetlen halál. Éreztük a nagy csa­pást, mely egy igaz tanító, egy nagy szervező, egy szóval és tollal lelkes agitátor halálával ért bennünket. A szó nemes értelmében véve nagy ember dőlt ki vele a népnevelés munkás gárdájából. Nem lehet célom e szürke jelen­tés keretében méltatni Schneider István­ ér­demeit, de nincs is erre szükség, hisz az ő nemes egyénisége, nagy tudása, elismert neve kinőtt ja “szűkös helyi keretekből és legvilá­­gítóbb csillagként ragyogott a magyar nép­nevelésügy sokszor felhős egén. Az ő munkás életének megbecsülése szinte spontán vál­totta ki a gondolatot, meg kell örökíteni Schneider István emlékét. A gondolatot kö­vette a tett. Csak egy évi pihenés után alakulhatott meg a bizottság, mely a gyűjtési engedélyt kérelmezte. Egy félévnél tovább tartott, míg a kérelmet a minisztériumban elintézték. Csak ezután láthattunk hozzá a nyomtatvá­nyok megszövegezéséhez, kinyomtatásához, címek gyűjtéséhez és végül a gyűjtőívek szét­küldéséhez. Íme ma máig abban a helyzetben vagyunk, hogy beszámolhatunk a gyűjtés terén elért eddigi szép sikerünkről. Szíves engedelmükkel részletezni fogom, hogy mi történt eddig. Mint méltóztatnak emlékezni 1910. má­jus 15-én a kisdednevelők országos egyesülete Pécsett tartotta rendes évi közgyűlését. Az egyesület akkor elhatározta, hogy a közgyű­léssel kapcsolatban­ mesedélutánt rendez, mely­nek tiszta jövedelmét részben Peress Sándor síremlékének felállítására, részben pedig Schneider István emlékének megörökítésére ajánlja fel. A mese­délutánt a Jótékony Nő­egyletben tartották meg valóban szép anyagi és erkölcsi sikerrel. A tiszta jövedelemből­­ egyedül a Schneider István alapnak 315. — első, örök, nagy komédiája: a férfi hitt az ő asszonyának. Indulóban volt s az­ asszony égő, száraz szemekkel leste minden mozdulatát. Mikor az ajtóhoz ért, utána szólt: — Kálmán ! A férfi hirtelen visszafordult, s újra ott feküdtek egymás karjai között, összeforrva egy brutális ölelkezésben és egy éhes, telhe­tetlen csókban, hogy a vér serkedt az ajkaik nyomán. Az asszony tért előbb magához a bódu­latból. Szemérmesen, lányos pirulással fejlett ki a férfi öleléséből, mintha szégyelné a meg­­feledkezést és alig birt tőle mégis elszakadni. — Most megyek ! — mondta az a büszke, boldog férfi. Az asszony kézenfogva vezette az ajtóig s ott mondta halkan, megejtő tekintettel: — Teára visszavárlak... Édes... Ne várass sokáig! Mikor pedig bezárult a férfi háta mögött az ajtó, hirtelen fölegyenesedett a kaméleon­asszony, mint a párduc ; egy szilaj mozdu­lattal odafutott a tükörhöz, idegesen kisza­kított egy gyönge szálat abból az eldobott, megcsúfolt virághalomból és kapkodva, re­megő kézzel odatűzte a homloka fölé, a rőt­vörösen csillogó hajába... 3

Next