Pécsi Napló, 1912. december (21. évfolyam, 274-297. szám)
1912-12-01 / 274. szám
„Pécsi Napló* 1912. december 1. még azt mondják az irigyek (mert az van bőven) : nézzétek csak, milyen peckesen megyen az öreg csont, bizony még körmölhetett volna. Hisz nincs neki kutyabaja. (De pénze sincs.). — Hogy a sárga (kenyér) irigység a 20-ik században tetőpontját érte el, ezt abból lehet konstatálni, hogy egyik a másik szájából kivenné a falatot, ha nem félne, hogy beleharapnak az ujjába ! — Ha egyik beamter beteg, akkor már aspirálnak az állására, és jaj annak, aki felgyógyulni merészkedik (bár szembe megadatik ősi szokás szerint a tisztelet), de a háta mögött már nagyobb lakást szándékoltak kibérelni; de kibérelni még nem bérelték ki, mert felgyógyult, aki már majdnem meghalt és mert igy a lakbér még a felgyógyult zsebébe, illetőleg átmenetileg a házigazda zsebébe vándorol ! — Azért, kedves Beamterek, ha irigyelt emberek akartok lenni — jöjjetek nyugdíjba. Itt megtudjátok, milyen az élet és be tudjátok magatokat rendezni a semmittevésbe és semmitevésbe ! Itt van a fényes alkalom (mert idő van hozzá), a szervi bajokat figyelemmel kisérni, hogy egyik vagy másik kerék a kikoplalt gyomor társaságában, melyik testrész az urban adja be derekát. Mindenki, még a laikus ember is tudja, hogy a gyomorrontásból ered minden kisebbnagyobb baj ! Tehát a gyomor lévén a testben a legnagyobb ur , és így ezt kell nagy körül (és belül) tekintéssel evidenciában tartani, hogy túl ne terheltessék. Ahogy a kismama a szoptósgyerekre, úgy kell a nyugdíjasnak a gyomrára vigyázni! A tapasztalat igazolja, hogy a nyugdíjasnak nincs is halvány sejtelme a gyomorrontásról ; ki van zárva, hogy emiatt orvoshoz kellene fordulnia, mert a volt kishivatalnok nyugdíjas húst nem eszik, és ha akarna sem bírja, mert erre nincs pénze! Külömben ki eszik manapság húst ? Legföljebb azok a nyugdíjasok, akiknek egy amerikai pécsi nagybácsijuk van (vagy volt) és ki egész nap (mert annyi idő kell, mert lassan adja) adja a tejet, mint a tettyei forrás a vizet. A nyugdíjasnak olcsó és könynyen emészthető étel kell ! Teszem : a spenót, amiben legtöbb táperő van, továbbá a kalarábé, ami könnyű és édeskés csalogató (auflag nélkül) étel, aztán a kelkáposzta, ami legegészségesebb és legolcsóbb, szintén könynyen emészthető étel (de mindig auflag nélkül értendő), ez való a nyugdíjasnak költségkímélés céljából (és nem a városi pótadó). A téli szezonra nézve pedig csakis a krumpli ajánlható, mert egyéb nincs. Delikát ételeik közé sorozható még az úritok, de ez csakis vasárnapra való. A fennti zöld ételek közül a kelkáposzta a legjobb, legolcsóbb és ami a fő — bőven van , mert egy régi hatosért annyit adnak, úgy, mint eddig volt. Ezer apró, jelentéktelen semmiség, ami még tegnap volt, de ma már nincsen. Minden, minden azt mondja, hogy amitől mindig rettegtem, most ime elkövetkezett ... — Tehát... — Nem ! Oh ne hidd, hogy szemedre hányom. Hiszen tudtam én, hogy ennek egyszer igy kell lenni s te nem tehetsz majd róla. De azért nekem rosszul esik, nekem fáj annak a másik embernek a boldogsága... Azé a másiké... Szereted ugye ?... Elhallgatott s fátyolos, szomorú tekintete kereste az asszonyét, hogy olvashasson benne. Az asszony pedig ott állt vele szemközt s az arcán annyi tiszta fájdalom ült, mint egy Raphael-Madonnáén. Csönd lett s a csöndességben nem hallatszott más, csak az aszony nehéz lélekzetvétele, ahogy a sírását fojtogatta. Végre fölcsusdott belőle erőszakosan a zokogás és kétségbeesett gyötrődéssel sírt fel: — Miért bántasz engem ? Miért bántasz? A férfi hagyta sírni, aztán, hogy megnyugodott, újra kérdezte : — Szereted azt az embert ? És lemondó, szomorú rezignációval tette hozzá : — Mondd meg nekem!... Aztán... Aztán elmegyek... hogy egy öt tagból álló család is jóllakhatik, sőt a Zsuzska cseléd is jóllakásig kap ; — a bakájának ,ellenben nem kell, mert azt (a változó szerelmét) csak egy kis libamáj és egy kurollász szivar árán lehet megkaparintani. — Azok a jó idők régen elmúltak, hogy naponta egy finom karmonádli tévedt a főzelékre. .. A bor dolgában pedig úgy álltunk a 70-es években, hogy aki két itce bort megivott, a harmadikat aufschreibenre kapta ! Hogy a fogyasztó közönség mért kapaszkodik a bacillusokkal megrakott húsba, egyáltalában nem tudom megérteni. Hisz mindenki tudja, hogy a hústól reuma származik és csakis a szegény ember kapja, a gazdag nem. Míg olcsó világ volt, senki sem mondta, hogy a rostélyosoktól reumát kap az ember, de amióta berukkolt a drágaság, azóta mindenkit óvnak a húsevéstől, nehogy az a drágalátos rángatás a testben észlelhető legyen. De ez mindig csak a szegény embernek szól ! Mindenki emeli a jövedelmi forrását (még a gazdag ember is), csak a szegény nyugdíjasor*, az hallgat, mert úgyis tudja, hogy inkább elvesznének, semhogy segítenének rajta. Az új nyugdíjtörvényt már hányszor és hányfélekép tervezték és a vége az, hogy most már hamarosan elfogadják, de mi haszna lesz abból a kis nyugdíjjal visszavonult régi tisztviselőknek! A nyugdíjtörvényt egy nyugdíjasnak kellett volna megcsinálni, akkor tudom, hogy jutott volna nekünk is vasárnaponkint — egy töltöttkáposztára való ! A már nyugdíjban levők az új nyugdíjtörvényt már csak kívülről nyalogathatják, mert bévül nincsen számodra hely ! A magas kincstár ugyan ketté vágta a forintot és lett belőle két korona, de mért nem vágta ketté egyúttal a hónapokat is? úgy hogy 24 hónap lett volna egy évben, természetesen a gázsi egészben való fenntartása mellett. Ezzel azt nyertük volna, hogy a 16—31-iki napok megszűntek volna és nem kellene a szegény háziaszonynak (ház nélkül) rettegni a hó utolsó napjaitól. Egy hónap 15 nappal számítva, ez hozott volna megnyugvást. Akkor jutott volna a főzelékre auflag, evilag, de mindenesetre cupag is. Ha már a szegény nyugdíjasnak nem adnak javítást, legalább egy kis lakbérrevalót adnának ! Ez oly méltányos kérelem (mert a Mecsek hegy hátán vagy a vállán nem lakhatik), hogy ezt nem is kérni, de követelni is lehetne! Ha az állam kiszedi az erőt 30—40 éven át a hivatalnokból, legalább a megmaradt száraz csontoknak adjon egy kis meleg szobára valót! Azért ne búsuljatok leendő nyugdíjasok, hanem csak jöjjetek a tágas és szerény körünkbe, ahol nincs följebbvaló, sem irigy Az asszony szemében kiégtek a könyek és felcsattanó, szilaj sikoltással tört ki: — Elmégy? Jó ! Menj el... De vigyél el engem is ! Vigyél el! Hallod ? !... Vad erőszakkal dobta magát a férfi karjai közé, fojtogató szorítással kulcsolta át a nyakát és úgy lihegte lázasan, hogy forró lehellete szinte megperzselte a férfi arcát: — Vigyél el innen !... Aztán ruganyos, karcsú teste hirtelen megroskadt, erőtlenül, aléltan siklott le a földre, fehér homloka odaverődött a kemény padlóra és felsírt, sikongva, idétlenül: — Vigyél el!... Vigyél el!... Ott maradt fekve a férfi lábai előtt, akinek ki tudja hányadszor, megint meglopta a lelkét... A villamoscsengő sivitása rázta fel őket egymás karjaiból. Egy kazal gyöngyvirágot küldött a másik maga előtt hírmondónak. Az asszony tüntető közönnyel dobta félre a virágot, s félénk alázkodással kérte az embert: — Hát most menj el!... A férfi arca egyszerre elsötétült. — Nem értelek! Most menjek el ? Elküldesz ? — Igen menj el! Nem akarom, hogy szenvedj... És megismétlődött újra az ember legkedő alattvaló, — bár lakbérünk nincs, de a piac elég nagy és délben abba a szerencsés helyzetbe juthattak, hogy a városi galambok társaságában és két takarékpénztár közt és fedezete alatt a szentháromság előtt hetipiacos, falusi parasztasszonyok által összevissza fogdosott és kínált apró sülthalból olcsón jóllakhattak. Vas Ödön: Jelentés a Schnelle István alapról. Pécs, november 30. Amint jeleztük, a Schneider István alap bizottsága pénteken délután tartott ülésén a következő jelentést tette magáévá : Nagyságos Elnök úr ! Jelüntetes Bizottság ! Harmadik éve immár, hogy Schneider István elköltözött az élők sorából. Mi, kik ott voltunk körülötte utolsó óráiban, éreztük, hogy egy nagy emberért köszöntött be a kérlelhetetlen halál. Éreztük a nagy csapást, mely egy igaz tanító, egy nagy szervező, egy szóval és tollal lelkes agitátor halálával ért bennünket. A szó nemes értelmében véve nagy ember dőlt ki vele a népnevelés munkás gárdájából. Nem lehet célom e szürke jelentés keretében méltatni Schneider István érdemeit, de nincs is erre szükség, hisz az ő nemes egyénisége, nagy tudása, elismert neve kinőtt ja “szűkös helyi keretekből és legvilágítóbb csillagként ragyogott a magyar népnevelésügy sokszor felhős egén. Az ő munkás életének megbecsülése szinte spontán váltotta ki a gondolatot, meg kell örökíteni Schneider István emlékét. A gondolatot követte a tett. Csak egy évi pihenés után alakulhatott meg a bizottság, mely a gyűjtési engedélyt kérelmezte. Egy félévnél tovább tartott, míg a kérelmet a minisztériumban elintézték. Csak ezután láthattunk hozzá a nyomtatványok megszövegezéséhez, kinyomtatásához, címek gyűjtéséhez és végül a gyűjtőívek szétküldéséhez. Íme ma máig abban a helyzetben vagyunk, hogy beszámolhatunk a gyűjtés terén elért eddigi szép sikerünkről. Szíves engedelmükkel részletezni fogom, hogy mi történt eddig. Mint méltóztatnak emlékezni 1910. május 15-én a kisdednevelők országos egyesülete Pécsett tartotta rendes évi közgyűlését. Az egyesület akkor elhatározta, hogy a közgyűléssel kapcsolatban mesedélutánt rendez, melynek tiszta jövedelmét részben Peress Sándor síremlékének felállítására, részben pedig Schneider István emlékének megörökítésére ajánlja fel. A mesedélutánt a Jótékony Nőegyletben tartották meg valóban szép anyagi és erkölcsi sikerrel. A tiszta jövedelemből egyedül a Schneider István alapnak 315. — első, örök, nagy komédiája: a férfi hitt az ő asszonyának. Indulóban volt s az asszony égő, száraz szemekkel leste minden mozdulatát. Mikor az ajtóhoz ért, utána szólt: — Kálmán ! A férfi hirtelen visszafordult, s újra ott feküdtek egymás karjai között, összeforrva egy brutális ölelkezésben és egy éhes, telhetetlen csókban, hogy a vér serkedt az ajkaik nyomán. Az asszony tért előbb magához a bódulatból. Szemérmesen, lányos pirulással fejlett ki a férfi öleléséből, mintha szégyelné a megfeledkezést és alig birt tőle mégis elszakadni. — Most megyek ! — mondta az a büszke, boldog férfi. Az asszony kézenfogva vezette az ajtóig s ott mondta halkan, megejtő tekintettel: — Teára visszavárlak... Édes... Ne várass sokáig! Mikor pedig bezárult a férfi háta mögött az ajtó, hirtelen fölegyenesedett a kaméleonasszony, mint a párduc ; egy szilaj mozdulattal odafutott a tükörhöz, idegesen kiszakított egy gyönge szálat abból az eldobott, megcsúfolt virághalomból és kapkodva, remegő kézzel odatűzte a homloka fölé, a rőtvörösen csillogó hajába... 3