Pécsi Napló, 1914. november (23. évfolyam, 262-286. szám)

1914-11-01 / 262. szám

1914 november 1 „Pécsi Napló“ Épül a ház. A fahrkannonierok hordják a téglát, mi meg rakjuk a falat (ezt sem hitte volna­­. Szerkesztő úr, hogy én kőmű­vesmunkához értek). E közben az egyik tüzér halkan mondja a szomszédjának : — Ha az a szerb, akié a tégla, vissza találna jönni, aztán keresi a tégláját, eljön ide és látja, kívül föld, belül deszka... majd megvakarja a fületövét, hogy hol lehet a téglája ? Szó szerint úgy igyekeztem leírni, ahogy hallottam, egyszerűen, zománc nélkül. A regény talán tréfásan gondolta ezt, talán tovább fűződtek gondolatai, nem tudom, de az én kezemben megállott a kalapács, bennem szomorú gondolatokat támasztott. Szétnéztem az összegyűjtött anyagon. Kö­rülbelül 20—25 ember tulajdonjogát kellett megsértenünk, hogy megvédjük magunkat az időjárás ellen és hogy megvédjük magun­kat azok golyói ellen, akiknek tulajdonát felhasználtuk. Ha ezen a fonálon fűzzük tovább gon­dolatainkat, úgy ez nagyon-nagyon elszo­morítja a XX. század emberét. Poszton. Méltóztatik tudni..., már hogyne mél­­tóztatnék, hisz minden újság katonai szak­­tudománnyal van tömve, a hogy a tüzér­ségnek külön testőrsége van ; ez, ahogy a legények mondják, a "Schitzbedeckung. " Ez a hely a rajvonalban fekvő baka szemében a paradicsomi állapottal szomszédos. Itt naponként 3—4 óráig poszton áll, aztán alszik és aztán­­ megint alszik. A Schitz­­bedeckung­ hivatása, hogy apró ellenséges járőröket távol tartsa az ágyuktól. Na meg aztán, ha baj találna lenni, hogy az utolsó csepp vérig önfeláldozással védje a tüzérség visszavonulását. Erre az utolsó csepp vérre ugyan még nem került soha a sor, de biztos vagyok benne, hogy erre nem is kerülhet sor, mert ha ide jutnánk, úgy a Schitzbe­­deckung már rég kereket oldott volna. A mi fedezetünk önfeláldozó munkája kimerül az őrtállásban, helyesebben az őrt­­ülésben (ezt az új katonai szakkifejezést derék népfölkelőink honosították meg, akik inkább ülnek két óra hosszat, mint hogy egy óráig álljanak). A múlt napokban éjjeli 1 órakor lövés dördül a közelben. Szalasztatjuk az ügye­letest a posztért, igazolja magát, miért lőtt. Jön az őr. — Miért lőttél ? — Egy sötét alak közeledett, három­szor hab­ot kiáltottam, nem állott meg, hát rálőttem. — Aztán ? ! — Aztán röfögött és elszaladt. A Márkus. Ki a Márkus ? Márkus a putterom. Nagyszerű szolga. A repülőgépet ugyan nem találta fel, de azért nagyszerű ember. Soha semmi sem vész el a kezén. Nem jöhet oly gyors indulásra parancs, hogy Márkus min­dennel készen ne legyen. A sok vacakom közt van egy egyenes olló és egy görbe körömolló. úgy látszik ilyen csodát még nem látott Márkus. Kérem az ollót. — Márkus ügyes kézzel csomagol és véletlenül az addig még nem látott görbe olló akad a kezébe. Elvörösö­dik, zavartan forgatja, próbálja, hátha ki­egyenesednék. Mivel minden igyekezet hiába­valónak mutatkozik, dadogva jelenti : Alás­­san jelentem hadnagy ur... én nem tudom, mi történt..... én jól csomagoltam... az olló az éjjel mégis meggörbült. A légy. Ketten lakunk egy helyütt két ágyúval. Ezt detaschierozásnak mondják. Pontosan 5 órakor megjelenik a konyha és hozza a vacsorát. Márkás tálal. Paprikás csirke van galuskával (ja, mi jól élünk). A pajtásom jóízűen falatozik, amikor arra figyelmezte­tem, hogy a csirkén kívül egy légy is van a mártásban. Óvatosan kihalássza. — Nem tesz semmit — mondja, — már megfulladt. Ezzel nyugodtan eszik tovább. Ja, mi már leszoktunk a kényes­kedésről. A léggömb. A szerbek szereztek valahol a zsibvá­sáron egy kimustrált léggömböt. Ezzel fel­­felszállanak és kémlelőérnek, hogy nem akad­na-e valahol tüzérségük részére valami há­lás cél. Ha aztán megjelennek schrapnell­­jeink apró fehér-piros felhőcskéi a gömb táján és zakatolva berregnek minden ol­dalról a biplánok, sietve levont­atják a göm­böt, hogy baja ne essék a drága jószágnak. Október 24-én azonban nagy eredményt ért el a léggömb. Felfedezte állásunkat. A megfigyelés eredményeként dühös tüzelést kezdtek a szerbek. A hirtelen nagy erővel kezdett és negyed óráig tartó erős tüzeléssel elérték azt, hogy a­­tűzbe fogott üteg még csak meg sem mukkanhatott és a szó szoros értelmében forgácsokban repült szét. Képzelhető, milyen örömhírek fogják betölteni a szerb lapokat. Ehhez meg is van a joguk, nagy szó az kérem egy teljes üteget úgy megtámadni és úgy tönkre lőni, hogy az egyetlen lövést se adhasson vissza. Hazafelé azonban megsúghatom, hogy abból az állásból pont két hete elmentünk már, de távozásunkkor természetesen úgy rendeztünk be mindent, mintha még mindig ott állana az üteg. A deszkából és fatör­zsekből jó szembeötlő helyen összeállított ágyukat, persze könnyen el lehetett hall­gattatni. — Az is természetes, hogy a szer­­bek tüzelésének befejezte után megint rendbe hoztuk a szétforgácsolt deszkákat. Ez már kérem bajtársi kötelesség, mert különben a szerbek nem tudnák, hogy­ holnap mire lőjenek. A különbség. Bakák nézik a tüzérek munkáját. Na­gyon csodálkozik az egyik, hogy hogyan céloz a tüzér mikor nem lát semmit. Hátra­felé célozunk, magyarázza a zugsführer. Az meg aztán még érthetetlenebb "a bakának. — Tudod, magyarázza a zugsführer, épen ez a különbség a baka, meg a tüzér közt. A­ baka látja az ellenséget, rácéloz és nem talál, a tüzér pedig nem látja az ellen­séget, hátrafelé céloz és mégis talál. A szerb Schrapnell. (Kérem, ez komoly szakértekezés). Mikor az első napokban szóba állottunk a szerb tüzérséggel, nagyon csodálkoztunk, hogy a szerbek schrapnelljei körülbelül tíz­szer olyan magasan robbannak a levegőben, mint a mieink.. Ennek megfelelőleg aztán a löveg sokkal kisebb térre szórja golyóit, mint a mi lövegünk és ennek megfelelőleg a golyók átütőképessége aránylag csekély. Megtörtént például, hogy az egyik embe­rünket­ homlokon találta egy Schrapnell töl­telék-golyója, amitől ez a legény harckép­telen is lett és pedig majdnem öt percre, mert ennyi ideig tartott, amíg angol flastro­­mot kerítettünk és a sebet beragasztottuk. Egy másik­ jobban járt, ennek nem a hom­lokára esett a golyó, hanem a sapkájára. A kincstári sapkák azonban oly kitűnő minőségűek, hogy a sapka nem szakadt át és a legény csak egy mogyorónagyságú daga­natot kapott a feje búbjára. Mivel a szerbek sohasem tudják, hogy mi hol állunk, ezért, hogy mégis legalább megrémítsenek bennünket, Szerbia egyes vi­dékeit, úgy tele lövik schrapnellel,­ hogy mindenhova jut. Mivel pedig Szerbia egész­ben nem nagy, így nem csoda, hogy két hónap alatt egyszer véletlenül két schrap­­nellt belelőttek az ütegünkbe is és amilyen disznójuk van, az egyik Schrapnell pont az ágyút találta­­és nem egészen fél méterre az ott álló tüzértől robbant fel. Ez kapott is három töltelékgolyót, de egyik sem érte súlyosan, talán egy centiméterre ment bele a vastag húsba. Két hét múlva meg is jött gyógyultan. Egy Volltreffer ilyen módon oly ritka­ság, amit csak a legkevesebb tüzér látott és ilyen találat eredményeként egy­ ilyen gyenge sebesülés nem eredmény. Nem csoda, hogy a szerb schrapnellek minden tekintélyüket elvesztették, pedig az erkölcsi eredmény nagyon fontos a tüzér­ségnél. Annyira nem tisztelik legényeink a schrapnelleket, hogy a legnagyobb lélek- Egy póttartalékos följegyzései a dili harctérről! Mint 19-es honvéd a 2. honv. m. ezr. 3. zászlóaljával augusztus hó 20-án reggel indultam el Pécsről. Amerre mentünk, vona­tainkat mindenütt a nép lelkesedése kisérte. Mivel utunk délre vezetett, gyorsan átléptük a határt. Az idegen ajkú népek között éppen úgy, mint nálunk, azt lehetett tapasztalni, hogy mindnütt egy közös, különös érzés járja át a­ sziveket s ül az arcokon s úgy az aggastyán, mint a nők, valamint a gyermekek szemeiből ki lehetett olvasni, hogy az a sok katonavonat az igazság bíráit viszi a világ törvényszéke elé, hogy ítéletet mondjon azok felett, akik hazánkat és 50 millió népet gyászba borították. Horvátországban horvát ajkú, rostos gatyát viselő gyermekek magyarul kiáltot­ták az előttük elhaladó vonatra :,Le a gyilko­sokkal ! Éljen Ferenc József! Éljen Vilmos császár! S emellett nagyszélű szalmakalap­jukból almát, körtét és más egyéb gyü­mölcsöt, a lányok pedig nagyszájú cserép korsóból vizet osztogattak a szomjazó kato­náknak. Amidőn pedig átléptük a Szávát és átszálltunk a boszniai keskenyvágányu vo­natra, ugyanazt tapasztaltam. A nép itt is mindenütt lelkesen fogadott s a nagyobb állomásokon teával, kávéval és cigarettával kedveskedett. Egy nagyobb fűrész­telepre néző állomáson pedig "egy tizenkét—tizen­három éves fiú, szerb nemzeti viseletben, krétával akasztófát", alá­ja szerb ruhában em­­beri alakot rajzolt a kocsink oldalára ,és aláírta szépen, nyomtatott betűvel PETÁK 1914. Lett erre versengés a honvédek között. Kiugráltak a kocsiból és egyre magyaráz­­gatták — a magyar szóból persze egy szót sem értő fiúnak, — hogy őt rajzolja oda hóhérnak. Mindenki Petár hóhéra akart lenni. A versenyből végre egy pécsvidéki szerb ajkú tart. honvéd került ki győztesen, akit nyelvismerete juttatott erre a mind­­annyiunk által irigyelt tisztségbe. Ennek a rajznak lett ránk nézve anyagi haszna is, mert a következő állomásokon sok bámulója akadt és igy a mi kocsink legénysége kapta a legtöbb gyümölcsöt és cigarettát. Persze bajtársainkat sem hagyta abba az lelemé­nyesség, mert mire a végállomásra értünk, minden egyes kocsin rajta volt a rajz s némelyiken még Sándor trónörökös és György herceg, valamint Pasics arcképével ki is lett bővítve. Miután ezredünk tartalék volt, szep­tember 15-ig nem csináltunk semmi mást, minthogy némelykor határőrségre lettünk kivezényelve. Szeptember közepén átléptünk szerb te­rületre s csak ekkor kezdhettük meg igazán hivatásunkat. Mégis tette kötelességét min­den honvéd. Bátran és elszántan ment csa­patunk előre, bár­mekkora volt a ellenség száma, bárhogy­­fütyültek a golyók, bárhogy bömböltek az ágyuk és hullottak a schrap­nellek. A honvéd csak ment előre és előre. Ha valamelyik megsebesült és súlyosabb sebe nem volt, úgy mindig a bajtársa vette észre és az figyelmeztette, hogy itt vagy ott véres a­ ruhád. Több sebet bekötöztem — szanitéc vagyok — de mind olyan hidegen tartotta oda sebesült részét, mintha szabó lettem volna és mértéket vettem volna. Hogy lassan haladtunk előre, ennek oka legtöbbnyire az út hiánya volt, mert sokszor több napi útkészítési munka után is, melyet utász­ csapatunk és munkás­osz­tagunk végzett, a trén csak 2—3 km. távol­ságban követhetett bennünket. Lassan, de biztosan mégis csak halad­tunk előre és egyik magaslat után a másik esett birtokunkba. Ha itt-ott sirhalmokat 3 nyugalommal mosnak, vagy főznek és mi­attuk lehetnek a szerbek, ahogy akarnak. Például a tűzmester sétál, a szerbek pedig lőnek. Figyelmeztetjük, hogy siessen, mert még baja esik. — Dehogy — feleli —, köpeny van rajtam és ezzel nyugodtan sétál tovább. Siklósi István d­r. t. tüzérhadnagy.

Next