Pécsi Napló, 1916. április (25. évfolyam, 75-99. szám)

1916-04-01 / 75. szám

1916. április 1. „Pécsi Napló*' Az elsülyesztett hajók tonnatatalma. Rotterdam, március 31. (Ered. távirat.) A március második és harmadik hetében el­sülyesztett hajók összesen 136.000 tonnát tesznek ki. — Kitchener nem megy Rómába. Lugano, március 31. (Eredeti távirat.) Kitchener elállt attól a tervétől, hogy Asqui­­tot elkíséri Rómába. Vihar a görög kamarában. Athén, március 31. (Eredeti távirat.) A kamara ülésén Skuludisz miniszterelnök bejelentette, hogy Szaloniki bombázása alkal­mával görög alattvalók is megsebesültek. Erre a bejelentésre óriási vihar tört ki, átkozták Venizeloszt, aki az entente-ot meghívta. Könyvet a harctérre! Minél tovább tart a háború, annál sűrűb­ben hallható a harctéren levő katonák kérő­szava, hogy küldjünk nekik olvasni valót a lövészárokba. A könyv a legjobb eszköz arra, hogy összeköttetést teremtsen a messzi ide­genben táborozó katona és szülőföldje kö­zött. A katonai parancsnokságok ismételten megállapították, hogy az olvasás feltűnően jó hatással van a magyar csapatok szelle­mére, mert a pozíciós harc egyhangúsága kö­zepett is megvédi őket a fásultságtól és fo­kozza lelki erejüket. Mivel a csapatok eddig csak szórványo­san és rendszertelenül tudtak magyar köny­vekhez jutni, az Országos Hadsegélyző Bizott­ság és a Vöröskereszt egylet közös mozgal­mat indítanak oly célból, hogy az ellenség előtt álló magyar katonákat rendszeresen ellássák olvasmányokkal. Tisztelettel kérjük a vidéki magyar sajtót és a műveit olvasó közönséget, amely a háború folyamán már annyi megkapó jelét adta Nagyszerű áldozatkészségének, hogy támogasson minket hazafias, emberbaráti és kulturális szempontból egyesült fontos vál­lalkozásunkban. A közös cél nagy érdekében szükség van erre az újabb áldozatra is. Mindenkinek vannak otthon könyvei és füzetei, képes újságjai, amelyek régóta érvi­mondó vállvonással jelezte, hogyha már így áll a dolog, ő úgy sem segíthet rajta. — Ez a határozatod nagyon meglep kedves Gerőm, — mondá azután megadás­sal. — Én eddig Vera iránti érdeklődésedet egyszerű jóindulatnak vettem és nem hit­tem, hogy ilyen komolyan beleszerettél. De ha már így állunk, akkor Isten nevében. Vera annyira méltónak bizonyult a szere­­tetünkre, hogy kész vagyok őt családunk tagjának fogadni. Mivel Apáty és Vera Honoráta szavai alatt csak ő reá figyeltek, egyikük sem vette észre a megdöbbenést, ami Gerő vallomása alatt Nagylaky Kázmér arcán tükröződött. Ez a megoldás villámcsapásként érin­tette az egy év óta valódi érzelmeit rejte­gető és türelmesen váró öreg Don Juant. Tehát Apáty Gerő nem a futólagos szórako­zást kereste, de komolyan szeretett és min­den előítélettel szembeszállva, a kis paraszt­leányt feleségül akarta vinni apai házába. Í de ha bensejében a bosszúság miatt toporzé­­kelt is a nagy csalódás és a kárbaveszett reménykedés miatt, a külső látszatot a routi­­nirt világfi biztos nyugalmával őrizte meg. És amíg rejtett érzelmeiben egy forrongó kráterként tombolt a vihar, mindvégig hű maradva az atyai pártfogó soha ki nem fo­gyó jóságához, szívélyes szavakkal kívánt szerencsét kis védencének. Vera pedig ennyi jóság láttára, vegyes érzelmeinek nyomása alatt, hálás szive által ösztönözve, sírva bo­rult atyai pártfogója keblére, tétlenül és haszon nélkül hevernek a polcokon s amelyek valódi kincsesé lesznek, ha a harc­téren levő katonák kezébe kerülnek. Tisztelettel és hazafias bizalommal kér­jük Magyarország nemes érzésű hölgyeit és lelkes tanuló ifjait, hogy gyűjtsék össze otthon és ismerőseik körében az ilyen nyom­tatványokat és ajánlják fel a harcoló kato­náknak. A nagylelkű adományokat a Szeretet­­adomány osztóig Budapest, V., Lipót­ körút 1. szám veszi át és továbbítja az ellenség előtt álló csapatoknak. A kir. posta díjmentesen szállítja a küldeményeket, ha a csomagra ráírjuk, hogy „Szeretetadomány a harctéren levő katonáknak, portamentes“. Amit erre a célra áldozunk, azt Magyar­­ország fegyverben álló ifjúságának adjuk, a nemzet világának, amely csodálatos áldozat­­készséggel védi meg hazáját s mindannyiunk életét és vagyonát. Az Országos Hadsegélyző Bizottság és a Magyar Szent Korona Országainak Vörös­­kereszt egylete megbízásából: Herczeg Ferenc. Izgalmas percek. Északi harctér, az erdő sűrű fáin keresztül a hegycsúcs ho­mályos körvonalait. A hegygerincen felállítom az őrszeme­ket, a felváltás idejéről intézkedem, azután a tisztiszolgával lekuporodom én is egy szél­mentes földhorpadásban. A legények hamarosan apró tüzeket gyújtanak, előkerülnek a konzervek, kétszer­sültek, utána csakhamar a meleg takarók és néhány perc múlva mindenki kábult álom­­ba merülve fekszik körülöttem. Az én szemeimre nem jön álom. Eleinte nyugtalanul forgok hálózsákomban, majd talpra ugrom és a pihenő legénység felé tar­tok. Legényem felébred, neheztelően tekint utánam, azután másik oldalára fordul és tovább alszik. A hold épen készül kibújni a felhők takarója alól és sápadt fénnyel vilá­gítja meg a hegyoldalt. A legénységhez érek. Néhányan csertdes nyugalommal pipázva hal­kan beszélgetnek egymással, a többi mélyen, mozdulatlanul alszik. A tábori tüzek elhal­ványulnak, itt-ott pislog csak egy-egy pa­rázs, mint valami villogó szempár. A hegygerincen köpenyegbe burkolva, fegyverükre támaszkodva állnak az őrsze­mek és élesen figyelnek előre a völgybe. Néhány szót váltok a fáradhatatlan fiúkkal és épen vissza akarok térni hálóhelyemre, mikor hirtelen fegyverdörrenés szakítja meg az éjszaka mélységes csendjét. A következő pillanatban még egy lövés hallatszik a jobb szélső őrszemek irányából. Nincs időm sokat fontolgatni a dolgot, mert gyors futással jön az első tábori őrség embere és jelenti, hogy erős ellenséges csapat nyomul előre a völgyből. A jobb oldalról egyre ropogó tüzelés és az iménti jelentés kétségtelenné teszi előttem, hogy a muszkák két oldalról támadva, még az éjjel birtokba akarják venni a fontos magaslatot. Mindenki gyorsan elfoglalja helyét a hegy elülső lejtőjén ásott fedezékben, lövésre készen tartott fegyverrel és halálos elszánt­sággal a nyugalomrontó ellenség iránt. Ez alatt a hold gyenge fényénél megírom a jelen­tést és gyorsfutárral küldöm le a faluba. Nem kell sokáig várakoznunk. Csak­hamar feltűnnek az orosz rajvonalak, mint mozgó fekete pontsorok. Három, vagy négy az asztal mellett. Nagylaky Kázmér és Ho­noráta a kínos megdöbbenés zavarával te­kintettek egymásra. Szegény Mező Vera pedig hállas fehér ruhájában, egy nyíllal átlőtt megtört ga­lambként hajtotta le aranyszőke hajával kerített szép fejét. — Hát mégis újra keresztezted az uta­mat és másodszor tettél boldogtalanná ! — szólt gyenge remegő hangon. Majd lassan felegyenesedve büszkén, parancsolólag mérte végig a szemben álló legényt. — A gyermek, akiről kérdezősködöl még a születéskor meg­halt és az apáti tanya temetőjében van el­­hantolva. Most már nincs többé rajtam semmi keresni valód, azért ott van előtted az ajtó, takarodj ki ebből a házból gazember ! A részeg huszár sarkantyúja pengése elhangzott a bezárt ajtó megött és Vera csendesen fordult a szobában lévő kis társa­ság felé. De mintha ez a lefolyt néhány perc esztendőkké nőtt volna és ez idő alatt az eddigi jóbarátokat hegyek és tengerek vá­lasztották volna el tőle, olyan idegenen, olyan fagylaló jeges tekintettel néztek reája. Vera mosolyogni próbált, amint lassan a vőlegénye elé lépett. — Ugy­e mondtam, hogy engedje el­mondani a titkomat, ha idejében megvall­­hatom, akkor nem kellett volna azt ma egy ilyen embertől meghallania. Apáty Gerő szobormerev arcát elönti a lángok­. — Vera, hát amit ez a részeg katona Hosszú és fáradságos menetelés után beérkezett zászlóaljunk egy kis orosz faluba. Erősen alkonyodott már, a füstös kis faházak körvonalai alig látszottak. Az elszállásoló tiszt kiosztotta a szállá­sokat, közölte a parancsot a csapat biztosí­tásáról és pihenni tért a paplakba. Én pedig a kapott parancs értelmében szakaszommal tábori őrségre indultam a falu mellett Mere­deken emelkedő erdős hegyre. A derék fiúk, akik az egész napi harc és menetelés után sóvárogva vágytak a pihe­nőre, fásult kimerültséggel szedték vállukra fegyvereiket és a szakasz megindult a kanyar­gós, erdős, meredek hegyi úton. Időközben teljesen besötétedett, térképnek, delejtünek semmi hasznát sem lehetett venni. Villanylámpám segítségével az erdei utat pontosan szemmel tartva, pihenés nélkül haladtunk egyre magasabbra, míg egyszerre megkönnyebült sóhajjal pillantottam meg Ebben a megható és szép pillanatban azonban egyszerre csak egy durva követe­lődző hang szólalt meg az előcsarnokban. A szobaleány és az inas perlekedett valaki­vel, aki minden áron be akart menni a szo­báiba. Honoráta felkelt helyéről, hogy meg­nézze a zaj okát, eközben azonban az ajtó gyorsan feltárult s a négyes csoport bámu­latára egy részeg huszár állt meg előttük a küszöbön. Vera, aki a belépő felé fordította köny­­nyes arcát, egy hangos sikoltással kapott szivéhez. Abban a szálegyenes marcona legényben ugyanis, aki kihívó merészséggel közeledett felé, azonnal felismerte élete meg­­rontóját, Biró Miskát, a csalfa szeretőt!" A csapzott hajú mámoros legény talán észre se vette a többi jelenlevőt, mert égő­k tekintetét merően Verára szegezte. — Itt vagy hát, végre megtaláltalak ! — szólott rekedt borízű hangon. — Azt be­szélték a falunkban, hogy itt szolgálsz vala­hol Budapesten. Nekem most a háborúba kell mennem, de mielőtt elindulok meg­akartam tőled tudni, hogy mi lett a kis gyer­mekünkkel ?... Kerestelek és tudakozód­tam felőled mindenfelé, végre ma este meg­láttalak a színházban. No hallod, sohse hit­tem volna, hogy ennyire viszed és ilyen cifra komédiásné legyen belőled ! Honoráta díszes ebédlőjében sik­ csönd volt a nyers legény beszéde alatt. Apáty Gerő a néhány pillanat előtt még boldog vőlegény egy élő szobor merevségével állt­ ­.

Next