Pécsi Napló, 1916. június (25. évfolyam, 118-140. szám)

1916-06-01 / 118. szám

4 Napsütéses, gyönyörű tavaszi délután volt. Jó darabig erdőben, húsben menetel­tünk.Köpenyegünk borjúnkra, hátizsákunkra csatolva, virág a sapkánk mellett, nevetgélve, jókedvűen tapossuk a puha, mohás erdei földet. A dús lombozaton átszűrődik az ara­nyos napsugár. Olyan a hangulatunk, hogy még csak gondolni sem merünk a halálra. Kinek is jutna most eszébe ? Itt nem is tud­juk most, hogy háborúban vagyunk. — Csend — a viharban ! Puskapor helyett virág­illatot szivünk be, nem üdvözölnek a zúgó gránátok felettünk, vig madárkák dalolnak a lombos ágakon s körülöttünk nem­ a halált hozó acélmadarak sivongnak, hanem zümmögő bogárkák... S ebben a környezetben nem csoda, ha jó kedve van a bakának. Útközben megtudtuk, hogy egy városkába megyünk. Város ! Hány szív titkos vágya, féltve őrzött reménye volt, hogy még valamikor viszont­láthatja — a várost. A szívére nehezedő bánat is,­­meg a 20—30 kilós hátizsák is mintha könnyebb lett volna. Nevetve cipeli most is az, aki otthon még megemelni is alig tudta volna. ... Kiérünk az erdőből. Előttünk hullámos mezőség­. Mint egy­ óriási kígyó siklik rajta a kanyargós országút, amelynek porát száz meg száz nehéz bakancs veri fel, valóságos felhőbe takarva a napbarnított harcos vité­zeket ! Még erősen tüzes a nap. A hőség csak­hamar érezteti nyomasztó hatását. Amíg az erdőben jártunk, fel se véltük a menetelést. De most már kezd mindjobban tűrhetetleneb­bé válni ... Egyesek kidőlnek. Elmaradoznak. .. . Több ismerősömmel találkozom, akik szintén lepihentek az útszélen. Köztük egy fővárosi hivatalnok és egy gazdatiszt. Kér­leltek, hogy üljek le. Eleinte kifogásoltam. Tapasztalatból tudom, hogy milyen rossz, ha lemarad az ember, alig tudja behozni. Engedtem a szónak. Lepihentem. Jól esett a pihenő. De azután... Rövid idő múlva mi is tovább indultunk. Lassan, fáradtan. Hogy érjük utól ? — Folyton az a­ gondolat nyugta­lanított. Egyszer csak szekérzörejt hallunk mögöttünk. Csakugyan. Egy kétlovas sze­kér volt. Felülünk ? — Ahogy felénk közele­dett, intettünk, hogy álljon meg. Az öreg paraszt és mennye ültek a kocsin. Jóképű, kívánatos menyecske. Gyorsan elhelyezked­tünk a kocsin s aztán hajrá. Csaknem félórai kocsizás után egy faluba érkeztünk. Itt meg­tudtuk, hogy a menetszázad nem messze a városon kívül pihen. A faluvégen leszálltunk a szekérről. Az öreg csúcsznak adtunk egy forintot, aminek nagyon megörült, de azt hiszem, talán még jobban annak a néhány „pakli” dohánynak, amit szívesen ajándé­koztam neki. Nekem úgy sem kell. Megérte az utazást, igaz ugyan, hogy egy fordulónál az árokba dűltünk. No, de nem történt semmi baj. Mielőtt tovább mentünk, előbb egy ház­nál vizet kértünk. Azonnal hoztak egy egész fakannával... Innét az ut völgybe ereszke­dett s folyton balfelé kanyarodott. Az egyik fordulónál hirtelen élénkbe tűnik a város képe. Gyárak, kémények, házak, ré­giek és modernek, amelyek közül merészen kiemelkedik a messze ellátszó téglavörös templomtorony. Ez volt az első kőtemplom, amely a mi templomainkra emlékeztető for­mában volt építve. Valami csodálatos érzés fogott el engem . — és egy forró kívánság, bár­csak felkereshetném, ha­bár egy pillanatra is ! ... Nemsokára a városhoz értünk. Utunk a vasúti vonalat is átszelte. Elmentünk az állomás mellett is, amelyben kevés kárt tett a muszka. Vonat, állomás, sínek. Álomkép? — Nem ,valóság! Beértünk a városba. Kö­vezett utón ballagtunk mi hárman . Két úri­­társam és én. Vájjon ők most hol lehetnek ? Az egyik, arra emlékszem, júniusban sebe­sült meg, azóta sem hallottam hírt felőle !... II. Lehetett délután öt óra, amikor rátalál­tunk századunkra, amely ott pihent a város aljában egy gyártelep mentén árnyas geszte­nyefák hüsében... Auf! Indulunk, beme­gyünk a városba, amelynek lakossága hálál­kodva fogad minket. Girbe-görbe, piszkos, meredek utcákon megyünk végig, megviselt, rendetlen, ízléstelenül épített házsorok kö­zött. Itt-ott egy csinosabb ház vonja magára a figyelmet. Kicsi, piszkos, most elég zajos város. Meglehetős állapotban maradt, ami csodaszámba megy errefelé és kár is lett volna érte. Meglehetős diadallal vonultunk be, illetve föl a főtérre, amelynek közepén áll a téglavörös, románstilű­ római katolikus templom, mellette egy kopott, szürkés-bar­nára festett zömök, fazsindelyes épület tágas, oszlopos előcsarnokkal. Köröskörül emeletes házak, amelyeknek földszintjén boltok , zsidó kereskedők üzletei. Különös véletlen, hogy ez a városka elkerülte szomorú végzetét. Itt­­ott látszik egy feldúlt, felépített, ház, a többit nem értek rá felgyújtani. Arra már nem volt idejük, hogy telhetetlen dühüknek perverzitá­sát kielégítsék. Két, három leégett ház, azután magától meghalt a tűz. Oh, mit nem műveltek volna ? De előrenyomult csapataink mindenütt a nyomukban volt. Könnyes szem­mel, hálálkodva fogadták a felszabadító sereg hőseit. Az első csoport legénységének ki­jutott a jóból : fehér kenyeret, kalácsot, teát, rumot, dohányt kapott quantum satis ! A többinek már soványan vagy alig jutott... Másnap azonban már felhagyott a jótékony­ságával az élelmes, ravasz zsidó. Ja ! „fő a gsert“, é­s ez fölötébb ál a hazaszeretetnél. De így is elfogyott minden, ami csak kapható volt. Cukorhoz, édességhez — no meg dohány­hoz már csak nagynehezen jutott az ember, — legfölebb levélpapiroshoz... III Két nappal Áldozó csütörtök előtt tele­pedtünk le ebben az érdekes, de piszkos, de valóban bájos fekvésű városkában. Legyen szabad egy akkori levelemből a következő részleteket kiragadni: Ottynia, 1915. május 12. (Levelemet már 11-én kezdtem meg, de csak másnap adtam postára.) „Ezen sorokat itt írom egy galiciai városban, tartózkodási helyünk ud­varán. Mi a városi színház (már amilyen szín­ház egy mezővárosban lenni szokott) helyisé­gében lakunk. Én és társaim színpad mö­götti öltözőben. Elképzelheti édes­anyám, mennyire jól esett újból városba kerülni s a kultúra nyomait látni. Úgyszólván már egészen elszoktunk tőle s most valóságos újdonság és rendkivüliség ! S én is, aki a fő­városban éltem, mennyire megörültem ennek az eseménynek, hogy városba kerültünk. Város ! szinte furcsán hangzik ez a szó !... Kis város, alig lehet 5 ezernél több lakója, amelyek közt feltűnő a sok hóheres, pe­jeszes, kaftánban járó zsidó ! Több csinosabb épü­lete is van , különösen szembeötlő az említett új katolikus templomon kívül az utcánkkal szembenálló új zsidó imaház, a nagy terje­delmű gyártelepen a kedves villák, közöttük egy reneszánsz­ kastély a legkényesebb beren­dezéssel. Mi a főtér melletti templom evan­géliumi oldalán elterülő, deszkakerítéssel be­kerített gyümölcsös közelében az említett színházban vagyunk elszállásolva. Ebben a nagy kertben —­ép virágzásban volt, töltöt­tem el azokat a csendes, zavartalan édes órá­kat, amelyek harctéri életem legszebb, leg­­poetikusabb idős valának ! Innét remek ki­látás nyílt a városra és vidékére. El lehetett látni egész a határba vesző hegyláncolatig, mely lilásan olvadt bele a kék égbe ! De sok­szor gyönyörködtem ezen a képen: kora reggel, napsütésben, napszállatkor. Ilyenkor volt a legremekebb. S ahogy itt gyönyörköd­ve szemléltem a tájat, a nagy természetet, a hegyek mögé lenyugvó nappal, önkénytelenül is dudorászni kezdtem: „Most van a nap leme­nőben“. .. Meddig leszünk itt ? — Nem tu­dom ! Lehet hosszabb időre, de az sem bizony­talan, hogy még ma avagy kora hajnalban tovább megyünk a tűzvonal egy másik ré­szébe. Minden a körülményektől függ. Bár csak itt maradnánk, legalább néhány napra. De jó is lenne ! Igen kedves hely s nagyon jól érzem magam. Majd meglátjuk ! Remélem a legjobbakat!... IV. A hosszú és fárasztó menetelés és izgal­mak után kitünően aludtunk. Én egy padkán másodmagammal. Már rég­em­ volt a nap, amikor felébredtünk. Alig hittem szemeimnek, amikor körülnéztem s láttam, hogy hol is vagyok. Szobában, ahol ablakon süt ránk a nap, modern épü­ltben, ahol talán nem is oly régen szinielőadások és mozivetítések voltak. Most harcos katonák tanyája. Itt tör­tént meg aztán, hogy bajtársaim közkíván­­ságára egy kis kabarét rendeztem, amelyet a színpadon adtam elő zsúfolt ház előtt. Még az utcáról is odaözönlöttek a kijárók az ab­lakok elé és tetszett nekik is az én mókám, pedig egy árva szót sem értettek belőle, mert lengyelek és zsidók voltak. De úgy látszik, hogy az arcjátékom , jobban mondva a grimasz és komikus izű­ hangkiejtésem nevettette meg őket. Benn­e terem tömve volt katonával. Régi bajtársaim, akikkel együtt rukkoltam be, akikkel még a pécsi Scholtz Antal-féle sörcsarnokban ismerkedtem össze, hajszoltak a színpadra, hogy adjak elő valami jó vicceset, „olyant, amilyent a Scholtznál, a Sorház­­utcában“ ! Emlékszik rá ?... Csend. Halljuk, halljuk ! Úgy emeltek fel a pódiumra. Sohasem volt ilyen érdekes és hűséges hallgató közön­ségem... Valóságos tapsorkán tört ki min­den egyes szám után. Egész beletüzesedtem... Szerepemet eljátszottam, utána összeállí­tottunk egy dalkoszorút és énekeltünk. Ma­gyar nóta hangzott fel ebben az idegen város kulturházában. Magyar nóta !... No, de hol is hagytam el ? — Felkeltünk. Az öltözködés­sel nem kellett sokat bajlódni. Alaposan jó megfürödtü­nk, — de rég is volt, amikor ilyen kommotosan, csaknem otthonosan toilettez­­tünk. Azután kiültünk a gyepre a virágzó fák alá, vagy nekikönyökölve a deszkakerítésnek, onnét néztük az utcai életet, forgalmat. A helyet elhagyni nem volt szabad ! Mindenütt a kijáróknál őrség volt elhelyezve. Csak a szomszédos házba szabadott átmenni, ahol szintén katonák voltak elszállásolva s ahol egy vegyeskereskedés volt. Az épület valamikor iskola lehetett, amit a ház körül felhalmozott padok s más egyébb bútorok árultak el. A boltot én is felkerestem. Keresztény boltos volt, amit az ajtó felett kifüggesztett Mária­­képről tudtam meg, amely előtt egy kis mé­cses égett. Vettem néhány képeslapot, levél­papírt, ceruzát és cukorkát. Ez volt az egye­düli keresztény boltos az egész városban, amint tőle értesültem. Nagyon szerettem volna kilógni, hogy egy kissé­ körülnézzem a városkát. Azonban hasztalan, még csak a szomszédos templomba is nagynehezen (kö­rülkerülve a gyümölcsöskertet) tudtam be­­surrani, így meg kellett elégednem azza, hogy csak úgy, a kerítésen át, nézgelődjem. De azért ez épen nem szomorított el. Dehogy \ Hogy is lehetne ilyenkor szomorkodni. Nevet a napsugár, nevet a virág, nevet a patak­, nevetnek a szép, göndörhajú zsidóleányok („én meg csak úgy kacsingatva tekintek reá­juk“) túl a rácson, a léckerítésen)... Kedélyes, vidám hangulatban telik az idő. A nap is mosolyogva tekint le ránk a derűs­égről, fe­lettünk fü­työrésző madárkák ugrálnak a virágos ágakon. A hangulat emelkedett volt, amit csak fokozott a sok jó betevő falat és az ital: bor, sör! S mi kell még ? Leány — eh ! hagyjuk ezt máskorra !... De hiszen, m­ ott jönnek ismét a szép zsidóleányok s gondtala­nul, mosolyogva kinálgatják áruikat, mintha soha nem járt volna erre az orosz ! Milyen gyorsan felejt az ember , rugalmas természete mily gyorsan alkalmazkodik az új helyzethez! ... Ej, ti fekete leányok, ne mosolyogjatok oly vágyakozóan buja alkatokkal! — Amott keletre, az esti égbolt első csillagán túl, mint az ígéret földjéről beszélnek rólatok, zsíros szavakkal osztoznak testeteken a vad har­cosok, kik kérges markaikban korbácsot su­hogtatnak­ ­. Van a bakának ünnepnapja is, bárha nincs is piros betűvel nyomtatva a kalendá­riumban. Ilyen ünnep az is, amikor a fegyverek pihennek, amikor a harcos pihenőben van. Ilyen ünnepekben van nekünk most részünk ! És különös véletlen, ebbe a mi három napos ünnepünkbe ép beleesett egy a kalendá­rium nagy ünnepeiből is . Áldozó csütörtök, amelyet illő módon szenteltünk meg: tem­plomban voltunk, imádkoztunk... Erről a szép, lélekemelő, megható ünneplésről egy külön lapot kívánok szentelni a „Templomban". (Galicia, Áldozócsütörtök az 1915. évben.) című leírásomban, amelyre kedves olvasóim becses figyelmét felhívom. „Fécsi­­Napló 1916. junius 1.

Next