Pécsi Napló, 1916. június (25. évfolyam, 118-140. szám)
1916-06-01 / 118. szám
4 Napsütéses, gyönyörű tavaszi délután volt. Jó darabig erdőben, húsben meneteltünk.Köpenyegünk borjúnkra, hátizsákunkra csatolva, virág a sapkánk mellett, nevetgélve, jókedvűen tapossuk a puha, mohás erdei földet. A dús lombozaton átszűrődik az aranyos napsugár. Olyan a hangulatunk, hogy még csak gondolni sem merünk a halálra. Kinek is jutna most eszébe ? Itt nem is tudjuk most, hogy háborúban vagyunk. — Csend — a viharban ! Puskapor helyett virágillatot szivünk be, nem üdvözölnek a zúgó gránátok felettünk, vig madárkák dalolnak a lombos ágakon s körülöttünk nem a halált hozó acélmadarak sivongnak, hanem zümmögő bogárkák... S ebben a környezetben nem csoda, ha jó kedve van a bakának. Útközben megtudtuk, hogy egy városkába megyünk. Város ! Hány szív titkos vágya, féltve őrzött reménye volt, hogy még valamikor viszontláthatja — a várost. A szívére nehezedő bánat is,meg a 20—30 kilós hátizsák is mintha könnyebb lett volna. Nevetve cipeli most is az, aki otthon még megemelni is alig tudta volna. ... Kiérünk az erdőből. Előttünk hullámos mezőség. Mint egy óriási kígyó siklik rajta a kanyargós országút, amelynek porát száz meg száz nehéz bakancs veri fel, valóságos felhőbe takarva a napbarnított harcos vitézeket ! Még erősen tüzes a nap. A hőség csakhamar érezteti nyomasztó hatását. Amíg az erdőben jártunk, fel se véltük a menetelést. De most már kezd mindjobban tűrhetetlenebbé válni ... Egyesek kidőlnek. Elmaradoznak. .. . Több ismerősömmel találkozom, akik szintén lepihentek az útszélen. Köztük egy fővárosi hivatalnok és egy gazdatiszt. Kérleltek, hogy üljek le. Eleinte kifogásoltam. Tapasztalatból tudom, hogy milyen rossz, ha lemarad az ember, alig tudja behozni. Engedtem a szónak. Lepihentem. Jól esett a pihenő. De azután... Rövid idő múlva mi is tovább indultunk. Lassan, fáradtan. Hogy érjük utól ? — Folyton az a gondolat nyugtalanított. Egyszer csak szekérzörejt hallunk mögöttünk. Csakugyan. Egy kétlovas szekér volt. Felülünk ? — Ahogy felénk közeledett, intettünk, hogy álljon meg. Az öreg paraszt és mennye ültek a kocsin. Jóképű, kívánatos menyecske. Gyorsan elhelyezkedtünk a kocsin s aztán hajrá. Csaknem félórai kocsizás után egy faluba érkeztünk. Itt megtudtuk, hogy a menetszázad nem messze a városon kívül pihen. A faluvégen leszálltunk a szekérről. Az öreg csúcsznak adtunk egy forintot, aminek nagyon megörült, de azt hiszem, talán még jobban annak a néhány „pakli” dohánynak, amit szívesen ajándékoztam neki. Nekem úgy sem kell. Megérte az utazást, igaz ugyan, hogy egy fordulónál az árokba dűltünk. No, de nem történt semmi baj. Mielőtt tovább mentünk, előbb egy háznál vizet kértünk. Azonnal hoztak egy egész fakannával... Innét az ut völgybe ereszkedett s folyton balfelé kanyarodott. Az egyik fordulónál hirtelen élénkbe tűnik a város képe. Gyárak, kémények, házak, régiek és modernek, amelyek közül merészen kiemelkedik a messze ellátszó téglavörös templomtorony. Ez volt az első kőtemplom, amely a mi templomainkra emlékeztető formában volt építve. Valami csodálatos érzés fogott el engem . — és egy forró kívánság, bárcsak felkereshetném, habár egy pillanatra is ! ... Nemsokára a városhoz értünk. Utunk a vasúti vonalat is átszelte. Elmentünk az állomás mellett is, amelyben kevés kárt tett a muszka. Vonat, állomás, sínek. Álomkép? — Nem ,valóság! Beértünk a városba. Kövezett utón ballagtunk mi hárman . Két úritársam és én. Vájjon ők most hol lehetnek ? Az egyik, arra emlékszem, júniusban sebesült meg, azóta sem hallottam hírt felőle !... II. Lehetett délután öt óra, amikor rátaláltunk századunkra, amely ott pihent a város aljában egy gyártelep mentén árnyas gesztenyefák hüsében... Auf! Indulunk, bemegyünk a városba, amelynek lakossága hálálkodva fogad minket. Girbe-görbe, piszkos, meredek utcákon megyünk végig, megviselt, rendetlen, ízléstelenül épített házsorok között. Itt-ott egy csinosabb ház vonja magára a figyelmet. Kicsi, piszkos, most elég zajos város. Meglehetős állapotban maradt, ami csodaszámba megy errefelé és kár is lett volna érte. Meglehetős diadallal vonultunk be, illetve föl a főtérre, amelynek közepén áll a téglavörös, románstilű római katolikus templom, mellette egy kopott, szürkés-barnára festett zömök, fazsindelyes épület tágas, oszlopos előcsarnokkal. Köröskörül emeletes házak, amelyeknek földszintjén boltok , zsidó kereskedők üzletei. Különös véletlen, hogy ez a városka elkerülte szomorú végzetét. Ittott látszik egy feldúlt, felépített, ház, a többit nem értek rá felgyújtani. Arra már nem volt idejük, hogy telhetetlen dühüknek perverzitását kielégítsék. Két, három leégett ház, azután magától meghalt a tűz. Oh, mit nem műveltek volna ? De előrenyomult csapataink mindenütt a nyomukban volt. Könnyes szemmel, hálálkodva fogadták a felszabadító sereg hőseit. Az első csoport legénységének kijutott a jóból : fehér kenyeret, kalácsot, teát, rumot, dohányt kapott quantum satis ! A többinek már soványan vagy alig jutott... Másnap azonban már felhagyott a jótékonyságával az élelmes, ravasz zsidó. Ja ! „fő a gsert“, és ez fölötébb ál a hazaszeretetnél. De így is elfogyott minden, ami csak kapható volt. Cukorhoz, édességhez — no meg dohányhoz már csak nagynehezen jutott az ember, — legfölebb levélpapiroshoz... III Két nappal Áldozó csütörtök előtt telepedtünk le ebben az érdekes, de piszkos, de valóban bájos fekvésű városkában. Legyen szabad egy akkori levelemből a következő részleteket kiragadni: Ottynia, 1915. május 12. (Levelemet már 11-én kezdtem meg, de csak másnap adtam postára.) „Ezen sorokat itt írom egy galiciai városban, tartózkodási helyünk udvarán. Mi a városi színház (már amilyen színház egy mezővárosban lenni szokott) helyiségében lakunk. Én és társaim színpad mögötti öltözőben. Elképzelheti édesanyám, mennyire jól esett újból városba kerülni s a kultúra nyomait látni. Úgyszólván már egészen elszoktunk tőle s most valóságos újdonság és rendkivüliség ! S én is, aki a fővárosban éltem, mennyire megörültem ennek az eseménynek, hogy városba kerültünk. Város ! szinte furcsán hangzik ez a szó !... Kis város, alig lehet 5 ezernél több lakója, amelyek közt feltűnő a sok hóheres, pejeszes, kaftánban járó zsidó ! Több csinosabb épülete is van , különösen szembeötlő az említett új katolikus templomon kívül az utcánkkal szembenálló új zsidó imaház, a nagy terjedelmű gyártelepen a kedves villák, közöttük egy reneszánsz kastély a legkényesebb berendezéssel. Mi a főtér melletti templom evangéliumi oldalán elterülő, deszkakerítéssel bekerített gyümölcsös közelében az említett színházban vagyunk elszállásolva. Ebben a nagy kertben —ép virágzásban volt, töltöttem el azokat a csendes, zavartalan édes órákat, amelyek harctéri életem legszebb, legpoetikusabb idős valának ! Innét remek kilátás nyílt a városra és vidékére. El lehetett látni egész a határba vesző hegyláncolatig, mely lilásan olvadt bele a kék égbe ! De sokszor gyönyörködtem ezen a képen: kora reggel, napsütésben, napszállatkor. Ilyenkor volt a legremekebb. S ahogy itt gyönyörködve szemléltem a tájat, a nagy természetet, a hegyek mögé lenyugvó nappal, önkénytelenül is dudorászni kezdtem: „Most van a nap lemenőben“. .. Meddig leszünk itt ? — Nem tudom ! Lehet hosszabb időre, de az sem bizonytalan, hogy még ma avagy kora hajnalban tovább megyünk a tűzvonal egy másik részébe. Minden a körülményektől függ. Bár csak itt maradnánk, legalább néhány napra. De jó is lenne ! Igen kedves hely s nagyon jól érzem magam. Majd meglátjuk ! Remélem a legjobbakat!... IV. A hosszú és fárasztó menetelés és izgalmak után kitünően aludtunk. Én egy padkán másodmagammal. Már régem volt a nap, amikor felébredtünk. Alig hittem szemeimnek, amikor körülnéztem s láttam, hogy hol is vagyok. Szobában, ahol ablakon süt ránk a nap, modern épültben, ahol talán nem is oly régen szinielőadások és mozivetítések voltak. Most harcos katonák tanyája. Itt történt meg aztán, hogy bajtársaim közkívánságára egy kis kabarét rendeztem, amelyet a színpadon adtam elő zsúfolt ház előtt. Még az utcáról is odaözönlöttek a kijárók az ablakok elé és tetszett nekik is az én mókám, pedig egy árva szót sem értettek belőle, mert lengyelek és zsidók voltak. De úgy látszik, hogy az arcjátékom , jobban mondva a grimasz és komikus izű hangkiejtésem nevettette meg őket. Benne terem tömve volt katonával. Régi bajtársaim, akikkel együtt rukkoltam be, akikkel még a pécsi Scholtz Antal-féle sörcsarnokban ismerkedtem össze, hajszoltak a színpadra, hogy adjak elő valami jó vicceset, „olyant, amilyent a Scholtznál, a Sorházutcában“ ! Emlékszik rá ?... Csend. Halljuk, halljuk ! Úgy emeltek fel a pódiumra. Sohasem volt ilyen érdekes és hűséges hallgató közönségem... Valóságos tapsorkán tört ki minden egyes szám után. Egész beletüzesedtem... Szerepemet eljátszottam, utána összeállítottunk egy dalkoszorút és énekeltünk. Magyar nóta hangzott fel ebben az idegen város kulturházában. Magyar nóta !... No, de hol is hagytam el ? — Felkeltünk. Az öltözködéssel nem kellett sokat bajlódni. Alaposan jó megfürödtünk, — de rég is volt, amikor ilyen kommotosan, csaknem otthonosan toiletteztünk. Azután kiültünk a gyepre a virágzó fák alá, vagy nekikönyökölve a deszkakerítésnek, onnét néztük az utcai életet, forgalmat. A helyet elhagyni nem volt szabad ! Mindenütt a kijáróknál őrség volt elhelyezve. Csak a szomszédos házba szabadott átmenni, ahol szintén katonák voltak elszállásolva s ahol egy vegyeskereskedés volt. Az épület valamikor iskola lehetett, amit a ház körül felhalmozott padok s más egyébb bútorok árultak el. A boltot én is felkerestem. Keresztény boltos volt, amit az ajtó felett kifüggesztett Máriaképről tudtam meg, amely előtt egy kis mécses égett. Vettem néhány képeslapot, levélpapírt, ceruzát és cukorkát. Ez volt az egyedüli keresztény boltos az egész városban, amint tőle értesültem. Nagyon szerettem volna kilógni, hogy egy kissé körülnézzem a városkát. Azonban hasztalan, még csak a szomszédos templomba is nagynehezen (körülkerülve a gyümölcsöskertet) tudtam besurrani, így meg kellett elégednem azza, hogy csak úgy, a kerítésen át, nézgelődjem. De azért ez épen nem szomorított el. Dehogy \ Hogy is lehetne ilyenkor szomorkodni. Nevet a napsugár, nevet a virág, nevet a patak, nevetnek a szép, göndörhajú zsidóleányok („én meg csak úgy kacsingatva tekintek reájuk“) túl a rácson, a léckerítésen)... Kedélyes, vidám hangulatban telik az idő. A nap is mosolyogva tekint le ránk a derűségről, felettünk fütyörésző madárkák ugrálnak a virágos ágakon. A hangulat emelkedett volt, amit csak fokozott a sok jó betevő falat és az ital: bor, sör! S mi kell még ? Leány — eh ! hagyjuk ezt máskorra !... De hiszen, m ott jönnek ismét a szép zsidóleányok s gondtalanul, mosolyogva kinálgatják áruikat, mintha soha nem járt volna erre az orosz ! Milyen gyorsan felejt az ember , rugalmas természete mily gyorsan alkalmazkodik az új helyzethez! ... Ej, ti fekete leányok, ne mosolyogjatok oly vágyakozóan buja alkatokkal! — Amott keletre, az esti égbolt első csillagán túl, mint az ígéret földjéről beszélnek rólatok, zsíros szavakkal osztoznak testeteken a vad harcosok, kik kérges markaikban korbácsot suhogtatnak . Van a bakának ünnepnapja is, bárha nincs is piros betűvel nyomtatva a kalendáriumban. Ilyen ünnep az is, amikor a fegyverek pihennek, amikor a harcos pihenőben van. Ilyen ünnepekben van nekünk most részünk ! És különös véletlen, ebbe a mi három napos ünnepünkbe ép beleesett egy a kalendárium nagy ünnepeiből is . Áldozó csütörtök, amelyet illő módon szenteltünk meg: templomban voltunk, imádkoztunk... Erről a szép, lélekemelő, megható ünneplésről egy külön lapot kívánok szentelni a „Templomban". (Galicia, Áldozócsütörtök az 1915. évben.) című leírásomban, amelyre kedves olvasóim becses figyelmét felhívom. „FécsiNapló 1916. junius 1.