Pécsi Napló, 1916. szeptember (25. évfolyam, 193-217. szám)

1916-09-01 / 193. szám

1916 szeptember 1. „Pécsi Napló" «». értelemben vett hivatásának csődjéről, mert az antanté diplomatái és politikusai által a mi rovásunkra elért kétségtelen nagy sikerei nem diplomáciai ügyes­ségük és ravaszkodásuk, hanem olyan csalárd csalási és becsapási tény­kedéseik következménye, mely távol áll minden diplomáciai művelettől, hanem közönséges csalás és becsapás számba megy. Erre azt fogják a mindent jobban tudók mondani, éltek volna nálunk is hasonló nemtelen fegyverekkel, hagytuk volna mi is cserben szövetségeseinket, barátainkat és néztük volna páholyból az entente rablóhadjáratát, nem történt volna semmi bajunk, nem öntözte volna pótolhatatlan gyermekeink kiontott vére az idegen földeket. Ezt is csak mondani könnyű, de nehéz azt el is hinni, mert most már tudjuk, hogy nemcsak Ausz­tria, de Magyarország szent földjének földarabolása is egyik kiindulópontja volt az antant lelketlen összeesküvésé­nek és ismerve a magyar becsületet, nem is akadt olyan antantebeli diplomata és államférfin, aki ilyen ajánlattal mert volna felénk közeledni. A magyar tud meghalni, ha hazája védelméről és be­csületéről van szó, de árulásra és hűtlen­ségre kapható sohase volt! A mi becsü­letességünk oka annak, hogy mi még hinni tudtunk és aki hiszékeny, azon fognak ki legkönnyebben a csalók és gazemberek. Mert nem kell röstelkedni, sőt be is kell vallani, hogy Románia csala­fintaságaival, a további semlegességről való biztosításával alaposan becsapott és mivel hadműveleteit ellenünk még a hadüzenet előtt megkezdette, nem is ne­vezhető az lovagias tornának, melyben most a románokkal állunk, hanem ez egész közönséges rablóhadjárat, mellyel reánk tört, mielőtt még felkészülhettünk volna megfelelő erővel az ellenség föl-­tartóztatására. így, csakis igy érhettek el eleintén sikereket, melyeket nem fegy­vereiknek, hanem a legközönségesebb perfidiának és csalásnak köszönhetnek és melyre meg is fogják kapni a méltó feleletet. Mindenféle szemrehányás, miért hagytuk magunkat becsapni, miért nem voltunk óvatosabbak a románokkal szemben, helytelen lenne. Akkor előbb a magyarnak a becsületességről és tisz­tességről táplált fogalmait kellene levet­kőzni és el kellene sajátítania azt a­ ké­pességet, hogy gazembert lásson min­denkiben, akivel e hon határain túl csak szóba is áll. Erre pedig egyenes termé­szetével képtelen. A románoknak igy si­kerülhetett bennünket félrevezetni s ezen nincsen miért szégyenkeznünk. A fel­adott területeket nem tekinthetjük el­veszetteknek, mivel azoknak feladását valóban­­ a magasabb stratégiai érdek parancsolta. A háború harmadik esz­tendejében meg kellett volna törni saját rendelkezésre álló erőinket, ha a reánk szakadt új, hosszú frontot megszálltuk volna. Egy pillantás Magyarország er­délyi részeinek térképére mindenkit fel­világosít arról, hogy ezen kiálló ország­részt csakis önkéntes átengedéssel vél­hettük meg minden ellenséges pusztí­tástól. Tehát ezen városok épsége jelölte meg a leghelyesebb utat, miként bizto­­sítható addig is, míg fizikailag műkö­désbe léphetnek ott is erőink, hogy ezen városaink a rajtunk elkövetett árulás dacára se szenvedjenek nagyobb káro­sodást. Mert ezen városok lakosai Isten segítségével vissza fognak térhetni ottho­naikba és a román diplomáciai becsapás­nak és árulásnak súlyosabb következ­ménye aligha lesz, mint hogy az átenge­dett terület lakosságának egy része, mely érthetően nem volt hajlandó ottho­nában megvárni az ellenség beözönlését, egy időre földönfutóvá lett. Ámde bár­hol is kopogtasson be az ország területén, minden magyar házban szerető vendég­­szeretettel fogják őket befogadni, amíg ismét hazatérhetnek. A diplomaták go­nosz játékát, aljas cselszövéseit vég­eredményükben siker nem koronázhatja és talán gyorsabban, mint azt az aggo­dalmaskodók gondolják és remélik, meg fogják tisztítani az országot, Erdély bérceit a betolakodott ellenségtől. A jö­vőben azonban már tudni fogjuk, hogy becsület, hűség, tisztesség, megbízható­ság politikai és diplomáciai téren csakis a mi elég nagy táborunkban található. A diplomatáktól pedig egyszer és min­denkorra óvakodni fogunk. Szerződése­ket pedig csakis — becsületes és nehéz napokban megbízhatóknak bizonyult ál­lamokkal és vezetőikkel köthetünk. Csak erre szükségünk ne legyen, mert a háború után oly erőre és ezzel önállóságra kell szert tennünk, hogy saját erőnkből szilárd talajon állva élhessünk meg a mi saját emberségünkből, mert most is azt látjuk, az a legerősebb, aki csakis magára épít. Annyit tanultunk most a háború ferge­­tegében, hogy ebből tanúságot menthet­nek az utánunk jövő nemzedékek. Az utolsó becsapás, melynek jóhiszeműsé­günkben és becsületes gondolkozásunk­kal áldozatául estünk, ez a romániai be­csapás volt, mely miatt senkit felelős­ségre vonni, nem lehet. Ebből csakis okulni kell és remélhetőleg okulni is fogunk. A megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni nem lehet, csakis annak következményeit kell most elhárítannunk Ezen célra pedig egyesíteni kell az összes erőket! A pécsi népfölkelők ragyogó támadása. A Fath-csapat harcai a Stocked mellett. — A Magyar Hírlap haditudósítójától. — A Fath-csoport főhadiszállásán. A sajtóhadiszállás engedélyezte. A Fath-csoport egész télen át a Styr mellett állt, a negyedik hadtesttől északra. Az oroszok júniusi offenzívája tudvalévően leginkább Olika körül ért el eredményeket. Amikor az ellenséges túlerő frontunkat Vla­­dimir­ Volinszki irányában benyomta, a Fath­­csoport veszedelmes helyzetbe került, amely­ben azonban tovább, mint egy hónapig ki­tartott és csak július hetedikén felsőbb pa­rancsra vonult a Szochod mellé vissza. Alig foglalta el új állásait és robbantotta fel a hidakat, amikor máris orosz lovasság jelent meg, amelynek az volt a parancsa, hogy Kö­veit elfoglalja. Losch tábornok, az orosz csa­pat parancsnoka azon a hiten volt, hogy mi frontunkat kénytelenek leszünk a Bugig visz­­szavenni és amily hamar csak lehetett, bevo­nulni akart Köveibe, hogy ebből a fontos vasúti csomópontból diadalútban vonulhas­son Lublinba és Lembergbe. Szochod menti állásaink még nem voltak kiépítve, csak tá­maszpontjaink voltak. Mikor valaki Fath hadtestparancsnokot megkérdezte, miként vannak Stochod melletti állásaink kiépítve,­­ a parancsnok ezt felelte: „Jól, vagy rosszul,­­ mindegy, tartani fogjuk őket.“ És katonáink valóban, négy kozák hadosztályt, amely elő­ször támadott, könnyűszerrel vertek vissza. A kozákokat sarkon követték a turkesztáni gyalogsági hadosztályok és már július 3-án a Sarny—Kovel vasúti vonaltól délre levő Hulevice községet megszállták. Éjszaka uta­kat vertek és másnap hatalmas pergőtűz után, amely árkaink egy részét elpusztította, tiszteket és legénységet elöntött és csapatain­kat áthatolhatatlan porjellegbe vonta. Az oroszok a mi 188-as magaslaton levő állá­sainkba hatoltak be. Csapatainkat a magas­lat körüli erdőben gyűjtöttük össze, a pa­rancsnok maga a veszélyeztetett pontra sie­tett és késő este nemcsak hogy az oroszokat visszavetettük, hanem hatalmas­­ellentáma­dással súlyos csapást mértünk rájuk. A folyó másik partjára visszazúduló turkesztáni csa­patok részben a mocsárban, részben a Szo­chod vizében és tüzérségi tüzünkben elpusz­tultak. A körülbelül két kilométer széles Stochod itt négy ágban folyik. A harmadik és negyedik folyóág között fekszik Hulevica birtok, maga a község hatalmas templom­­tornyával és az ismert üveggyárral a folyó­­ másik partján fekszik. Bajorok szállták meg a birtokot és az ellenség ismételt támadásaival szemben a mai napig is tartják. Július 11-én az oroszok Szobid­vától délre, Zerecénél átha­toltak a Szobhodon és a folyó nyugati partján megfészkelték magukat. Két nappal utóbb, tizenharmadikán, a pécsi népfölkelők egy ra­gyogó ellentámadása Fath parancsnok szeme láttára a folyó másik partjára kergette vissza az ellenséget. Amikor az oroszok látták, hogy rajta­­ütési kísérleteik kudarcot vallanak, nagyobb akcióra szánták magukat. Kéthetes előkészü­let után hatodfél gyalogsági hadosztályt vetet­tek ellenünk harcba. Július 28-án kora reggel az orosz tüzérség állásainkat lőni kezdte, még­pedig a legnehezebb kaliberű ágyukkal. A vasúti híd mentén és attól délre az oroszok az egész idő alatt nem tudtak eredményt­­ érni. Tovább­á félre Radkamirynszkánál a Szavak mentén ugyan betörtek állásainkba, de len­gyel légionáriusok dicséretes hősiességgel visszavetették őket. A vasúti vonaltól északra sikerült az oroszoknak egy harminchat órás pergőtűz után a Szochod nyugati partján, Zarecénél, lábat vetniük. Megszállták az úgynevezett „homokbuckát“ és óriási emberanyaggal in­nen akarták támadásukat folytatni. Magyar népfelkelők, osztrák honvédek és német gya­logosok osztoznak abban a dicsőségben, hogy a számban túl erős ellenséget, amely tüzérségi muníciót is tékozolt, megállásra kényszerítet­­ték és így megakadályozták frontunk fel­göngyölítését. Az orosz veszteségek különösen augusztus elején oly erősek voltak, hogy más tartalékok hijján a front többi részeiről kel­lett több erőket elvonni és augusztus első napjaiban kénytelenek voltak meggyengült emberanyagukat egy szibériai hadtesttel és egy finn hadosztállyal felfrissíteni. Orosz holttestek ezrével feküdtek a Fath-front elől­­ és jórészt még ma is ott hevernek temetetle­­nül a homokból való mocsárban. Fehér zász­lók oltalma alatt az oroszok ugyan temetke­zési időt kértek tőlünk, de miután nem akar­tak parlamentert küldeni hozzánk és szanité­­ceik mögött, akik fegyverszünetet kértek, az erdő szélén fegyveres csapatok bukkantak, fel, nem teljesíthettük kérésüket. Augusztus 5-én délután a Fath tábor­nok parancsnoksága alatt álló szövetséges né­met csapatok, derék népfelkelőinkkel együtt kellő tüzérségi előkészítés után visszafoglal­ták a „homokbuckát“, amely azóta is szinte naponta, gyakran pedig naponta többször is a legvéresebb csatákban cserélt gazdát. A névtelen hősök százszoros bátorsággal néz­tek ezen a helyen a halállal farkasszemet. Emberfeletti vitéz szolgáltatmányaiknak köszönhették, hogy az oroszok, akik itt más­fél hónapon át harmincezer, embert elvesz­tettek, erejükben megfogyatkoztak, a Szo­chod mentén, a Fath-csoport egész frontja előtt defenzívára kényszerültek. Gombi Henrik dr. 8

Next