Pécsi Napló, 1916. szeptember (25. évfolyam, 193-217. szám)
1916-09-01 / 193. szám
1916 szeptember 1. „Pécsi Napló" «». értelemben vett hivatásának csődjéről, mert az antanté diplomatái és politikusai által a mi rovásunkra elért kétségtelen nagy sikerei nem diplomáciai ügyességük és ravaszkodásuk, hanem olyan csalárd csalási és becsapási ténykedéseik következménye, mely távol áll minden diplomáciai művelettől, hanem közönséges csalás és becsapás számba megy. Erre azt fogják a mindent jobban tudók mondani, éltek volna nálunk is hasonló nemtelen fegyverekkel, hagytuk volna mi is cserben szövetségeseinket, barátainkat és néztük volna páholyból az entente rablóhadjáratát, nem történt volna semmi bajunk, nem öntözte volna pótolhatatlan gyermekeink kiontott vére az idegen földeket. Ezt is csak mondani könnyű, de nehéz azt el is hinni, mert most már tudjuk, hogy nemcsak Ausztria, de Magyarország szent földjének földarabolása is egyik kiindulópontja volt az antant lelketlen összeesküvésének és ismerve a magyar becsületet, nem is akadt olyan antantebeli diplomata és államférfin, aki ilyen ajánlattal mert volna felénk közeledni. A magyar tud meghalni, ha hazája védelméről és becsületéről van szó, de árulásra és hűtlenségre kapható sohase volt! A mi becsületességünk oka annak, hogy mi még hinni tudtunk és aki hiszékeny, azon fognak ki legkönnyebben a csalók és gazemberek. Mert nem kell röstelkedni, sőt be is kell vallani, hogy Románia csalafintaságaival, a további semlegességről való biztosításával alaposan becsapott és mivel hadműveleteit ellenünk még a hadüzenet előtt megkezdette, nem is nevezhető az lovagias tornának, melyben most a románokkal állunk, hanem ez egész közönséges rablóhadjárat, mellyel reánk tört, mielőtt még felkészülhettünk volna megfelelő erővel az ellenség föl-tartóztatására. így, csakis igy érhettek el eleintén sikereket, melyeket nem fegyvereiknek, hanem a legközönségesebb perfidiának és csalásnak köszönhetnek és melyre meg is fogják kapni a méltó feleletet. Mindenféle szemrehányás, miért hagytuk magunkat becsapni, miért nem voltunk óvatosabbak a románokkal szemben, helytelen lenne. Akkor előbb a magyarnak a becsületességről és tisztességről táplált fogalmait kellene levetkőzni és el kellene sajátítania azt a képességet, hogy gazembert lásson mindenkiben, akivel e hon határain túl csak szóba is áll. Erre pedig egyenes természetével képtelen. A románoknak igy sikerülhetett bennünket félrevezetni s ezen nincsen miért szégyenkeznünk. A feladott területeket nem tekinthetjük elveszetteknek, mivel azoknak feladását valóban a magasabb stratégiai érdek parancsolta. A háború harmadik esztendejében meg kellett volna törni saját rendelkezésre álló erőinket, ha a reánk szakadt új, hosszú frontot megszálltuk volna. Egy pillantás Magyarország erdélyi részeinek térképére mindenkit felvilágosít arról, hogy ezen kiálló országrészt csakis önkéntes átengedéssel vélhettük meg minden ellenséges pusztítástól. Tehát ezen városok épsége jelölte meg a leghelyesebb utat, miként biztosítható addig is, míg fizikailag működésbe léphetnek ott is erőink, hogy ezen városaink a rajtunk elkövetett árulás dacára se szenvedjenek nagyobb károsodást. Mert ezen városok lakosai Isten segítségével vissza fognak térhetni otthonaikba és a román diplomáciai becsapásnak és árulásnak súlyosabb következménye aligha lesz, mint hogy az átengedett terület lakosságának egy része, mely érthetően nem volt hajlandó otthonában megvárni az ellenség beözönlését, egy időre földönfutóvá lett. Ámde bárhol is kopogtasson be az ország területén, minden magyar házban szerető vendégszeretettel fogják őket befogadni, amíg ismét hazatérhetnek. A diplomaták gonosz játékát, aljas cselszövéseit végeredményükben siker nem koronázhatja és talán gyorsabban, mint azt az aggodalmaskodók gondolják és remélik, meg fogják tisztítani az országot, Erdély bérceit a betolakodott ellenségtől. A jövőben azonban már tudni fogjuk, hogy becsület, hűség, tisztesség, megbízhatóság politikai és diplomáciai téren csakis a mi elég nagy táborunkban található. A diplomatáktól pedig egyszer és mindenkorra óvakodni fogunk. Szerződéseket pedig csakis — becsületes és nehéz napokban megbízhatóknak bizonyult államokkal és vezetőikkel köthetünk. Csak erre szükségünk ne legyen, mert a háború után oly erőre és ezzel önállóságra kell szert tennünk, hogy saját erőnkből szilárd talajon állva élhessünk meg a mi saját emberségünkből, mert most is azt látjuk, az a legerősebb, aki csakis magára épít. Annyit tanultunk most a háború fergetegében, hogy ebből tanúságot menthetnek az utánunk jövő nemzedékek. Az utolsó becsapás, melynek jóhiszeműségünkben és becsületes gondolkozásunkkal áldozatául estünk, ez a romániai becsapás volt, mely miatt senkit felelősségre vonni, nem lehet. Ebből csakis okulni kell és remélhetőleg okulni is fogunk. A megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni nem lehet, csakis annak következményeit kell most elhárítannunk Ezen célra pedig egyesíteni kell az összes erőket! A pécsi népfölkelők ragyogó támadása. A Fath-csapat harcai a Stocked mellett. — A Magyar Hírlap haditudósítójától. — A Fath-csoport főhadiszállásán. A sajtóhadiszállás engedélyezte. A Fath-csoport egész télen át a Styr mellett állt, a negyedik hadtesttől északra. Az oroszok júniusi offenzívája tudvalévően leginkább Olika körül ért el eredményeket. Amikor az ellenséges túlerő frontunkat Vladimir Volinszki irányában benyomta, a Fathcsoport veszedelmes helyzetbe került, amelyben azonban tovább, mint egy hónapig kitartott és csak július hetedikén felsőbb parancsra vonult a Szochod mellé vissza. Alig foglalta el új állásait és robbantotta fel a hidakat, amikor máris orosz lovasság jelent meg, amelynek az volt a parancsa, hogy Köveit elfoglalja. Losch tábornok, az orosz csapat parancsnoka azon a hiten volt, hogy mi frontunkat kénytelenek leszünk a Bugig viszszavenni és amily hamar csak lehetett, bevonulni akart Köveibe, hogy ebből a fontos vasúti csomópontból diadalútban vonulhasson Lublinba és Lembergbe. Szochod menti állásaink még nem voltak kiépítve, csak támaszpontjaink voltak. Mikor valaki Fath hadtestparancsnokot megkérdezte, miként vannak Stochod melletti állásaink kiépítve, a parancsnok ezt felelte: „Jól, vagy rosszul, mindegy, tartani fogjuk őket.“ És katonáink valóban, négy kozák hadosztályt, amely először támadott, könnyűszerrel vertek vissza. A kozákokat sarkon követték a turkesztáni gyalogsági hadosztályok és már július 3-án a Sarny—Kovel vasúti vonaltól délre levő Hulevice községet megszállták. Éjszaka utakat vertek és másnap hatalmas pergőtűz után, amely árkaink egy részét elpusztította, tiszteket és legénységet elöntött és csapatainkat áthatolhatatlan porjellegbe vonta. Az oroszok a mi 188-as magaslaton levő állásainkba hatoltak be. Csapatainkat a magaslat körüli erdőben gyűjtöttük össze, a parancsnok maga a veszélyeztetett pontra sietett és késő este nemcsak hogy az oroszokat visszavetettük, hanem hatalmasellentámadással súlyos csapást mértünk rájuk. A folyó másik partjára visszazúduló turkesztáni csapatok részben a mocsárban, részben a Szochod vizében és tüzérségi tüzünkben elpusztultak. A körülbelül két kilométer széles Stochod itt négy ágban folyik. A harmadik és negyedik folyóág között fekszik Hulevica birtok, maga a község hatalmas templomtornyával és az ismert üveggyárral a folyó másik partján fekszik. Bajorok szállták meg a birtokot és az ellenség ismételt támadásaival szemben a mai napig is tartják. Július 11-én az oroszok Szobidvától délre, Zerecénél áthatoltak a Szobhodon és a folyó nyugati partján megfészkelték magukat. Két nappal utóbb, tizenharmadikán, a pécsi népfölkelők egy ragyogó ellentámadása Fath parancsnok szeme láttára a folyó másik partjára kergette vissza az ellenséget. Amikor az oroszok látták, hogy rajtaütési kísérleteik kudarcot vallanak, nagyobb akcióra szánták magukat. Kéthetes előkészület után hatodfél gyalogsági hadosztályt vetettek ellenünk harcba. Július 28-án kora reggel az orosz tüzérség állásainkat lőni kezdte, mégpedig a legnehezebb kaliberű ágyukkal. A vasúti híd mentén és attól délre az oroszok az egész idő alatt nem tudtak eredményt érni. Továbbá félre Radkamirynszkánál a Szavak mentén ugyan betörtek állásainkba, de lengyel légionáriusok dicséretes hősiességgel visszavetették őket. A vasúti vonaltól északra sikerült az oroszoknak egy harminchat órás pergőtűz után a Szochod nyugati partján, Zarecénél, lábat vetniük. Megszállták az úgynevezett „homokbuckát“ és óriási emberanyaggal innen akarták támadásukat folytatni. Magyar népfelkelők, osztrák honvédek és német gyalogosok osztoznak abban a dicsőségben, hogy a számban túl erős ellenséget, amely tüzérségi muníciót is tékozolt, megállásra kényszerítették és így megakadályozták frontunk felgöngyölítését. Az orosz veszteségek különösen augusztus elején oly erősek voltak, hogy más tartalékok hijján a front többi részeiről kellett több erőket elvonni és augusztus első napjaiban kénytelenek voltak meggyengült emberanyagukat egy szibériai hadtesttel és egy finn hadosztállyal felfrissíteni. Orosz holttestek ezrével feküdtek a Fath-front elől és jórészt még ma is ott hevernek temetetlenül a homokból való mocsárban. Fehér zászlók oltalma alatt az oroszok ugyan temetkezési időt kértek tőlünk, de miután nem akartak parlamentert küldeni hozzánk és szanitéceik mögött, akik fegyverszünetet kértek, az erdő szélén fegyveres csapatok bukkantak, fel, nem teljesíthettük kérésüket. Augusztus 5-én délután a Fath tábornok parancsnoksága alatt álló szövetséges német csapatok, derék népfelkelőinkkel együtt kellő tüzérségi előkészítés után visszafoglalták a „homokbuckát“, amely azóta is szinte naponta, gyakran pedig naponta többször is a legvéresebb csatákban cserélt gazdát. A névtelen hősök százszoros bátorsággal néztek ezen a helyen a halállal farkasszemet. Emberfeletti vitéz szolgáltatmányaiknak köszönhették, hogy az oroszok, akik itt másfél hónapon át harmincezer, embert elvesztettek, erejükben megfogyatkoztak, a Szochod mentén, a Fath-csoport egész frontja előtt defenzívára kényszerültek. Gombi Henrik dr. 8