Pécsi Napló, 1916. november (25. évfolyam, 244-268. szám)

1916-11-01 / 244. szám

4, TV Emlékezzünk. Elgondolkozva nézem a borongós őszi időt. Szitál az eső, zizegve hull az avar. Mintha a természet is érezné e napok jelentőségét. Szürke gyászfátyolt borít a nagy mindenségre. „Halottak napja van”. Az ősz virágait összegyűjtve, fűzzük a koszorút, s szerető gon­dos kézzel díszítjük, igazítjuk a rögöket, ame­lyek szeretteink porhüvelyét­­­akarja. Mintegy kifejezést adva a kegyelet, az emlékezés ünnepének. S vajon szabad-e ma, midőn hitvesek, s anyák fájdalmától terhes a jég, szabad-e annyira önzőknek lennünk, hogy csak a saját fájdalmunkra gondoljunk. Nem. — Mily csekély a mi fájdalmunk azokéhoz képest, akik nem mehetnek szeretteik sírjához. S nekünk, gyarló embereknek nincs más mó­dunkban, mint szívből osztozni azon milliók fájdalmában, akik nem tehetnek virágot fiaik, férjeik sirhalmára ! Ti Anyák s Hitvesék, akiknek a szive­telve fájdalommal, fordítsátok szemeteket az égre, nincs az a seb, amelyre a hit nem nyújt k­i. Hisz az égi anya is feláldozta fiát értünk. S ti, akiket odaadtatok édes hazánkért, mint hősök fogják elnyerni az égi dicső glóriát, és kegyelettel őrzi meg a történelem belátha­tatlan időkön át hősi emléküket. Zúgnak a harangok. Ezekben a rettenetes időkben fél­re az emberi hivalkodással ! Ne a divatot, a hiúságunkat vigyük a sírkertbe, hanem a szeretteink lelki üdvéért elmondott ima legyen ájtatosabb ! S ne feledkezzünk meg idegenben elesett hőseinkről sem. Ha virágot nem adhatunk, legalább egy szívből eredő fohászt. „És az örök világosság fény re­kedjék nekik.” Mecsekszabolcs, október 31. Draskóczy Ferencné. A hadsereg aranykönyvéből. — A hadügy­miniszteri sajtóosztály­ról. — Hősi halál. Az 1915. esztendő március 25. és 27-ike között lefolyt rendkívül véres tesznickai harcok alatt egy igen derék katonánk halt hősi halált. Győző Jakab, a 6. gyalogezred közkato­nája fáradhatatlanul kúszni kezdett előre, hogy kikémlelje a pokoli hatással dolgozó gránáthajigálók búvóhelyét, több oroszt le­is lőtt, sőt ugyanakkor sikerült neki a kézi­gránátosokkal is elbánni. Személyes bátorsá­gának ragyogó példája rendkívüli hatással volt­ a már kimerült legénységre. Győző közkatona azonban, amikor tovább csúszván, ismé­t egy o­roszt lőtt le, hirtelen maga is háráros golyót kapott. Emlékét az I. oszt. ezüst vitézségi éremmel tisztelték meg. Céltudatos vitézség. Stefán György, a cs. és kir. lovashadosz­tály egyik cserkésző különítményének hu­szárja (csapatteste szerint a 4. huszárezred katonája) ezévi február 3-án önként jelent­kezett, hogy átkutatja az állás előtt levő mocsaras terepet, mert ilyen módon akarta megkönnyíteni azt a járőrszolgálatot, ame­lyet akkor éjjel kellett volna keresztülvin­­i­­ek. Délelőtt 11 órakor el is indult 4 huszár­ral , bár a viszonyokat még nem ismerte és az egész terep fölötte nehéz volt, az előretolt ellenséges előőrs ellen mégis nyomban meg­kezdte a harcot, hogy ilyen módon betekintést nyerjen az előőrs vonalába. Délután fél ötkor aztán eredményesen tért is vissza. Éjjel háromnegyed tizenkettőkor, amikor a cser­­késző-különítmény elhagyta állásainkat, hogy megközelítse az ellenség tábori­ őrsvonalát, egyik keletnek fekvő tábori őrsünk éppen heves csetepatéba került az orosz előőrssel. Stefán huszár erre azt a parancsot kapta, hogy négy huszárjának élén kézibombákkal hallgattassa el az ellenséget. Ezt a parancsot azonban a teljesen sima és semmi fedezéket nem nyújtó terepen nem lehetett simán keresztülvinni és igy történt, hogy Stefán életveszedelmesen megsebesült. De valami csodálatraméltó merészséggel és bámulatos lelkierővel mégis továbbnyomult s addig nem volt nyugta, míg az ellenséget ki nem verte kézigránátjaival, úgy, hogy a cserkészkülö­­nítmény most már nyugodtan kereszt­ül vihette feladatát. Stefán huszár ezért az önmegtagadó magatartásáért az I.oszt. ezüst vitézségi érmet kapta meg. Egy géppuskás sikerei. Mikor a bielgovi magaslatok ellen meg­indult támadás után az ellenség túlnyomó ereje rövid, de elkeseredett harc után némi visszavonulásra kényszerítette a mieinket. Hortig Vencel, a cs. kir. 9. Landwehr gyalog­­ezred káplárja, bár az ellenségeiig volt már tőle néhány lépésnyire, gépfegyverét ismét visszahozta a régi állásba és az ellenségre egy oly pusztító tüzet zúdított, hogy az meglepetésében és nagy veszteségei miatt is hirtelen visszamenekült abba az állásába, honnan az egész támadást megkezdte. Ez a bátor és hidegvérű magatartás aztán lehetővé tette a mieinknek, hogy első pozícióikat meg­tarthassák. Hortig Káplár később az oroszok­nak 1915. november 7-én bekövetkezett át­törésénél is igen kitüntette magát : az utolsó pillanatig ott maradt a gépfegyverénél és csak akkor szüntette meg a t­izet, mikor a mieink már elhagyták az árkot s az ellenség alig volt pár lépésnyire. S a legnagyobb szorongatta­­tásban is megmentette a géppuskát. Jutalma a „kis ezüst” lett. Tűzkeresztség. Clanner Rudolf lovag, a cs. és kir. lovas­sági 9. lövőezred tartalékos zászlósa 1915 szepetmber 2-án Zanki mellett rendkívül ügyesen és nagy bátorsággal vezette előre a maga szakaszát. Miközben saját kezde­ményezéséből szakaszával meghosszabbította a svadron jobbszárnyát, egyúttal megaka­dályozott egy erős oldalozó tüzelést is. A leg­hevesebb gránátzáporban két teljes órán keresztül keményen kitartott az állásában, míg végül egy német zászlóalj érkezett, amely nyomban szuronyrohamra indult s az ellenséget kiverte az árkaiból. Clanner lovag zászlós ezért a derék magatartásért, melyre annál inkább érdemes volt, mert az első ütközete volt, a II. oszt. ezüst vitézségi ér­met kapta meg. A tisztiszolga, Bodnár Ferenc tisztiszolga az 1. Land­­desschützen-ezredben; ezredének valamennyi ütközetét végigcsinálta, először mint a gép­ágy-verosztály kiszolgáló­ embere s később, mint tisztiszolga. Az első galíciai harcok alatt mint lőszerszállító nagyszerű szolgálatot tel­jesített. Az okt­óberi csaták idején, a Magierán, az volt a feladata, hogy gondoskodjék a gép­­f­egy­ver osztály számára való utánszállításról és ezt a feladatát fényesen oldotta meg. A kárpáti harcok alatt, mint osztaga tisztjének szolgája, a legnagyobb odaadással teljesítette nem egyszer igen nehéz feladatát s különösen pedig később a doberdói harcokban, hol az élelmet a legpokolibb tűzben igazán nehéz volt az első sáncba juttatni. 1915 július 28-án két súlyosan sebesült tisztünket, kik a nagy kavarodásban elvesztették a tájékozódást, a segélyhelyre vezette. Bodnár tisztiszolgát hti és kötelességtudó magatartásáért a II. oszt. ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. HÍRROVATUNK. Hulló levelek csendes, halk beszédét szótlanul hallgatjuk észbe vesző nap szomorú alkonyán. Közelebb húzódnak egymáshoz az emberek, ha az őszi szél a messze északról elszabadult sóhaj a nyár emlékeivel elvágtat mellettük. A szár­nyára kapott, halódó levelek, mint­ha suttogva gyónnák a természetnek, hogy még élni, virulni, zöldelni szerettek volna. Mire a szél egyre távolodó panaszos fuvalma elvész a sá­padt mezőkön, elpihennek a levelek is , csen­desen várják örök sorsukat azon a helyen, hova a szél tette le őket... Egy száraz köhécselés, meg egy villogó kacér bojtos acél csörgése arra figyelmeztet­nek, hogy szomszédom valamit mondani sze­retne ; valami halkat, valami csendest, valami szomorút... talán az elpihent levelek hang­talan beszédét szeretné folytatni. Mélyebbre hajtom a fejem, merevebben szegezem a földre tekintetem, így tesz mindig olyankor az em­ber, ha valami meghatót, valami igaz, bús tragédiát fog hallani. A sors lázadása, a végzet sötétsége lüktet az ő szomorú törté­netében, melyet zászlósi zubbonya s két vi­tézségi érme alá takar. Lenyűgözik, megülik a lelket szavai, melyek őszbe zuhant tava­szát siratják. Múltba távolodó, vértől viruló emlékeket állít meg egy pillanatra ; eszembe juttat holnaptalan napokat, hótengerben át­virrasztott csillagtalan éjjeleket; egy vég­nélküli árkot Bukovina hómezőin, mely hon­védekkel, vágyakkal és sóhajokkal volt teli; apró fedezékeket, melyekben annyi érzés, gondolat és sóvárgás virrasztott téli éjszaká­kon, melyekben annyi levelet irtunk és annyi levelet vártunk ; a­ lágy fehérséghez simuló fakeresztek, a cinikusan gondtalan, bátor mosolyt, mellyel a Halállal kocintva az Életre ürítettük poharunkat. Eszembe jut minden a hideg földön, a meleg álmunk, a tépett ruhánk... az ifjúságunk — az a csendesen havazó éjszaka is — melyen együtt virrasz­­tottunk a hidegtől kipirult arccal. Csak néha néztünk egymás szemébe — s azután tovább hallgattunk. — Ilyenkor, mintha cigarettánk parázsában messze, nagyon messze égő tüzek melegét idáig éreztük volna. Alig, hogy le­pihentél, már az álomé voltál, ott álltál mo­solyogva valakinek a háta mögött s lested, hogy derül arca a levél olvasásánál, melyet néhány nap előtt írtál. Te — neki — Majd­, befogtad a szemét, megakartad lepni... ... Aztán egy borzalmas dörrenést, egy éles sikolyt hallottál, a saját hangodat s mikor hozzám szaladtál, egy vékony, piros esik csendesen folydogált a hátadon. A véred a fiatal piros, meleg véred folydogált a hóra. Mikor a fehér gyolcsot a sebedre szorítottam, arra gondoltam, hogy az én vérem is ily piro­san, ilyen melegen fog majd egyszer kifolyni a hóra. ... Azután eljöttek tőlünk s most itthon ta­lálkozunk az őszi alkonyban, szótlanul nézve a földön vergődő tengernyi levelet... mind­ketten arra a gyilkos, alattomos kis acél­szilánkra — a végzetedre — gondolva, mely akkor fúródott tüdődbe, s mely most egyre éget, fáj, gyötör. Nem nehéz kitalálni, hogy mire gondolsz, ha a leveleket nézed és az utat, amelyen végigzörögnek.., amelyen tán nemsokára neked is követned kell őket ... És mégis, mily fiatal, milyen jókedvű, milyen katonás voltál e világos sejtelmeddel addig, míg valaki bele nem gázolt az illúziódba... Valaki, akivel együtt szőtted azokat... valaki, aki hazavárt Téged — hogy újra el­­küldhessen magától — jobban fáj a fájdal­mad a naptól kezdve, melyen észrevetted, hogy a dal, mely egy napon a nótátok lett, s amelyben a szívek megértő összedobbanása lüktetett, — nem az ő dala többé. — Ez volt tavaszod a korai őszben. S ezt is ellopták tőled. A dal, melyben megtaláltátok s most elvesztettétek egymást, már nem az ő dala többé... Neked hagyta szomorú, fájó emlék­nek... hattyúdalnak. Hogy miért tette? Most már mindegy. Tán mert nem úgy jöttél vissza, ahogyan elmentél, délcegen, egész­ségesen ; tán most jobban érdekelték az em­lékkönyvébe firkált bohó vallomások a Te hős szomorúságodnál. Tán, mert ő is nő, mint a többi... ő is olyan, mint a többi... Tán nem látod oly vigasztalannak a valósággá torzult illúziót, ha meggondolod azt, amit ő és „ők” is meggondoltak: hogy mi nem va­gyunk parthiek, csak tűnő, bolyongó ,csuka­szürke árnyékok, kiknek sorsát egy kósza golyó bármikor végzetté némíthatja... Sze­rettél, hát csalódtál, kedves bajtárs. Napsugár nélkül szomorúbb lesz az ősz, jobban fáj hervadni a hervadással, enyészni az enyészet­tel, egyedül bandukolni ábrándot űzve és bánatot lelve a szürkületben... De vigasz­talódj — nincs olyan csalódás — melyet egy még nagyobb csalódás feledtetni ne tudna... Egymásra nézünk, tovább ballagunk... ’ s hulló levelek csendes, halk beszédét tovább hallgatjuk észbe vesző nap korai alkonyán. Ilyenkor megfog és magával visz a mások szo­morúsága s könnyeket lop az ember szemébe a mások könnyezése... Talán a könnyek, a lélek harmatcseppjei enyhítik, üdítik a szó- „Pécsi Napló“ 1916. november 1

Next