Pécsi Napló, 1916. november (25. évfolyam, 244-268. szám)
1916-11-01 / 244. szám
4, TV Emlékezzünk. Elgondolkozva nézem a borongós őszi időt. Szitál az eső, zizegve hull az avar. Mintha a természet is érezné e napok jelentőségét. Szürke gyászfátyolt borít a nagy mindenségre. „Halottak napja van”. Az ősz virágait összegyűjtve, fűzzük a koszorút, s szerető gondos kézzel díszítjük, igazítjuk a rögöket, amelyek szeretteink porhüvelyétakarja. Mintegy kifejezést adva a kegyelet, az emlékezés ünnepének. S vajon szabad-e ma, midőn hitvesek, s anyák fájdalmától terhes a jég, szabad-e annyira önzőknek lennünk, hogy csak a saját fájdalmunkra gondoljunk. Nem. — Mily csekély a mi fájdalmunk azokéhoz képest, akik nem mehetnek szeretteik sírjához. S nekünk, gyarló embereknek nincs más módunkban, mint szívből osztozni azon milliók fájdalmában, akik nem tehetnek virágot fiaik, férjeik sirhalmára ! Ti Anyák s Hitvesék, akiknek a szivetelve fájdalommal, fordítsátok szemeteket az égre, nincs az a seb, amelyre a hit nem nyújt ki. Hisz az égi anya is feláldozta fiát értünk. S ti, akiket odaadtatok édes hazánkért, mint hősök fogják elnyerni az égi dicső glóriát, és kegyelettel őrzi meg a történelem beláthatatlan időkön át hősi emléküket. Zúgnak a harangok. Ezekben a rettenetes időkben félre az emberi hivalkodással ! Ne a divatot, a hiúságunkat vigyük a sírkertbe, hanem a szeretteink lelki üdvéért elmondott ima legyen ájtatosabb ! S ne feledkezzünk meg idegenben elesett hőseinkről sem. Ha virágot nem adhatunk, legalább egy szívből eredő fohászt. „És az örök világosság fény rekedjék nekik.” Mecsekszabolcs, október 31. Draskóczy Ferencné. A hadsereg aranykönyvéből. — A hadügyminiszteri sajtóosztályról. — Hősi halál. Az 1915. esztendő március 25. és 27-ike között lefolyt rendkívül véres tesznickai harcok alatt egy igen derék katonánk halt hősi halált. Győző Jakab, a 6. gyalogezred közkatonája fáradhatatlanul kúszni kezdett előre, hogy kikémlelje a pokoli hatással dolgozó gránáthajigálók búvóhelyét, több oroszt leis lőtt, sőt ugyanakkor sikerült neki a kézigránátosokkal is elbánni. Személyes bátorságának ragyogó példája rendkívüli hatással volt a már kimerült legénységre. Győző közkatona azonban, amikor tovább csúszván, ismét egy oroszt lőtt le, hirtelen maga is háráros golyót kapott. Emlékét az I. oszt. ezüst vitézségi éremmel tisztelték meg. Céltudatos vitézség. Stefán György, a cs. és kir. lovashadosztály egyik cserkésző különítményének huszárja (csapatteste szerint a 4. huszárezred katonája) ezévi február 3-án önként jelentkezett, hogy átkutatja az állás előtt levő mocsaras terepet, mert ilyen módon akarta megkönnyíteni azt a járőrszolgálatot, amelyet akkor éjjel kellett volna keresztülviniek. Délelőtt 11 órakor el is indult 4 huszárral , bár a viszonyokat még nem ismerte és az egész terep fölötte nehéz volt, az előretolt ellenséges előőrs ellen mégis nyomban megkezdte a harcot, hogy ilyen módon betekintést nyerjen az előőrs vonalába. Délután fél ötkor aztán eredményesen tért is vissza. Éjjel háromnegyed tizenkettőkor, amikor a cserkésző-különítmény elhagyta állásainkat, hogy megközelítse az ellenség tábori őrsvonalát, egyik keletnek fekvő tábori őrsünk éppen heves csetepatéba került az orosz előőrssel. Stefán huszár erre azt a parancsot kapta, hogy négy huszárjának élén kézibombákkal hallgattassa el az ellenséget. Ezt a parancsot azonban a teljesen sima és semmi fedezéket nem nyújtó terepen nem lehetett simán keresztülvinni és igy történt, hogy Stefán életveszedelmesen megsebesült. De valami csodálatraméltó merészséggel és bámulatos lelkierővel mégis továbbnyomult s addig nem volt nyugta, míg az ellenséget ki nem verte kézigránátjaival, úgy, hogy a cserkészkülönítmény most már nyugodtan keresztül vihette feladatát. Stefán huszár ezért az önmegtagadó magatartásáért az I.oszt. ezüst vitézségi érmet kapta meg. Egy géppuskás sikerei. Mikor a bielgovi magaslatok ellen megindult támadás után az ellenség túlnyomó ereje rövid, de elkeseredett harc után némi visszavonulásra kényszerítette a mieinket. Hortig Vencel, a cs. kir. 9. Landwehr gyalogezred káplárja, bár az ellenségeiig volt már tőle néhány lépésnyire, gépfegyverét ismét visszahozta a régi állásba és az ellenségre egy oly pusztító tüzet zúdított, hogy az meglepetésében és nagy veszteségei miatt is hirtelen visszamenekült abba az állásába, honnan az egész támadást megkezdte. Ez a bátor és hidegvérű magatartás aztán lehetővé tette a mieinknek, hogy első pozícióikat megtarthassák. Hortig Káplár később az oroszoknak 1915. november 7-én bekövetkezett áttörésénél is igen kitüntette magát : az utolsó pillanatig ott maradt a gépfegyverénél és csak akkor szüntette meg a tizet, mikor a mieink már elhagyták az árkot s az ellenség alig volt pár lépésnyire. S a legnagyobb szorongattatásban is megmentette a géppuskát. Jutalma a „kis ezüst” lett. Tűzkeresztség. Clanner Rudolf lovag, a cs. és kir. lovassági 9. lövőezred tartalékos zászlósa 1915 szepetmber 2-án Zanki mellett rendkívül ügyesen és nagy bátorsággal vezette előre a maga szakaszát. Miközben saját kezdeményezéséből szakaszával meghosszabbította a svadron jobbszárnyát, egyúttal megakadályozott egy erős oldalozó tüzelést is. A leghevesebb gránátzáporban két teljes órán keresztül keményen kitartott az állásában, míg végül egy német zászlóalj érkezett, amely nyomban szuronyrohamra indult s az ellenséget kiverte az árkaiból. Clanner lovag zászlós ezért a derék magatartásért, melyre annál inkább érdemes volt, mert az első ütközete volt, a II. oszt. ezüst vitézségi érmet kapta meg. A tisztiszolga, Bodnár Ferenc tisztiszolga az 1. Landdesschützen-ezredben; ezredének valamennyi ütközetét végigcsinálta, először mint a gépágy-verosztály kiszolgáló embere s később, mint tisztiszolga. Az első galíciai harcok alatt mint lőszerszállító nagyszerű szolgálatot teljesített. Az októberi csaták idején, a Magierán, az volt a feladata, hogy gondoskodjék a gépfegyver osztály számára való utánszállításról és ezt a feladatát fényesen oldotta meg. A kárpáti harcok alatt, mint osztaga tisztjének szolgája, a legnagyobb odaadással teljesítette nem egyszer igen nehéz feladatát s különösen pedig később a doberdói harcokban, hol az élelmet a legpokolibb tűzben igazán nehéz volt az első sáncba juttatni. 1915 július 28-án két súlyosan sebesült tisztünket, kik a nagy kavarodásban elvesztették a tájékozódást, a segélyhelyre vezette. Bodnár tisztiszolgát hti és kötelességtudó magatartásáért a II. oszt. ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. HÍRROVATUNK. Hulló levelek csendes, halk beszédét szótlanul hallgatjuk észbe vesző nap szomorú alkonyán. Közelebb húzódnak egymáshoz az emberek, ha az őszi szél a messze északról elszabadult sóhaj a nyár emlékeivel elvágtat mellettük. A szárnyára kapott, halódó levelek, mintha suttogva gyónnák a természetnek, hogy még élni, virulni, zöldelni szerettek volna. Mire a szél egyre távolodó panaszos fuvalma elvész a sápadt mezőkön, elpihennek a levelek is , csendesen várják örök sorsukat azon a helyen, hova a szél tette le őket... Egy száraz köhécselés, meg egy villogó kacér bojtos acél csörgése arra figyelmeztetnek, hogy szomszédom valamit mondani szeretne ; valami halkat, valami csendest, valami szomorút... talán az elpihent levelek hangtalan beszédét szeretné folytatni. Mélyebbre hajtom a fejem, merevebben szegezem a földre tekintetem, így tesz mindig olyankor az ember, ha valami meghatót, valami igaz, bús tragédiát fog hallani. A sors lázadása, a végzet sötétsége lüktet az ő szomorú történetében, melyet zászlósi zubbonya s két vitézségi érme alá takar. Lenyűgözik, megülik a lelket szavai, melyek őszbe zuhant tavaszát siratják. Múltba távolodó, vértől viruló emlékeket állít meg egy pillanatra ; eszembe juttat holnaptalan napokat, hótengerben átvirrasztott csillagtalan éjjeleket; egy végnélküli árkot Bukovina hómezőin, mely honvédekkel, vágyakkal és sóhajokkal volt teli; apró fedezékeket, melyekben annyi érzés, gondolat és sóvárgás virrasztott téli éjszakákon, melyekben annyi levelet irtunk és annyi levelet vártunk ; a lágy fehérséghez simuló fakeresztek, a cinikusan gondtalan, bátor mosolyt, mellyel a Halállal kocintva az Életre ürítettük poharunkat. Eszembe jut minden a hideg földön, a meleg álmunk, a tépett ruhánk... az ifjúságunk — az a csendesen havazó éjszaka is — melyen együtt virrasztottunk a hidegtől kipirult arccal. Csak néha néztünk egymás szemébe — s azután tovább hallgattunk. — Ilyenkor, mintha cigarettánk parázsában messze, nagyon messze égő tüzek melegét idáig éreztük volna. Alig, hogy lepihentél, már az álomé voltál, ott álltál mosolyogva valakinek a háta mögött s lested, hogy derül arca a levél olvasásánál, melyet néhány nap előtt írtál. Te — neki — Majd, befogtad a szemét, megakartad lepni... ... Aztán egy borzalmas dörrenést, egy éles sikolyt hallottál, a saját hangodat s mikor hozzám szaladtál, egy vékony, piros esik csendesen folydogált a hátadon. A véred a fiatal piros, meleg véred folydogált a hóra. Mikor a fehér gyolcsot a sebedre szorítottam, arra gondoltam, hogy az én vérem is ily pirosan, ilyen melegen fog majd egyszer kifolyni a hóra. ... Azután eljöttek tőlünk s most itthon találkozunk az őszi alkonyban, szótlanul nézve a földön vergődő tengernyi levelet... mindketten arra a gyilkos, alattomos kis acélszilánkra — a végzetedre — gondolva, mely akkor fúródott tüdődbe, s mely most egyre éget, fáj, gyötör. Nem nehéz kitalálni, hogy mire gondolsz, ha a leveleket nézed és az utat, amelyen végigzörögnek.., amelyen tán nemsokára neked is követned kell őket ... És mégis, mily fiatal, milyen jókedvű, milyen katonás voltál e világos sejtelmeddel addig, míg valaki bele nem gázolt az illúziódba... Valaki, akivel együtt szőtted azokat... valaki, aki hazavárt Téged — hogy újra elküldhessen magától — jobban fáj a fájdalmad a naptól kezdve, melyen észrevetted, hogy a dal, mely egy napon a nótátok lett, s amelyben a szívek megértő összedobbanása lüktetett, — nem az ő dala többé. — Ez volt tavaszod a korai őszben. S ezt is ellopták tőled. A dal, melyben megtaláltátok s most elvesztettétek egymást, már nem az ő dala többé... Neked hagyta szomorú, fájó emléknek... hattyúdalnak. Hogy miért tette? Most már mindegy. Tán mert nem úgy jöttél vissza, ahogyan elmentél, délcegen, egészségesen ; tán most jobban érdekelték az emlékkönyvébe firkált bohó vallomások a Te hős szomorúságodnál. Tán, mert ő is nő, mint a többi... ő is olyan, mint a többi... Tán nem látod oly vigasztalannak a valósággá torzult illúziót, ha meggondolod azt, amit ő és „ők” is meggondoltak: hogy mi nem vagyunk parthiek, csak tűnő, bolyongó ,csukaszürke árnyékok, kiknek sorsát egy kósza golyó bármikor végzetté némíthatja... Szerettél, hát csalódtál, kedves bajtárs. Napsugár nélkül szomorúbb lesz az ősz, jobban fáj hervadni a hervadással, enyészni az enyészettel, egyedül bandukolni ábrándot űzve és bánatot lelve a szürkületben... De vigasztalódj — nincs olyan csalódás — melyet egy még nagyobb csalódás feledtetni ne tudna... Egymásra nézünk, tovább ballagunk... ’ s hulló levelek csendes, halk beszédét tovább hallgatjuk észbe vesző nap korai alkonyán. Ilyenkor megfog és magával visz a mások szomorúsága s könnyeket lop az ember szemébe a mások könnyezése... Talán a könnyek, a lélek harmatcseppjei enyhítik, üdítik a szó- „Pécsi Napló“ 1916. november 1