Pécsi Napló, 1925. december (34. évfolyam, 142-165. szám)
1925-12-01 / 142. szám
december 1 IPOLLO Kedd—szerda decent»« Fox vi ágattrakció ! Soha nem ütött fa Az utolsó férfi Utópisztikus filmjízik 7 felvonásban, er ha 1-2 atasztikus toltette-ek! a földön. Történik 1950-ben, őszi 2 felvonásban. Majomszálloda. Fol-ouri Előadások 1/-г5, 6, y28 és 9 órakor. F *48 és 9 órai előadások zenekarkisérettel. Parkmozi: Szünet 2 kritikák margójára. Mindenekelőtt dicsérni, azután a levonandók — ez a helybeli kritikák első tanítása. Alkalmilag, bizonyos körülmények közt a levonandók egészen lemaradnak és a dicséretek körítésére, meg hogy hosszabb legyen az írás, valami csöndes önteltségben, mosolygó megelégedettségben torkollanak a sorok, valaki idegen, elolvasva néhánnyát, jogosan hihetné, nálunk belefulladnak az emberek a kultúrába. Személyi szempontok, még kicsinyebbek, mint akikre húzzák, hisz földicsé- rés, mindig előnyösen beütő összehasonlítás he-lyett, kritika nyomán feszélyező komplikációk, sértések keletkeznének — ám ettől isten óvjon. Azután... lapos és unalmas dolgokat írni, mely szürkeségeket „városunk művészetbarát közönsége“, „személye magában garancia“, „jók voltak még“ kezdetű megállapítások egységes egésszé formálnak, pontosabban szólva, mindenki úgy érti és rágja, ahogy a módja. Úgy tűnik, mintha a Művészet rovatot dilettánsok dilettánsoknak írnák és a nemes érdekek tüzében összekovácsolt mű fölött mindenki tudja, hogy önámitás, sőt hazugság. Megtörténik, persze csak szezon idején, hogy a közönség elolvassa a róla és neki írt kritikát, ebéd utáni gyönyörűségnek szánva, békével, de valóban megvitató kedv nélkül. És kikölcsönözhető kifejezéseken túl, általános tájékoztató, pontosan jelölő megállapítások híjján az , elvek egyazon szótárából szedelődzik össze a Művészet rovat, a belpolitikai hírek mögött, s reményt vesztve utolsónak. Még a mellékmonda tok, valóban, félmerész, de azért félszeg szurájsaikkal, mintegy beléjük csempészve a kritizálást, legalább megállítják az olvasót. De várjon mit ( gondol az ember, megállva, sőt meditálásba haíolva a magunk kiválósága hallatán ? Minap, egyik utolsó kiállításról szólva, zárjelben, de alá- húzva értelmét, a kiállított aktok „erotikum- mentességéről“ beszél az író, ha ez épen nem figyelmeztetésnek számít. Ugyan ! Bizonyára a napóleoni klasszikusokra gondol, vagy Ingres-re, de sőt visszanyúl tán a görög plasztikára, termé-szetesen az illőbb helyekre és gondolatban.... A kritika olyan volt, mint a többi, prózai és dil-lettáns, de az „erotikum mentes“ aktok találóak lehettek, legalább is a mi, megelőző kiállításunkra nézvést, amikor is csöndes és félhangos kifogások ellenére erotikumot, de sexualitást árasztó ak- s tokat állítottunk ki, meggyőződésből, tehát nem túl praktikusan. Mindez semmiség, a napisajtó velejárója, meg azóta már makulatúra, de kritizálva kritikáinkat, nem utolsó a mérték nem- ismerés, meg a szufla kihagyása, már ami a di- csérést illeti. Egyik utolsó, szimfónikus hangver- senyre gondolva, ahol összegezve mindent, min- dent, történtek hibák, majdnem bajok, az idegen hiába kereste volna másnap nyomát, visszhangját, pedig mindenki tudott róla, még a karjmester is. Vagy egy másikon, egy férfikórus bemutatkozásakor, vonzó, megejtő tanulatlanságuk mögött, ki éreztette a megmutatkozási lázát, meg a képet, mit nagy, szőke bajuszok, merev kis testi oszlopaik sora, ez a tömzsi magyar férfifalanksz kiváltott, ugyan kicsoda ? Megismételve, hogy mindez csekélység, mégis még egy mondatnyira megállva, talán nem célszerűtlen utólag megjegyezni ezen a margón, hogy a legutolsó kiállítás mélyen azon a nívón alul, nagyon alul állt, amiről még egyáltalán írni lehet és egy hegedűművésznő, aki pedig valóban jó és művész csaknem vállveregető, csaknem könnybelábadt érzékenykedést kapott kritika helyett, nyilván mert pécsi, míg az előbbeni szinte szemérmetlen elismerést. Visszatérve azonban, nehogy szellemeskedésnek lássék a példázás, egy újabb tanítás a sorban, hogy a kritikát nem céhbeliek írják, legtöbbször nem is újságíró. Még ha az írná! ! Hiszen ez esetben, mivel vérbeli újságírónál csak öltözködés kérdése a szénapiaci mérleg és a hang-verseny kritika, legalább nem oly lapos az írás- mód, kevésbé ötlettelen, kevésbé hamisítvány, mint különben. Másrészt az újságíró, természeténél fogva, fogékonyabb a korszerű, az új és a modern iránt, mint a dilettáns kritikus, aki ugyan e tekintetben oly csökönyös, mintha nagy volna. Végignézve erről a pontról, a kritika meddő földjén, ezen a kompromisszumokkal behintett térségen, mégis a képzőművészet sorsa a legsivárabb, ha ugyan nem sivatag. Ki tud erről írni úgy, hogy nagy, átfogó elvek során elhelyezzen, európai összefüggésekben, sorra véve végül a műhely képzettségét, ami bár nem elsőrendű kérdés, de azért útmutató a lényeghez. És ha volna egy ember, aki egy kicsit pedagógus, kicsit maga is művész, nem kevésbé világjárt, még mindig esz-j tendők kérdése, hogy a kivételeseken kívül sokankat megszerezzen a modern képzőművészetnek. Szinte hihetetlen, hogy Pécsett, mondjuk ötven- , ezer ember közül még sohasem nézte meg ezernél több a képkiállításokat, jóllehet egy-kettő kivételével korszerűtlen, mutatós, kereskedelmi áru volt az, szóval kapós. Szinte félek leírni, hogy az országban a pécsi múzeum „képtár szobája“ a lgszegényebb, a legszedett-vedettebb, legnagyobbrészt helyinek is túl helyi, noha a Dunántúl az ország műveltebb fele... Míg az alföldön, Debrecenben termekben járkálva olyan nevek fedezhetők fel, mint Terborch és Maes, ámbár az ottani anyagot épen most egészítik ki előnyösen. De mindez már nem a képzőművészeti kritika dolga, s igy, ajtóstól berontva, melyhez visszatérve — a föntebb említett figyelmeztetésem, az erotikum- mentesített aktokon kívül szép még a türelem, mellyel az iró fölsorakoztatja a „vásznakat“ cím és hangulat szerint osztályozva, hangverseny műsor mintájára. És az ugyancsak föntebb írt festőről szólva, amikor elmondták már, hogy a legjobb minőség, ami idehaza terem, hogy „képei önmagukért” szólnak, az érdemek gyors fölkoszorúzása után kitudódik róla, a cikk levegőjéből, hogy nagyon becsületes, derék ar, amiből az következik, hogy aki becsületes, az már érdem, ami ugyan nem sok és sajnos, művészekről szólva fordítva is lehet „amennyiben valaki méregkeverő, az még mit sem bizonyít a prózája ellen”.... Továbbrukkolva aztán, irodalmi téren és még tovább, a színházhoz érve, a képzőművészetről való tájékozatlanságot merészebb hang, az ítéletek biztosabb volta, becsületesebb és becsesebb módszer váltja fel. A színház helyzete nálunk, egy szóval — speciális, ám aligha akad ember, aki ezt a kultúráénak mondaná, csak kritikája módja, a kritika és a reklám még ebben az öszvér mivoltában is szimpatikus. Lassan, s miként nagy városokban, ránéz a reklám a be- számolóra, egy-egy primadonna kiválóságát, nem kevésbé előnyeit kidomborítva, de akkor, legalább különválva, lesz külön kritika, mely az irodalmat ismerteti előbb, belevilágítva a szörnyű homályba, a kellő szintre állítva Pirandellot, s természetsen inkább az alsó polcokon. A publikum, aki társadalmiságát az utcán éli és aki a színházban szórakozni akar problémák nyúzása helyett, a reklámot, a maga olvasmányát választja ki magának : erre nézve a színházvezetőség, a krittikusa, miközben nyűgnek hordja a kötelező operaesteket és Shakesperet. Különös, Pécsett sohasem írtak még mozi-kritikát — egyáltalán a moziról, nagy jelentőségéről, a benne dolgozó erőkről, a moziról mint stílusról és új kifejezéslehetőségről szinte egy sor sem került napilapba, pedig az utolsó, vissza soha nem térő alkalom lenne. Tizenöt évnél öregebb a mozi, óriás lett belőle, kíméletlenül gázolva át akadályokon, születéséről, az első stíluskereső tapogatódzásról, a színháznál, a balletnál, a fényképezésnél való meddő ajánlkozás után végül valószínűleg a maga útján, a lényegre menő, a mozgás problémájából kiinduló filmezésnél tartunk, ezer lehetőség előtt, de a közönség erről alig hallott, sőt a mozi vezetősége egyszer sem tartotta szükségesnek, hogy erről írasson, ha már maga nem tud többet a reklámozásnál. És az irodalom, ez a kis kedvenc szopógyerek, vidéki lapok fattya — róla lehet-e borzasztóbbat mondani, minthogy vidéki. Igaz, ilyenfajta termés nincs túl sok . Budapest már technikai okból is magába szívja a valamire való szót, ha kezdő, csak kivétel, újra a nagyenergiájúparasztvárost, Debrecent említve, kivétel ott is az olyan könyv, mint az Oláh Gáboré, a Táltos fiú. Irodalmi melléklettel bővül a napilapok vasárnapja, de a tartalma szinte évtizedek óta egy , nem tudni, irodákban, iskolapadokban, ugyan hol szülik a lírát és ama felelősség nélküli prózát, mely formaérzék nélkül, bár hajlammal lelki elborulásokra, általában félhomályra, mintha önképzőköri feladatnak indult volna. Irodalmi folyóiratok, mivel hál’isten mindig akad balekje, egy pár ember buzgalmából egy pár számra gyakran megindulnak és bennük az irodalmi figyelő, mely a szellemi élet bírálata lehetne, egymásra mondott, tegező tósztek vagy az ellenkezője : egymás arcának, dicsőségtelen múltjának fölvakarása, lehetőleg önérzetesen. Az írók, ritkán, ilyen fajta írói tévedéseken, folyóirat alapításon túl „kollektív” kötetet, egész könyvet dobnak a nyilvánosság elé, hogy ámuljon, de persze csak nagyon ritkán. És a róla szóló kritika, bevezetésnek szánva az író áldozatkészségét, (köztudomású ugyanis, hogy vidéken írói honorárium nincs, ki a bolond ház, ha már tud és ha lehetséges, ne ott helyezze el írását, ahol pénzt kap sérte), a könyv förtelmes külsejének szánt figyelmeztetést, megdicséri a szerzőt, a hőst, a mellékalakokat sorban, végül önmagát. Ez a szemtelen önteltség, a tudatos hamisítás meg a többi tanulság és példa rég foglalkoztatja az arra hivatott írókat és kritikusokat és a múlt télen már készen állott egy kritikai hadjárat. Magyar kritikának címzett folyóirat Babits Mihály vezetése alatt, nagyszerű emberekből öszszeválogatott karral, mely terv legalább egyelőre jelentéktelen okok miatt megállt. Ez a magyar szellemi élet minden nyomát számontartó, tökéletesen független kritikai folyóirat égető szükség, minden ember vágyai vágya, valami lelki megnyugosztás, — no persze, ha valakinek könyve jelennék meg idehaza, Pécsett, arról is megírnák, amit megér, de sőt megregulázná a kritikusát, ha kompromittálja magát, ha ostobát ír, vagy szégyent vallót. S a zene, melynek fejlettségében, jó hírében oly szívesen tetszeleg a pécsi ember, mikép az irodalom, szintén diletáns erők fonala egy pár energikus ember kezében összefogva, csak persze majdnem egész jó muzsikusoké aközben. S a róluk megjelenő kritikáról szólva, melyet i'El Hi ^Af'CO 3. ddnt. Rákieredett estes »AJ Gi'&i&di modell g!ok”is ||\#l valamint hosszú szirme-bundák és rövid sportszörmek&hatondas választékban | 0|£SQ ЭГ£|К ! к Stern Miksa No Rohacsarnoka Pécs, Király u.45.