Pécsi Napló, 1926. június (35. évfolyam, 121-144. szám)

1926-06-01 / 121. szám

2. oldal. гам iwm 1926 június 1. Kilencvenhét magyar zsidó elesett hős emlékét örökítette meg a pécsi zsidóság. A zsidó hősi halottak pécsi emléktáblájának Felekezeti különbség nélkül jelent meg az ünnepségen Pécs, május 31. Tizenkét éve , 1914. év nyara volt, a nap sugaraival elárasztotta az egész világot, gondtalanok voltunk, sze­rettük egymást, nem ismertünk különbséget ember s ember között: béke volt, aranyos, derűs, béke volt a földön, béke volt a lelkekben egyaránt. S egy nap revolver­lövések dördültek el: galád módon megöltek egy emberpárt s a sebeikből kiömlő vér hömpölygött, előbb kis patakocska volt, majd hatalmas folyammá dagadt, amely tört, zúzott, rombolt s elsodort utjából min­dent : kitört a háború. Az emberiségen va­lami határtalan gyűlölet lett úrrá, felhők nyomultak a nap elé, bealkonyult, az em­beriség megtagadta önönmagát, az ártat­lanul kiömlött vér párája gyűlölettel fer­tőzte meg a lelkeket. Hosszú vonatok robogtak végtelen tá­volságokon keresztül. Vitték a jövő remény­ségét oda, hol könnyűszerrel osztogatták a halált, vitték oda, hova mindenkinek, kinek keze-lába ép volt, kötelessége volt, hogy elmenjen, hogy minden lehelletével, ha kell életével áldozzon a legszentebbért, a ma­gyar hazáért. S zúgtak, robogtak a vonatok, anyák imája, hitvesek zokogása, gyermekek félő aggódása kísérte a kerekek minden katto­gását. Mentek a menetszázadok, dallal, jó­kedvvel, nem gondolva semmire, csak arra, hogy amit tesznek, az kötelesség, amit tesz­nek, azt az igazság s a becsület kívánja. Sokan, ezren és ezren voltak, akik el­mentek, elmentek teli tűzzel s lelkesedéssel ifjú szívükben, elmentek, hogy győzzenek, elmentek s itthon hagytak hitvest, szülőt, gyermeket... elmentek s többé nem jöttek vissza : elestek a becsület mezején, legdrá­gább kincsüket, életüket áldozták a hazáért. 1914. év augusztusában volt. A pécsi izraelita népiskola udvarán egy menetszázad állt indulásra készen Mihály ff . százados pa­rancsnoksága alatt. A menetszázad megelő­zőleg az izraelita népiskolában volt elszállá­solva s igy onnan is búcsúztatták. A menet­­századhoz boldogult Perls Ármin főrabbi intézett beszédet. — Menjetek és küzdjetek — hangzott szava — s ha győzelemmel visszatértek, eb­bétek megyünk s mi tesszük fejetekre a babért. Perls Ármin dr. rövidesen ezután meg­halt, Mihályffy százados sincsen már régen az élők sorában. Azok közé tartozik, akik nem jöttek vissza, az elsők között érte utól Szerbiában a gyilkos golyó. Tizenkét év telt el azóta s alig néhány lépéssel odébb attól a helytől, hol a menet­századot búcsúztatták, tegnap leplezték le azt az emléktáblát, amelyen a pécsi izraelita hitközség örökítette meg azon 92 magyar zsidó emlékét, kik Pécsről vonultak be, kik innen indultak a harcterekre, hogy többé vissza ne jöjjenek. Menetszázadindulás... hősi emléktábla leleplezés, alfa és omega. Helyüket alig né­hány lépés választja el egymástól , közöttük mégis mennyi minden történt. Országok, eszmék semmisültek meg, ideálokat tipor­tak a porba, gúzsba kötötték az igazságot, béklyót raktak kezeinkre, elvették hegyein­ket s folyóinkat. A Nagymagyarországért mártírhalált haltaknak emlékét Csolonka­­magyarország örökíti meg. Hatalmas tömeg, valláskülönbség nélkül rend­kívül előkelő közönség gyűlt össze vasárnap dél­előtt 1411 órára a pécsi izraelita hitközség zsina­gógájában a hősök emléktáblájának leleplezésével kapcsolatos ünnepélyen. Jelen voltak Fischer Ferenc dr. főispán, Nendtvich Andor polgármester, Fischer Béla Baranya vármegye alispánja, Vogt Valdemar altábornagy vegyesdandárparancsnok, Oberhammer Antal képviselő, Makay István és Tichy Ferenc dr. városi tanácsosok, Visy László dr. nyug. főispán, Littke József kormányfőtanácsos, Baumann Emil vezérigazgató, Bolgár Tivadar és Dusbaba Viktor vezérigazgatók, a pécsi vegyes­dandár, a Hadrea, az Ipartestület stb. küldöttsége , és még többen. A templomi ünnepség a Pécsi Dalárda által a „Hiszek egy Istenben” eléneklésével vette kezde­tét, majd a templomi kórus kíséretével Ernster Géza főkántor,Zsoltáréneket­ adott elő. Ezt követte a Pécsi Dalárda „Dicsőítünk téged” című ének­száma, majd általános érdeklődés közepette Wallen­stein Zoltán főrabbi lépett a szószékre. Bibliai képekben ragyogó beszédének gerince Ezekiel próféta Kebar folyó melletti teofóniája volt. Klasszikus szónoki attitűdű beállításban, gon­dolatokban felemelte, egyházközsége emléktáb­láját ráhelyezte az ezékieli trónszekér forgókere­keire s filozófiai szárnyalásu beszéde, elmélyedő szemlélődéssel gondolkozásra késztette az em­bereket. — Az ezékieli trónszekéren ott forgott az oroszlán arca — dörögtek patinás veretű prófétai ihletű szavai — az oroszlán — az iskolában úgy tanultuk : rettenhetetlen erős, az oroszlánnak, a természetrajzkönyvben azt olvassuk: a sunyi gyávák mind ellenségei. A mi katonáink ilyen oroszlánok voltak. A mi katonáinknak egy egész világ volt az ellensége. Zavarosban halászni akaró, a népek önrendelkezési jogának jelszavával ha­zugul operáló álorcás nagyok, esküszegő, szövet­ségbontó, hullarabló, áruló hitvány kicsinyek. — Zsidó és nemzsidó vallásu magyar testvéreim ! A történelem ezekilei kerekei néha botor-bolondul forognak. Rágázolnak a legbátrabb, a legerősebb oroszlánra is. De jól jegyezzétek meg, ez nem annyit jelent, hogy azé az igazság, aki a história szeszélyéből fortuna szekerére került. ,,Arjé song mi lau jiro, elokim dibber mi lau jinóvé. Fölkel még a magyar oroszlán! — ki nem reszket meg akkor ?! Az Isten fog végső ítéletet mondani, majd Trianon­ban is meg fogják érteni szavát! Ez a beszéd a pécsiek országos szónoki hím fő­rabbijának remek­műve volt. Wallenstein Zoltán dr. megmarkolta a szíveket, megrázta az agyakat, gondolkozásra késztette az elméket, hitet-bátor­­ságot öntött a lelkekbe. A szemekben könny csillant meg, mindenki szuggesztiv hatása alá került. Ebben a lélekemelő, áhitatos csendben föl­csendült njakán a halottak lelki üdvéért szóló év­ezredes Kaddis imádság... Bánatos foh­ászos sza­vai hirtelen bizakodóvá fordultak, mikor a halott hő­sök szellemét idézte. — Hősök, daliák! Akik zsidó hűséggel, zsidó kötelességteljesítéssel, zsidó vértanukész­­séggel, zsidó lelkesedéssel, zsidó becsülettel a ma­gyar névnek szereztetek dicsőséget, hívunk benne­teket,látjuk­ amint szivetek sirkant alatt is szárnyra kél, hogy imádkozzék uj magyar tavaszért, mégis csak eljövendő szebb magyar jövendőért. Jövünk mi is emléktáblátokhoz, fogadalmat teszünk, jövünk jövünk... Erre a főrabbi vezetésével megindult az elöljáróság, a notabilitások s a közönség a tem­plom középhajóján az udvarra vonult. A templom falába épített emléktábla előtt felállitott emelvényre lépett itt Wallenstein Zoltán dr., ismételt fogadalmat téve a Trianon elleni védekezés mellett s az emléktáblát leleplezte. Karczag Jenő dr. lépett ezután a szószékre s a bajtársak nevében beszélt a következőkben : Igen tisztelt ünneplő közönség ! Kőbe vésték 92 hős bajtársunk amúgy is örök emlékét! Meghaltak a hazáért! Amíg ők életben voltak, amig forró napsütés­ben, dermesztő hidegben, csontig, velőkig ható nyirkos esőben, hófergetegben készültek a harci tudományokra, amig századokba és zászlóaljakba osztva összegémberedett tagokkal hevertek napi­ leleplezése. a város társadalma­­ kon keresztül a túlzsúfolt vasúti kocsik padlóján, — frontra szállítás közben, — amig ők szeles éjszakákon az országutak csatakjában gázoltak, — amig hóviharban, fagyban álltak őrt a Kárpátok bércein, amig gépfegyverek golyózáporában, nehéz ágyuk pergőtüzében, aknavetők félmázsás vas­­zuhatagában, gyilkos gázok felhőiben bokáig, esetleg térdig vízzel telt lövészárkokban, oszladozó hullák fertőző tüzében, holttesteken lakmározott, halált hozó legyek zajában vártak az ellenség támadásaira, amig szuronyt szegezve, kézigránátokat hajigálva támadtak golyóesőben az ellenséges állásokra, amig ők halálos sebbel, hevenyészett kötéssel még mindig gyilkos tűzben hordágyon tették meg az utat a kórházi ágyig, amig a betegágyon a leg­erősebb ellenféllel, a halállal vívták utolsó vesztett csatájukat, addig, ha fájt, sajgott a seb, ha fájt, marcangolt a gondolat, a tudat, hogy itt kell hagyni szeretteiket, szülőt, hitvest, gyermekeiket, hogy itt kell hagyni az életet, mely oly sokkal, mindennel volt még nekik adósuk, én tudom, biz­tosan állítom, mert én is ott voltam közöttük a becsület mezején, a beléjük nevelt honszeretet, az átérzett hazafias érzés, a győzelembe vetett ren­dületlen és kétségbeesett hit és egy ígéret enyhí­tette fájdalmukat, szenvedéseiket , hogy a haza, a társadalom, honfitársaik örök elismerése, hálája fogja övezni emléküket. Akik ma eljöttek ide, hogy emlékkövük lelep­lezésénél jelen lehessenek, amely hatóságok és testületek itt képviseltetik magukat, azok is már az ígéretet jöttek beváltani. , Eljöttünk mi elsősorban, volt bajtársaik, mi kiket a legszorosabb kapocs fűzött és fűz hozzájuk. Emlékeztek ? Mikor ott kint a rajvonalban egyik bajtár­sunk megsebesült és a nála levő kötszer elégtelen­nek bizonyult, szomszédja, aki ki volt téve annak, hogy a következő pillanatban az ő élete megmen­tése végett neki magának lesz a kötszerre szük­sége, kivette a sajátját és azt is felhasználta baj­társa sebeinek bekötésére. Ugy­e, mindegy volt, tiszt vagy közlegény, altiszt vagy tisztiszolga, ez­­redbeli vagy idegen ezredből való, magyar betűs, vagy heber betűs imakönyv volt a zsebében ! Emlékeztek a mi első temetésünkre ! A Do­­berdón, Lotici községben éjjel, rakéták és schrap­­nellek felbukkanó fénye mellett sírgödröt csáká­nyoztunk a kövekbe, aztán temettünk. Koporsó, tábori lelkész akkor ott nem volt, én búcsúztattam századunk első hősi halottját és búcsúztatómat azzal fejeztem be : imádkozzunk fiuk ! Volt, aki levette sapkáját, volt aki feltette sapkáját és mindenki imádkozott, ahogy imádkozni szokott és mindenki egy helyre címezte imáját, könyörgését, az egy igaz, irgalmas Istenhez. Mi ott voltunk mindenütt, hegyen-völgyön át, t­űzön, vizen, fergetegen keresztül, jó és rossz időkben, hétköznapon, ünnepnapokon. Emlékez­tek ? Amikor ünnep volt, ünnepeltünk, istentisz­teleteket tartottunk a fedezékekben. Emlékeztek, hogy Posiec völgyében december 24-ről 25-re, a szent estén az én századomnál zsidó tisztek, altisz­tek és közlegények mentek tábori őrsre és akiket csak a szolgálat megengedett, az egyik szakasz fedezékében gyűjtöttem össze a szent estére. 1925. évi szeptember hó 17-én pedig — mikorról egy imakönyvet kaptam tőlük emlékbe — a zsidó katonák ünnepelték a fedezékben az engesztelés napját és helyettük keresztény bajtársaik őrköd­tek a Monte St. Michelen. Hisz oly mindegy volt ! Tegnap, ma, vagy holnap. Oly mindegy volt , pár száz lépésnyire előbb, vagy hátrább ! Oly egyformák voltunk, a go­lyó nem válogatott. A háborús emlékek közt vér- Fred Thomson ÉS Silver Ming, legjobb filmje: Thomson, az indiánok réme.

Next