Pécsi Napló, 1926. június (35. évfolyam, 121-144. szám)
1926-06-01 / 121. szám
2. oldal. гам iwm 1926 június 1. Kilencvenhét magyar zsidó elesett hős emlékét örökítette meg a pécsi zsidóság. A zsidó hősi halottak pécsi emléktáblájának Felekezeti különbség nélkül jelent meg az ünnepségen Pécs, május 31. Tizenkét éve , 1914. év nyara volt, a nap sugaraival elárasztotta az egész világot, gondtalanok voltunk, szerettük egymást, nem ismertünk különbséget ember s ember között: béke volt, aranyos, derűs, béke volt a földön, béke volt a lelkekben egyaránt. S egy nap revolverlövések dördültek el: galád módon megöltek egy emberpárt s a sebeikből kiömlő vér hömpölygött, előbb kis patakocska volt, majd hatalmas folyammá dagadt, amely tört, zúzott, rombolt s elsodort utjából mindent : kitört a háború. Az emberiségen valami határtalan gyűlölet lett úrrá, felhők nyomultak a nap elé, bealkonyult, az emberiség megtagadta önönmagát, az ártatlanul kiömlött vér párája gyűlölettel fertőzte meg a lelkeket. Hosszú vonatok robogtak végtelen távolságokon keresztül. Vitték a jövő reménységét oda, hol könnyűszerrel osztogatták a halált, vitték oda, hova mindenkinek, kinek keze-lába ép volt, kötelessége volt, hogy elmenjen, hogy minden lehelletével, ha kell életével áldozzon a legszentebbért, a magyar hazáért. S zúgtak, robogtak a vonatok, anyák imája, hitvesek zokogása, gyermekek félő aggódása kísérte a kerekek minden kattogását. Mentek a menetszázadok, dallal, jókedvvel, nem gondolva semmire, csak arra, hogy amit tesznek, az kötelesség, amit tesznek, azt az igazság s a becsület kívánja. Sokan, ezren és ezren voltak, akik elmentek, elmentek teli tűzzel s lelkesedéssel ifjú szívükben, elmentek, hogy győzzenek, elmentek s itthon hagytak hitvest, szülőt, gyermeket... elmentek s többé nem jöttek vissza : elestek a becsület mezején, legdrágább kincsüket, életüket áldozták a hazáért. 1914. év augusztusában volt. A pécsi izraelita népiskola udvarán egy menetszázad állt indulásra készen Mihály ff . százados parancsnoksága alatt. A menetszázad megelőzőleg az izraelita népiskolában volt elszállásolva s igy onnan is búcsúztatták. A menetszázadhoz boldogult Perls Ármin főrabbi intézett beszédet. — Menjetek és küzdjetek — hangzott szava — s ha győzelemmel visszatértek, ebbétek megyünk s mi tesszük fejetekre a babért. Perls Ármin dr. rövidesen ezután meghalt, Mihályffy százados sincsen már régen az élők sorában. Azok közé tartozik, akik nem jöttek vissza, az elsők között érte utól Szerbiában a gyilkos golyó. Tizenkét év telt el azóta s alig néhány lépéssel odébb attól a helytől, hol a menetszázadot búcsúztatták, tegnap leplezték le azt az emléktáblát, amelyen a pécsi izraelita hitközség örökítette meg azon 92 magyar zsidó emlékét, kik Pécsről vonultak be, kik innen indultak a harcterekre, hogy többé vissza ne jöjjenek. Menetszázadindulás... hősi emléktábla leleplezés, alfa és omega. Helyüket alig néhány lépés választja el egymástól , közöttük mégis mennyi minden történt. Országok, eszmék semmisültek meg, ideálokat tiportak a porba, gúzsba kötötték az igazságot, béklyót raktak kezeinkre, elvették hegyeinket s folyóinkat. A Nagymagyarországért mártírhalált haltaknak emlékét Csolonkamagyarország örökíti meg. Hatalmas tömeg, valláskülönbség nélkül rendkívül előkelő közönség gyűlt össze vasárnap délelőtt 1411 órára a pécsi izraelita hitközség zsinagógájában a hősök emléktáblájának leleplezésével kapcsolatos ünnepélyen. Jelen voltak Fischer Ferenc dr. főispán, Nendtvich Andor polgármester, Fischer Béla Baranya vármegye alispánja, Vogt Valdemar altábornagy vegyesdandárparancsnok, Oberhammer Antal képviselő, Makay István és Tichy Ferenc dr. városi tanácsosok, Visy László dr. nyug. főispán, Littke József kormányfőtanácsos, Baumann Emil vezérigazgató, Bolgár Tivadar és Dusbaba Viktor vezérigazgatók, a pécsi vegyesdandár, a Hadrea, az Ipartestület stb. küldöttsége , és még többen. A templomi ünnepség a Pécsi Dalárda által a „Hiszek egy Istenben” eléneklésével vette kezdetét, majd a templomi kórus kíséretével Ernster Géza főkántor,Zsoltáréneket adott elő. Ezt követte a Pécsi Dalárda „Dicsőítünk téged” című énekszáma, majd általános érdeklődés közepette Wallenstein Zoltán főrabbi lépett a szószékre. Bibliai képekben ragyogó beszédének gerince Ezekiel próféta Kebar folyó melletti teofóniája volt. Klasszikus szónoki attitűdű beállításban, gondolatokban felemelte, egyházközsége emléktábláját ráhelyezte az ezékieli trónszekér forgókerekeire s filozófiai szárnyalásu beszéde, elmélyedő szemlélődéssel gondolkozásra késztette az embereket. — Az ezékieli trónszekéren ott forgott az oroszlán arca — dörögtek patinás veretű prófétai ihletű szavai — az oroszlán — az iskolában úgy tanultuk : rettenhetetlen erős, az oroszlánnak, a természetrajzkönyvben azt olvassuk: a sunyi gyávák mind ellenségei. A mi katonáink ilyen oroszlánok voltak. A mi katonáinknak egy egész világ volt az ellensége. Zavarosban halászni akaró, a népek önrendelkezési jogának jelszavával hazugul operáló álorcás nagyok, esküszegő, szövetségbontó, hullarabló, áruló hitvány kicsinyek. — Zsidó és nemzsidó vallásu magyar testvéreim ! A történelem ezekilei kerekei néha botor-bolondul forognak. Rágázolnak a legbátrabb, a legerősebb oroszlánra is. De jól jegyezzétek meg, ez nem annyit jelent, hogy azé az igazság, aki a história szeszélyéből fortuna szekerére került. ,,Arjé song mi lau jiro, elokim dibber mi lau jinóvé. Fölkel még a magyar oroszlán! — ki nem reszket meg akkor ?! Az Isten fog végső ítéletet mondani, majd Trianonban is meg fogják érteni szavát! Ez a beszéd a pécsiek országos szónoki hím főrabbijának remekműve volt. Wallenstein Zoltán dr. megmarkolta a szíveket, megrázta az agyakat, gondolkozásra késztette az elméket, hitet-bátorságot öntött a lelkekbe. A szemekben könny csillant meg, mindenki szuggesztiv hatása alá került. Ebben a lélekemelő, áhitatos csendben fölcsendült njakán a halottak lelki üdvéért szóló évezredes Kaddis imádság... Bánatos fohászos szavai hirtelen bizakodóvá fordultak, mikor a halott hősök szellemét idézte. — Hősök, daliák! Akik zsidó hűséggel, zsidó kötelességteljesítéssel, zsidó vértanukészséggel, zsidó lelkesedéssel, zsidó becsülettel a magyar névnek szereztetek dicsőséget, hívunk benneteket,látjuk amint szivetek sirkant alatt is szárnyra kél, hogy imádkozzék uj magyar tavaszért, mégis csak eljövendő szebb magyar jövendőért. Jövünk mi is emléktáblátokhoz, fogadalmat teszünk, jövünk jövünk... Erre a főrabbi vezetésével megindult az elöljáróság, a notabilitások s a közönség a templom középhajóján az udvarra vonult. A templom falába épített emléktábla előtt felállitott emelvényre lépett itt Wallenstein Zoltán dr., ismételt fogadalmat téve a Trianon elleni védekezés mellett s az emléktáblát leleplezte. Karczag Jenő dr. lépett ezután a szószékre s a bajtársak nevében beszélt a következőkben : Igen tisztelt ünneplő közönség ! Kőbe vésték 92 hős bajtársunk amúgy is örök emlékét! Meghaltak a hazáért! Amíg ők életben voltak, amig forró napsütésben, dermesztő hidegben, csontig, velőkig ható nyirkos esőben, hófergetegben készültek a harci tudományokra, amig századokba és zászlóaljakba osztva összegémberedett tagokkal hevertek napi leleplezése. a város társadalma kon keresztül a túlzsúfolt vasúti kocsik padlóján, — frontra szállítás közben, — amig ők szeles éjszakákon az országutak csatakjában gázoltak, — amig hóviharban, fagyban álltak őrt a Kárpátok bércein, amig gépfegyverek golyózáporában, nehéz ágyuk pergőtüzében, aknavetők félmázsás vaszuhatagában, gyilkos gázok felhőiben bokáig, esetleg térdig vízzel telt lövészárkokban, oszladozó hullák fertőző tüzében, holttesteken lakmározott, halált hozó legyek zajában vártak az ellenség támadásaira, amig szuronyt szegezve, kézigránátokat hajigálva támadtak golyóesőben az ellenséges állásokra, amig ők halálos sebbel, hevenyészett kötéssel még mindig gyilkos tűzben hordágyon tették meg az utat a kórházi ágyig, amig a betegágyon a legerősebb ellenféllel, a halállal vívták utolsó vesztett csatájukat, addig, ha fájt, sajgott a seb, ha fájt, marcangolt a gondolat, a tudat, hogy itt kell hagyni szeretteiket, szülőt, hitvest, gyermekeiket, hogy itt kell hagyni az életet, mely oly sokkal, mindennel volt még nekik adósuk, én tudom, biztosan állítom, mert én is ott voltam közöttük a becsület mezején, a beléjük nevelt honszeretet, az átérzett hazafias érzés, a győzelembe vetett rendületlen és kétségbeesett hit és egy ígéret enyhítette fájdalmukat, szenvedéseiket , hogy a haza, a társadalom, honfitársaik örök elismerése, hálája fogja övezni emléküket. Akik ma eljöttek ide, hogy emlékkövük leleplezésénél jelen lehessenek, amely hatóságok és testületek itt képviseltetik magukat, azok is már az ígéretet jöttek beváltani. , Eljöttünk mi elsősorban, volt bajtársaik, mi kiket a legszorosabb kapocs fűzött és fűz hozzájuk. Emlékeztek ? Mikor ott kint a rajvonalban egyik bajtársunk megsebesült és a nála levő kötszer elégtelennek bizonyult, szomszédja, aki ki volt téve annak, hogy a következő pillanatban az ő élete megmentése végett neki magának lesz a kötszerre szüksége, kivette a sajátját és azt is felhasználta bajtársa sebeinek bekötésére. Ugye, mindegy volt, tiszt vagy közlegény, altiszt vagy tisztiszolga, ezredbeli vagy idegen ezredből való, magyar betűs, vagy heber betűs imakönyv volt a zsebében ! Emlékeztek a mi első temetésünkre ! A Doberdón, Lotici községben éjjel, rakéták és schrapnellek felbukkanó fénye mellett sírgödröt csákányoztunk a kövekbe, aztán temettünk. Koporsó, tábori lelkész akkor ott nem volt, én búcsúztattam századunk első hősi halottját és búcsúztatómat azzal fejeztem be : imádkozzunk fiuk ! Volt, aki levette sapkáját, volt aki feltette sapkáját és mindenki imádkozott, ahogy imádkozni szokott és mindenki egy helyre címezte imáját, könyörgését, az egy igaz, irgalmas Istenhez. Mi ott voltunk mindenütt, hegyen-völgyön át, tűzön, vizen, fergetegen keresztül, jó és rossz időkben, hétköznapon, ünnepnapokon. Emlékeztek ? Amikor ünnep volt, ünnepeltünk, istentiszteleteket tartottunk a fedezékekben. Emlékeztek, hogy Posiec völgyében december 24-ről 25-re, a szent estén az én századomnál zsidó tisztek, altisztek és közlegények mentek tábori őrsre és akiket csak a szolgálat megengedett, az egyik szakasz fedezékében gyűjtöttem össze a szent estére. 1925. évi szeptember hó 17-én pedig — mikorról egy imakönyvet kaptam tőlük emlékbe — a zsidó katonák ünnepelték a fedezékben az engesztelés napját és helyettük keresztény bajtársaik őrködtek a Monte St. Michelen. Hisz oly mindegy volt ! Tegnap, ma, vagy holnap. Oly mindegy volt , pár száz lépésnyire előbb, vagy hátrább ! Oly egyformák voltunk, a golyó nem válogatott. A háborús emlékek közt vér- Fred Thomson ÉS Silver Ming, legjobb filmje: Thomson, az indiánok réme.