Pécsi Napló, 1927. június (36. évfolyam, 123-145. szám)

1927-06-01 / 123. szám

2. oldal. Sóhajos fiatalság, írja : J­e­les. Nevezhetném halálosnak is, ezt a fiatalságot ha e két szó egymás mellett nem jelentene olyan mélységes ellentmondást, így hát csak sóhajos fiatalságnak nevezem. Az ifjú évek távolba néző embereit, kik a halál dús mezőiről tértek meg éveknek előtte, vagy akiknek életbimbója már itt hasadt virágba a romok gyomlepte árnyéká­ban.Csak tartsál szemlét felettük olvasóm! Milyen céltalanul, a jövőt nem tudón járnak itt közöt­tünk. A tegnapra nem emlékeznek, mert semmi olyan nem történt velük, ami érdemesnek számít és rezgésbe hozná az emlékezés szeizmográfját. A holnappal viszont nem törődnek, mert mindenre el vannak készülve már a hosszú semmire­ várás­­ban. Nem is tudom, volt-e kor valaha, amelynek ilyen sóhajban lélekző lett volna a fiatalsága. Csak vannak inkább, mint élnek és lomha, nirvá­­nás beleegyezéssel babrálnak a napokkal, mint régen a dús parasztlegények az óraláncuk cifra zsuzsájával. A napokkal, melyekkel az idő szekere monoton zörgéssel baktat a múlás kraemtoriuma felé...* Már Sokszor belémfájt a ma ifjúságának ez az elfogyni nem tudó, fekete öröksége. Az egyik mérnök akart lenni, a másik gyógyító orvos. A harmadikat külföldi horizontok érdekelték, ecset után nyúlt a negyedik és az ötödik a hegedű vo­nója után. Ma szanaszét lézengenek ködbeosont céljaikkal. E színtelen, szimfóniátlan világ el­­sodorta­ őket, célba igyekvésü­k útjáról. Kit a gon­dok, anyagiak terítettek le, kit más forgószél vágott az út porába. És akik fenékig ürítették a tudomány korsóját, azok is tétovázva, keresgélve remegik a kis parcellát, amelyen megvethetik a lábukat, hogy a száraz kenyerük kovászát erje­désnek indíthassák rajta. És nézd a rengeteg le­lógó karokat, amelyek aléltan tétlenkednek, mert nem tudnak bekapcsolódni a munka elektromos­ságának nagy centráléjába. Hogy járnak az utcán, szemükben a november fakó szenvtelensége, benne az élet­­ükre bágyadt pillákkal takarva. Ha a kávéház márványán könyökölnek, ha tehetetlenül bámulnak a cigarettájuk füstjébe, ha feldobbanó szívvel lelkendeznek valamilyen kínálkozó, olcsó állás felé, ha akármit mondanak és akármit hall­gatnak el, csak utazik ezzel a fiatalsággal a sóhaj­tás, mint a csiripelés a szürke verébbel, amelynek mindegy, hogy véletlen buzaszemmel, avagy el­hullott légygyel találkozik portyázó, sorstalan útjában.* Pedig nem a sóhajtásra hangszerelte a terem­tés a fiatalság mellét ! A titánok ősei szunnyadnak bennük, csak egy delejes pillanat kellene mind­valamennyinek, hogy megrázva dús sörényüket, az élet diadalkiáltása lobbanjon fel a sóhajukból ! Egy pillantás csak a sóhajos fiataloknak a világ­hír szárnyára lendült hősére, Lindbergh kapi­tányra. Huszonöt éves, szőke­s álmodozó, aki valami nagy dologra készült el felváltani az élete aprópénzét. Tegnap startot vett az óceánon túl és holnap megérkezett Párisba, hatezer kilomé­tert, idegen földrészeket hagyva maga mögött, a bátorsága és akaratereje kis kazettájába szo­rítva az óceánt, amellyel félelmetesen nagy hajók egy hétnél is tovább birkóznak, míg partról parthoz tudnak érni. Emberöltők múlnak el, amíg születik valaki, aki olyat visz véghez, ami­nek százan és ezren, tudósok és mártírok hiába futottak neki az emberi haladás örökké ugrásra készített trambolinján. Már hozzá voltunk szokva, hogy az utolsó évtizedben robajos lármával csak összeomlott minden, amit a k­ultúra, a világító tudomány, az emberi elme perpetuum mobiléja a haladás bástyáján eddig megvívott. Hiszen so­káig halálgépek arzenálját táplálta a mérnöki tudomány, mérges gázok titkait szüretelte a ké­mikus laboratóriumában. Innen hát most az extá­­zisos felujjongás, hogy felhasadt a köd, amely­nek gomolyaga rég eltakarta az ember magasabb­­rendűségét, magába nyelte a hitet, hogy eljutha­tunk még szűz csúcsok magasságáig, melyeket emberi lábnyom még soha nem érintett. * És aki e hitét az emberiség ma élő nemzedé­keinek megváltotta, ki egy morozus hajnalon gépének szűk kabinjába ült, hogy másnap este egy új csoda hősének érkezzék be — ez az ifjú ember is a sóhajos fiatalok közül való. Ahogy Nungesser és Coli is, a két francia repülő, akik mindenüket, az életüket egy ilyen tett oltárára szánták. Micsoda energiák, micsoda ki nem lob­bant szikrák lappanganak még lehajló korunk sóhajos fiatalságában ? Micsoda égig világító érv ez a Lindbergh, a karcsú szőkeségével s huszonöt­­ esztendejével a sóhajos fiatalság mellett ! A titá­nok késői ivadékai sok százan lehetnek még kö­zöttük, az emberiség kátyúba rekedt szekerének csak ők lehetnek a szekeret előre céloknak ragadó táltosai. Amit tudományok és tudósok a csendes PÉCSI NAPLÓ 110.000 pengővel főtisztviselői lakást építtet a MÁV. AZ ORSZÁGOS ÉPÍTŐ R­­T. KAPTA MEG AZ ÉPÍTKEZÉST. Pécs, május 31. Régóta húzódó ügy nyert el­intézést a napokban a MÁV­ pécsi üzletvezetősé­­gén. Amint erről több izben is írtunk, a MÁV. fő­­tisztviselő-lakás építését vette tervbe már hosszabb idő előtt. A terv már-már úgy látszott, hogy örökké csak terv marad, amikor az igazgatóság most mégis engedett merev álláspontjából és engedélyezte az építkezést. Két négyszobás és két háromszobás lakásból álló főtisztviselői lakóházat építtet a MÁV. Az épületet a Bajnok­ utcában emelik, az állam­­építészeti hivatal közvetlen szomszédságában, a várostól szerzett telken 110.000 pengő költséggel. Az építéssel a MÁV­ az Országos Építő R. T.-t bízta meg, mely az építkezési munkálatokat pünkösd után azonnal megkezdi s előreláthatólag október­ben fejezi be. Római kriptát találtak a Mészkemence-dülőben. HÁZÉPÍTÉS közben akadtak a ritka leletre. —a csontváz MELLETT ARANYTÁRGY ÉS RÓMAI PÉNZEK HEVERTEK. — A VÁROSI MÚZEUMBA SZÁLLÍTOTTÁK AZ 1700 ÉVES LELETEKET. Bécs, máj. 30. Igen ritka leletre bukkantak­­ma Pécsett a Mészkemence-dűlőben. Házépítés közben egy római kriptát találtak. Az esetről a kö­vetkező tudósításban számolunk be : Ma délelőtt az államrendőrség Irányi Dániel­­téri őrszobájának egyik őrszeme szolgálata közben arról értesült, hogy Kupi József Mohácsi országút 5. szám alatt lakó vendéglősnek a Mészkemence­­dűlőben levő telkén házépítés közben a munkások egy kriptára bukkantak. A rendőr azonnal jelentést tett az esetről a rendőrség központi ügyeletére, ahonnan bizottság szállt ki a helyszínre. A bizottság megállapította, hogy a kripta a római korból való. A kriptában egy csontvázat találtak, mellette hét különféle aranytárgy hevert. Két aranyfülbevalót, 1 különleges követ és 14 darab római pénzt is találtak a kriptában A leleteket beszállították a városi múzeumba. A pénzek évszámából megállapítható, hogy a kripta Kr. u. 224-248. évekből való, vagyis ezer­­hétszáz éves. Borzalmas vérfürdő Alsópáhokon. AZ ASSZONY CSELÉDJÉRE ÍRATOTT EGY DARAB SZÁNTÓFÖLDET, EZ ELKESERÍTETTE A VILÁGTALAN FÉRJET,­­ A CSELÉDET LESZÚRTA, MAGÁT FÖLAKASZTOTTA. AZ ASSZONYT AZ IJEDELEM ÖLTE MEG. Nagykanizsa, május 30. Torzsa János 32 éves alsópáhoki gazda a múlt év folyamán a nagy­­kanizsai törvényszék elé került, amely súlyos testi sértésért jogerősen három havi fogházra ítélte. A fogházbüntetés igen érzékenyen érintette Torzsát. Ugyanis Torzsa felesége hónapok óta súlyos, előrehaladott tüdőbajban szenvedett és hónapokon át ágyban fekvő volt. Azonkívül volt egy négy éves kis leánykájuk. Torzsának fogházba vonulása súlyos helyzetet teremtett a kisgazda családban. így történt, hogy Torzsáné a saját és gyermeke ápolására, a ház­tartás vezetésére felfogadta a 68 éves Horváth Anna nevű cselédet, aki — miként az faluhelyen kisebb gazdáknál szokás -— mint családtag látta el a kis háztartást, sőt a mezei munkában is segédkezett. A FILMEK FILMJE: Már közel két hónapja volt Torzsa a fogház­ban, mikor szemfájásról panaszkodott. Látása napról-napra jobban és jobban gyöngült, úgy hogy a kir. ügyészség vezetőjének utasítására szem­­■pecialistával megvizsgáltatták. Schiller Vilmos dr. látóidegsőgyulladást állapított meg és Torzsá­nak egy budapesti szemklinikába való azonnali utalását rendelte el. Torzsa János büntetésének kitöltését nyom­ban félbeszakították és felk­üldték az egyik buda­pesti szemészeti klinikára. Hónapokon át gyógy­kezelték az alsópáhoki gazdát a klinikán, azonban hiába volt minden orvosi tudomány. Torzsa János az erőteljes, 32 éves zalai magyar egy napon mind­két szemére teljesen megvakult. Miután minden további kezelés hiábavaló lett volna, a klinika pro­fesszora mint gyógyíthatatlant, ház­ bocsájtott­a Torzsa János . Betegápolónőt adott melléje, az kisérte le Budapestről Keszthelyig és onnét szülő­falujába, Alsópáh­okra. Az életerős, egészséges szervezetű zalai ma­gyarra borzasztóan hatott látásának elvesztése. Napokon át teljes búskomorságban volt a klinikán. Mintha szó őrölte volna bensőjét. Órákon át ver­gődött rettenetes sorsa miatt. Amikor haza érkezett és 28 éves beteg fele- MAOTSR IRODÁiIHI CSEBEDEI 1927. június 1.

Next