Pécsi Napló, 1940. április (49. évfolyam, 73-97. szám)

1940-04-02 / 73. szám

1940 április 2. PÉCSI NAPLÓ beszélgetés Jikkó az Eszéki N Nemzeti Színház intendánsával , igyekezzünk kölcsönösen megismerni egymás értékeit“ Pécs, április 1. Két estén keresztül vendégszerepelt a Pécsi Nemzeti Színházban az Eszéki Nemzeti Színház együttese. Szombaton este a „Nikola Subic Zrinjski“-ben és vasárnap este a „Traviata“-ban ünnepelte magafeledt lelkesedéssel a pécsi közönség a nagyszerű művészegyüttest, élükön karnagyukkal, a kitűnő Law Mrski-vel. A nézőtéren zúgott még a taps, amikor a vasárnapi előadás egyik szünetjében lementünka színház igazgatói irodájába. A színpad előtti folyosón a Budapestről a vendégjátékra érkezett előkelőségek: Haász Aladár miniszeri osztálytanácsos, Szvnezsényi Zoltán miniszteri tanácsos, Cselle Lajos színészkamarai főtitkár, azonkívül Nikolits Mihály főispán, Esztergár Lajos polgármester jönnek az irodába, hogy egy-egy cigarettát szívjanak el. A színpadi vasajtónál megjelenik Law Mirski, mögötte Pajó Srba, az együttes kiváló Baritonistája. Mirski homlokát törölgetve megelégedett mosollyal tart az iroda felé. Amint a budapesti előkelőségekhez ér, Szvnezsényi mint tanácsos ragadja meg a kezét és gratulál neki: — Gyönyörű volt... A ragyogó produkció hatása alatt álló csoport mögött becsukódik az igazgatói iroda ajtaja. Az irodában Mirko Perkoviccsal, az Eszéki Nemzeti Színház intendánsával találják magunkat szemben. A gratulálások most újból megkezdődnek. Az elegáns, érdekes megjelenésű fiatal intendáns szerényen hárítja el magától a dicséretek özönét. Az általános füstölés közepette sikerült rövid beszélgetést folytatnunk Mirko Perkoviccsal. — Nagyon meg vagyok pécsi vendégjátékunk sikerével elégedve — mondotta — egyenesen meghatott ez a spontán elragadtatás, ez az ünneplés, amelyben a pécsi közönség részesített bennünket. A legnagyobb elismeréssel szólhatok erről a közönségről, amely ilyen lelkesedéssel fogadja a tiszta művészetet. Úgy informáltak, hogy Pécs városát „Pécs zeneváros“ elenevezés alatt ismerik. Most, hogy még fülemben cseng az iménti taps, érzem csak igazán, hogy mennyire méltó ez a város erre az elnevezésre. Ennyire lelkesedni csakis olyan közönség tud, amely a zenét nagyon szereti. — Lehet-e szó az Eszék—pécsi színházi vendégjátékok megismétléséről? — A magam részéről mindent el fogok annak érdekében követni, hogy a jövőben is vendégszerepelhessünk Pécsett és azt hiszem, hogy ennek az önök részéről sem lesz akadálya. Kár volna kihasználatlanul hagyni a kölcsönös vendégjátékokban rejlő lehetőségeket, hiszen azok a politikai ellentétek, amelyek valamikor elválasztották a horvátokat a magyaroktól, elmúltak már. Semmi akadálya sincs tehát annak, hogy ne igyekezzünk kölcsönösen megismerni egymás értékeit. — A jugoszláviai színházak különben már eddig is egész sereg magyar írót szólaltattak meg és most a művészi kapcsolatok minél intenzívebb kiépítése céljából reméljük, hogy sikerülni fog a külföldön máris nagy sikerrel szereplő íróink, operáink és operettjeink iránt a magyar színházak érdeklődését is felkelteni. — Milyenek voltak intendáns úz impreszsziói Pécs városával kapcsolatban? Felcsillog erre az intendáns szeme: — A lehető legkedvezőbbek. Nagyon tetszett nekem itt minden, különösen megragadott a város vadregényes fekvése és a lenyűgöző hatású székesegyház. — Mikor üdvözölhetjük önöket újból Pécsett? — Remélem, hogy mielőbb — ha nem előbb, hát a jövő színi évadban minden bizonynyal. Az interjúnak az ügyelő csengője vetett véget.* Az „Eszéki Nemzeti Színház“ tagjai nagysikerű vendégjátékuk után hétfőn reggel utaztak el Pécsről. Búcsúztatásuk alkalmából Tolnay Andor igazgatón és a színtársulat tagjain kívül az állomáson a város részéről dr. Sik Lajos tűzoltófőparancsnok és dr. Gőbe Emil idegenforgalmi előadó jelentek meg. Egészen bizonyos, hogy miként az eszékiek is sokáig fognak pécsi fogadtatásukra és itteni szereplésükre visszaemlékezni, úgy ennek a városnak közönsége is mindenkor a legnagyobb elismeréssel fog ennek a ragyogó művészegyüttesnek pécsi bemutatkozására visszagondolni. (kj.) BB 5. oldal. Védjük a vörösvércséket II. — •«-, A pelyhes fiókákat nagy szeretettel nevelik a szülők, szakadatlanul hordva az egereket, sáskákat és nagyobb bogarakat. A zsákmány között szerepel néha 1—1 vakond is, amit a vércse rendkívül ügyesen emel ki a mozgó túrásból. Nagyon érdekes a kis rablónknak zsákmányszerzése. Nem nagy magasságban, de gyors repüléssel kutatja a földet. Ha élelmet vél, farktollait szét és lefelé terjeszti, fejét a földre irányítja s megáll, egy helyben ,függöget“, népiesen kifejezve „szitál.“ Amikor biztos zsákmányában, behúzott szárnyakkal a földre zuhan s karmával megragadja prédáját. Fogásának e módjáért kapta Erdélyben a „szélleljáró“ nevet. Igazán játszik a levegővel, a széllel. A szülők a kiröpített fiókákat még sokáig vezetgetik, önálló életre tanítgatják. A madárvilággal nem foglalkozók, sajnos alig-alig ismerik ezeket a szitáló vércséket. Kevesen tudják, hogy a vércse vándormadár, télen nincs nálunk és még kevesebben tudják, hogy a vércse tápláléka nagyobb részben káros rovarokból, különösen egerekből áll. E tájékozatalanság eredménye az, hogy a vércsét más ragadozókkal tévesztik össze és lépten-nyomon alaptalanul, éneklő madarak, baromfiak és galambok rablásával vádolják. A madarak téli etetésében résztvevők gyakorta panaszolják, hogy a vércse rendszeresen ablaketetőjüknél fogja el az élelemre járó cinegéket. A galambtenyésztők elkeseredve közük, hogy a vércse minduntalan elfogja galambjukat, a legtöbb esetben mindig a legügyesebb repülőt. Egyesek a pelyhes kacsák, mások a kislibák eltűnéséért szidják a szőke bajuszosokat. Sokan állítják, hogy szemtanúi voltak, amikor a vércse karmában vitte a pelyhest s azt a templomtorony párkányán marcangolta szét; egyébként hallották, hogy a rabló fészke is ott van. Még többen állítják, hogy kertjükben fészkelt rigót és ezek fiókáikat is a vércse pusztította ki. „A vércsék — hangzik az igaztalan ítélet — nem érdemelnek kíméletet, még a nevük is igazolja vérengző természetüket.“ Igen sok puskás még azért is lövi őket, mert— mint hallotta — a vércse a fácáncsibéket is tizedeli. Madarunkat, 3 évvel ezelőtt, mint a galambok és rigók pusztítóját egyik pécsi templom tornyából egyszerűen kiirtották. Lássuk, ezek után a valóságot. Tény, hogy az etetőknél rendszeresen megjelenik a reggeli és délutáni órákban egy rozsdavörös zsákmányoló; tény, hogy a postagalambokat,— még a legjobb repülőt is — elfogja egy sötét bajuszú rabló; igaz az is, hogy a kiscsirkéket, a pelyhes kacsát dézsmálja egy barnas, kékes színű ragadozó. A téli garázdálkodásban a vércse ártatlan, hiszen ez időben délen van és szűkös viszonyok között él; egyes itt maradt példánya pedig az itt-ott szaladgáló egerekből tengeti életét. A madáretetőknél a karvaly végzi a hóhér munkát, a galambokat különösen a kissólyom fogja el, a pelyheseket pedig a vércsénél valamivel nagyobb termetű galambász héja, vándor- és kabasólyom viszi el. Ezek a rablók azonban sohasem „szitálnak.“ Ragadozási módjuk egészen más, mint az ártatlanul üldözött vércsének. A karvaly alattomosan, orvul támad; a sólyom merész, ólomszerű zuhanással fogja zsákmányát; a galambászhéja pedig, minden feltűnést kerülve, gyors támadással keríti hatalmába prédáját. Ezek a madarak az apró madaraktól kezdve fel a fácánig, a baromfiakig, az egértől a nyúlig minden emlős és szárnyas állatot megtámadnak és irgalmatanul elragadnak. ők igazi ragadozók. A vércse a ragadozó nevet csak annyiban érdemli meg, hogy elfogja az egeret és a sólymokkal rokonságban áll. Szegény rokonok ők, csak parasztok. Az előkelő fekete bajuszos főurak, a sólymok bizony lenézik ezeket a szőke bajuszos parasztokat, de a vádakat szívesen hárítják a szegény atyafiakra. A téli időszakban a hozzánk vendégképpen érkezett kis sólyom tartózkodási helye majdcsak azonos a vércséével. A ragadozókat közelebbről nem ismerők ezért állítják, hogy a templom párkányán látták a marcangoló vércsét. Aki csak egyszer is látta a vércse fogási módját, ismeri táplálékának anyagát és szemlélte könnyed, szép repülését, az nem téveszti össze ezeket a szelíd, ártatlan madarakat az előbb ismertetett ragadozókkal. Ismerjük meg és védjük madarainkat! Védjük úgy mint azt Németországban teszik. A 11 emeletes müncheni városháza délkeleti és északi oldalán 500 beépített fészekodút helyeztek el a vörösvércsék és sarlósfecskék részére, melyek száma az utóbbi időben éppen a kultúra terjedése következtében észrevehetően megcsappant. De számos ilyen fészkelési alkalmatosságot készítettek a németek a ludwigsburgi víztorony építésekor is. Ismerjük meg annyira, mint azt egyik alföldi kirándulásomkor tapasztaltam, amikor vetési varjú fészkeket gyérítő mezítlábas Jóska gyerek a fán mászkáló társának odakiáltotta: „Vigyázz! A jobboldali fészekben „Vércse“ fészek van, azt ne bántsad.“ Jóska gyerek megérdemli, hogy a vércse védelmében felszólalásomban köszönetet mondjak, ismételten örvendve ismeretének. Ma már az a helyzet, hogy a hazai ragadozó madarak irtásának sincs helye! Madaraink száma napról-napra fogy, ez a fogyás valamiképpen a véghez közeledést juttatja eszünkbe. A vércséket védi a törvény, kell, hogy védje őket a természet szépsége iránti szeretetünk, esztétikai érzésünk és műveltségünk. Páldi Géza igazi bajtársi szellem ragyogó példája 1915 április 2. A bajtársai iránt tanúsított ragaszkodásteli hűség szép példáját adta Molnár András kassai 5. népfölkelő huszárosztály,beli szakaszvezető, aki az Uzsoki hágó körül vívott harcok alatt, mint egészségügyi altiszt, minden alkalommal önként jelentkezett a kiküldött járőrök valamelyikéhez, hogy megsebesült bajtársainak nyomában a helyszínen segítségére lehessen. Ezen a napon pedig az élénken támadó oroszok előretörése közben, a leghevesebb tűzben az által tüntette ki magát, hogy egyik tisztjét sűrű golyózáporban, mitsem törődve élete kockáztatásával, bekötözte, majd egy bajtársával együtt a legnagyobb nehézségek közepette hátraszállította és ezzel a fogságbajutástól megmentette. Példásan kötelességtudó és igaz bajtársi szellemtől áthatott magatartása elismeréseképpen, a kis ezüst vitézségi éremmel tüntették ki.