Pécsi Napló, 1940. április (49. évfolyam, 73-97. szám)

1940-04-07 / 78. szám

1940 április 7. PÉCSI NAPLÓ TI NO­HH írja: Sásdi Sándor Az emberekben mindig benne élt a vágy, hirtelen, gyorsan meggazdagodni, máról-holnapra sok-sok pénzhez jutni. Ennek a velünk született vágynak kö­szönheti hihetetlen népszerűségét az osz­tálysorsjáték. A sorsjegy ára ma úgy sze­repel a kis­ember költségvetésében, mint a villanyszámla, vagy a gyerekek cipőtal­­palására szükséges összeg. Talán igazuk van. A napokban mondta valaki: — Mások szórakozásra költik a pénzt, én, akármilyen keservesen is, de előkoto­­rom zsebemből minden húzáshoz a hét pengőt. Két egynyolcados sorsjegyet ka­pok érte és ezzel megvásároltam a remény­séget. Ez az akasszia áron vásárolt remény­ség tartja bennem a lelket. Húz a gond, a baj, ez is kellene, az is kellene, de csilla­­pítgatom az elkeseredésemet, hogy: „Nyu­galom, közeledik április hatodika, majd akkor...“ — Ha panaszkodik a feleségem, hogy más asszonynak milyen jó élete van, nem dolgozik, uralkodik, kivágom a tromfot. Ne busulj, két cselédet tarthatsz, annyi ruhád lesz, hogy bartánéid megpukkad­nak, nyaralunk a Balatonnál és ... — Legyint a feleségem. Lekicsinylően, bántó módon legyint, mert tehetségtelen­nek tart, nem hiszi, hogy az árvalányok kezében egyszer fennakad a sorsjegyszá­mom. Bevallom, néha magam is belefutok a kételkedési periódusba. Ennek az előz­ménye az, hogy napokon át hiába lesem a rádióban annak a két számnak a bemon­dását, amelyet álmomból felverve is egy­­szuszra ki tudok mondani. Hiába böngé­szem akkorában az újságokat is, szemüveg­gel se találom a két számot, az utolsó hú­­zási napon a maradék reménységet gyűj­töm össze verdeső szívemben, elfutok az árushoz is, ahol osztályonként lefizettem a hét pengőket, tőle várok egy biztató szót, azt, hogy rosszul hallottam, rosszul láttam, mert igenis kihúzták az egyik szá­mot, igaz, nem jelentős az összeg, de... — De ilyenkor már beérném azzal a bizonyos nem jelentőssel is, a sokkal ke­vesebbel, mint amennyiből két cselédre, sok ruhára, balatoni nyaralásra telik, be­érném annyi kis kevéssel is, hogy a lelket tartsa bennem, hogy a reménység icike­­picike morzsáját megőrizhessem, ámde az árus is csak annyit mond: „Sajnos, ezúttal pechünk volt...“ — „Ezúttal“ — mondja megfelelő ki­hangsúlyozással, amelyben benne van: „No, de majd a legközelebbinél megmu­tatjuk, majd akkor csőstül dűl a pénz.“ Ki­­érzem mindezt az „ezúttal“-ból és a rosszul kiszolgált, a becsapott Kundschaft elkese­redésével, dacosan mondom: — Többé sohasem veszek sorsjegyet. Inkább kidobom az ablakon a pénzt. — A sorsjegyárus nevet, ő tudja, amit tud. A kártyásnak, az iszákosnak, a mor­finistának a fogadkozásában nem szabad hinni. Ezt tudja az árus és két hét múlva, ahogy összetalálkozunk, úgy súgja, mint egy édes titkot: „Mindkét számát félre­tettem.“ — Süsse meg, nem kell! így felelek, köszönés nélkül rohanok tovább, de ebéd­nél eszembe jut: „Azt mondtam, nem kell. Bolond volna, ha el nem adná. Lehet, hogy már­is eladta...“ Nem ízlik az ebéd, az ebéd utáni szivar sem, szundikálás se kell, kisomfordálok az ajtón, mintha lopni in­dulnék. Ugyanezzel a tolvaj-suhanással lopódzam be egy másik ajtón, ahol a régi mosoly fogad. Nem, nem bolond, a kissé csúfolkodó mosoly tulajdonosa, nem adta el a két számot, tudta jól, hogy bejövök, még ma bejövök. Kihúzza a fiókot, szó nélkül odaadja sorsjegyeimet, az én külön, saját sorsjegyeimet, leteszem a hét pengőt és némi vidám színezettel a hangomban, azt mondom: „Alászolgája ...“ — Szégyenkezve veszem észre az uccán, hogy fütyörészek. Intem, csen­desítem magamat, de hiába, meggyújtotta már képzeletemet a reménység, nem uta­­lok megállni egy ház előtt, amelyen cédulát látok: „Szabad kézből eladó“. Ha nem sietnék irodába, bemennék, szétnéznék benne vevőként, megtudakolnám, adó­mentes-e, téglából építették-e, milyen a pincéje, a padlása, mennyi a hozama, jó tőkebefektetésnek ígérkezik-e. — Ettől kezdve, zsebemben a két sors­jeggyel, jobban bírom az iga­vonást, gyakran mondom a feleségemnek: „Ne bú­sulj..“, a nagyobbik fiúnak motorbiciklit ígérek, a kicsikének, miután bízhatom a­­ titoktartásában, megmutatom azt a bizo­nyos házat, azzal a bizonyos cédulával és enyhe büszkeséggel rebegem: „Ezt fogjuk Pécs, április 7. Legutóbbi pesti utam al­kalmával az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatalban sok minden féléről elbeszélgettem dr. Rohringer barátommal. Dr. Rohringer Endre miniszteri titkár neve nem ismeretlen a pécsiek előtt. Az Országos Magyar Idegen­­forgalmi Hivatal páratlan agilitású és szak­körökben európai nevű főtisztviselője, akit a párisi világkiállításon a köztársaság Nagy Aranyérmével tüntetett ki, több ízben fordult meg Pécsett, legutóbb a felvidéki és kárpát­aljai idegenforgalmi irodák főnökei pécsi tanulmányútának vezetőjeként járt városunk­ban. Beszélgetés közben megtudta, hogy ér­deklődőm D‘Annunzio kevésszámú személyes magyar barátjai után. örömmel közölte, hogy­­ készséggel bemutat az OMIH egyik főtisztvi­selőjének, Zsák A. Józsefnek, kit évtizedes barátság szálai fűznek a „Tűz“ halhatatlan költőjéhez. Mint Rohringer dr. elbeszéléséből meg-­­ tudtam, Zsák A. József D'Annunziohoz fű­­­­ződő barátságán túlmenőleg is egyike a l­eg­­­­érdekesebb és tehetségesebb emberpéldányok-­­ nak. Az erdélyi származású úr kora ifjúságá­ban, mint Fraknói püspök munkatársa dolgo­zott a vatikáni levéltárakban, ahol főleg a ma­gyar humanizmus korának római és itáliai kapcsolatait kutatta. Történelmi, filológiai és theológiai tanulmányai során jóformán a fél világot beutazta és a Szentföld kolostoraiban épp úgy otthonosan mozgott, mint a­ párisi szalonokban, a madridi, vagy szentpétervári diplomata és tudós —, művészkörökben. Ra­gyogó publicisztikai képességeivel és párat­lan nyelvtehetségével — kilenc nyelven beszél — felcsapott Londonban újságírónak. Hosszú ideig részben vezércikk írója, részben művészi és tudományos rovatvezetője volt az egyik legnagyobb angol napilapnak. Angliában a katolikus egyház és az angol társadalom kö­zötti kapcsolatok kimélyítése körül kifejtett érdemeiért, a pápa a Jeruzsálemi Szent Isír Lovagrend középkeresztjével tüntette ki. 1921- ben a római quirináli magyar követség sajtó­­attaséja lett és ezt a tisztséget 1927-ig látta el. Jelenleg földbirtokos, azonban az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal felismerte Zsák A. József külföldi összeköttetéseinek rendkívüli idegenforgalmi értékét — londoni és római körökhöz régi barátság, a francia társasághoz házassága révén rokoni kapcsola­tok fűzik — és Zsák A. József jelenleg az OMIH egy vezető állását tölti be. Amikor Rohringer dr. bemutatott Zsák A. Józsefnek, az embernek rögtön az volt a benyomása, hogy egy rendkívüli egyéniséggel áll szemben. Az őszhajú, bronzarcú, villogó­szemű, nagyon elegáns úr, csupa sugárzó vitalitás és szikrázó intelligencia. Mikor meg-­s tudja, hogy nagy barátjáról szeretnék vele 20 darab Bokorrózsa .8.-P 20 „ Ganna-gumó 6.-P 20 „ Dahlia „ 6." P a legszebb fajtákban postán szállítva, utánvéttel tinnrhuóru­­li un­guvai, auz­tiui Faiskolája Czegléd. Telefon: 39. Oktató árjegyzék ingyen­­ megvásárolni...“ A gyerek kerek kék szemével rámnevet, kimondja szókincse egyik két­tagúját, amelyet pontosan nem értek, viszont jólesik tudnom, hogy a gye­rek kitart mellettem a szerencse-hívésben... így beszél az ember, aki tudja, milyen nehéz ma vagyont szerezni munkával és, aki hét pengőért vásárolja meg időnkint az éltető, bút-bajt feledtető reményt, beszélgetni, készséggel áll rendelkezésemre. Le­hetetlen szabatosan visszaadni ennek a ra­gyogó csevegőnek szellemes és színes előadá­sát. Csupán karcsú vázlatát adhatom az általa elmondottaknak. — D'Annunzioval ezerkilencszázhétben a római Centocelle repülőtéren ismerkedtem meg, amikor a Wilbur Wright első repüléseit tartotta és száz líra lefizetése ellenében bárkit ötperces légi utazásra vitt a maximálisan száz méter magasságba szárnyaló, akkor még igen primitív gépmadár. Amikor leszálltam a gép­ből, egy feltűnő eleganciájú aprótermetű re­naissance szakállú és cézári koponyájú úr sie­tett felém, aki izgatottan érdeklődött impresz­­szióim után. A nagy élmény erejétől szinte lázban égő férfi Gabriele D'Annunzio volt, Itália legdivatosabb költője. Kérdéseire kifej­tettem azt a meggyőződésemet, hogy a repü­lés technikai tökéletesedése közelebb fogja hozni egymáshoz a világ népeit és a fizikai tá­volságok legyőzése át fogja hidalni az érzelmi távolságokat is. Talán a világ békéjét hozza a repülőgép korszaka. D'Annunzio azzal a mondattal válaszolt, melyet később híres re­pülőregénye, Paolo Tarsi hősiességéről szóló könyve címlapján láttam viszont: „Talán igen, talán nem". Még azon este véletlenül San Carlo étter­mében találkoztam a költővel. Csak most tudta meg, hogy magyar vagyok és extrém természetével rajongó elragadtatásba tört ki. A nyelv minden káprázatos színét ragyogó elő­adása tűzijátékában szikráztatva elbeszélte, hogy ami kora ifjúsága óta mint homályos, tudatalatti ösztönös megérzés élt lelkében, az idők során egyre tudatosabbá válik benne, s megingathatatlan hite, hogy ő már élt e világ­ban és pedig éppen Magyarországon, a magyar renaissance ragyogó kertjében, Corvin Mátyás udvarában. Úgy érzi, hogy udvari költője és titkos diplomatája volt a nagy hollós király­nak. Bár nevét nem tudta adni előző énjének, mégis meglepett az a rendkívüli tájékozottság, mellyel Mátyás korának, a magyar történelem legdicsőbb évtizedeinek minden aprólékos ese­ményét ismerte, oly alapossággal, mint magyar professzorok is nagyon kevesen. Ez annyival is meglepőbb volt, mert Mátyás korán kívül a magyar történelemről ekkor még semmit se­m tudott !Petőfi és Szent Erzsébet alakja csak később ragadta meg képzeletét.) Bár a magam részéről n­em titkolt kétkedéssel fo­gadtam ragyogó improvizációnak képzelt el­beszélését, ő makacsul ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy Mátyás korát nem történelmi tanulmányok közvetítésével ismerte meg, ha­nem személyes élményeit, ötszáz év előtti em­lékeit mondja el A felejthetetlen római éjszaka után több­ízben levelet váltottam a költővel. A háború D’A­nnunzio mátyás király udvarában 7. oldal.

Next