Pécsi Napló, 1941. október (50. évfolyam, 222-248. szám)
1941-10-01 / 222. szám
4. oldal. — A háborús állapot miatt, — sajnos — a legszebb olasz műemlékek be vannak fedve, a múzeumok és képtárak pedig be vannak zárva. Sőt az egyes templomokban még belül is be vannak fedve az értékesebb művészi oltárok és faragványok. — Az olaszokban nagy a bizalom, hogy a tengelyhatalmak ezt a háborút egészen biztosan meg fogják nyerni. Ezért minden nehézséggel, amelyet ez a háború magával hoz, szívesen szembenéznek. — Azon idő alatt, amíg tanár úr Bolognában tartózkodott, esett-e ellenséges bomba a városra? — Kilenc hónapot töltöttem Bolognában, de ezen idő alatt egyetlenegy bomba sem esett a városra. Még csak légiriadó sem volt. Egyébként e tekintetben az olaszok jól fel vannak szerelve. Nagy óvóhelyek vannak több kijárattal. Abban a házban például, amelyben én laktam, 64 kőlépcső volt, amely külön-külön az óvóhelyre vezetett el. — Miként képzelik el az olaszok Európa újjárendezését és milyen szerepet szánnak Magyarországnak az új elrendezésben? — tettem fel az utolsó kérdést, melyre Kovács Gyula a következőket mondotta: — Magyarországnak a Balkán kiegyensúlyozó szerepét szánják. Olaszországban ma is úgy tekintik Magyarországot, mint Kelet kapuját és Nyugat védőjét. Elgondolásuk szerint az új Európában a kis népeket össze kell békíteni és főleg arra kell törekedni, hogy Európa gazdasági egységét megteremtsék és minél többet termeljenek. A nagy olasz és német nemzet gondoskodni, fog arról, hogy a kis nemzetek között harmóniát és együttműködést, továbbá a termelés folytonosságát kívül álló harmadik hatalom meg ne zavarhassa. Egyébként a magyarolasz barátságot minden feltétel nélkül a jövőben is őszintén kívánják ápolni. Pusztai-Popovits József. Mindenkit érhet baleset, ezért a balesetbiztosítást senki sem nélkülözheti! Október 1-én életbe lép a bányanyugbérrendelet A bányatörvény hatálya alá tartozó üzemekben és az ezekkel kapcsolatos ipari üzemekben foglalkoztatott munkásoknak, altiszteknek és ezek családtagjainak nyugdérbiztosításáról a kormány nemrégen rendelettervezetet készített. A tervezetet megküldték valamennyi érdekeltnek hozzászólás véget. A hozzászólások legutóbb megérkeztek a belügy-, illetve iparügyi minisztériumba, ahol hozzákezdtek a szakvélemények feldolgozásához és a rendeletben való felhasználásához. A kormány eredetileg szeptember 1-én akarta életbeléptetni a rendeletet és már ettől az időponttól kezdve szándékozott fizetni a magasabb leányanyagbéreket. Ez a terminus azonban nem tartható meg. Valószínűleg október 1-én lép életbe a rendelet. Ettől az életbeléptetési határidőtől függetlenül már szeptemberben megkezdik a bányanyagbér alapjául szolgáló összegek beszedését. Az összegek a belügyminisztériumhoz folynak be és ez gondoskodik azután az OTI-n keresztül a felemelt bányanyagbérek céljára való felhasználásukról. 1 — Egy könyv, mely 57 szamár bőréből készült. A világ legérdekesebb könyvtárához tartozik a 43.000 kötetet számláló kremsieri érseki könyvtár. Keletkezése Lichtenstein- Kastelkorn kardinális idejére vezethető vissza, aki szenvedélyes könyvbarát és könyvgyűjtő volt. A könyvtár egyik osztálya 160 kéziratot és 170 kezdetleges írásművet tartalmaz. Egyik legértékesebb műve az 1521-ből származó zsoltár, melyet az olasz Giovanni die Ferrara karmelita szerzetes szerkesztett. Ez a pergamentből készült hatalmas könyv 228 oldalból áll és kereken 2500 kis és nagy iniciálé díszíti. Mivel két lapnak az elkészítéséhez egy szamár bőre vált szükségessé, úgy az egész könyv előállításához 57 szamárbőrt használtak fel. PÉCSI NAPLÓ ттюттвшааштшатя, яммш 1941 október 1. Az agyonkutatott Ormánság Nincs talán az országnak még egyetlen tája, amelyikről annyi szó, írás, vita, ankét esett volna akár tisztességből, akár politikai számí- ■ tásból, mint az Ormánság. Az ormánsági „hulló magyarság“ nemcsak a témaéhségben szenvedő és vergődő riporternek adott alkalmat néhány hasábos cikk megírására, hanem a magyar irodalom egyik nemes a Dunántúl sorsproblémáit legmegkiáltóbb nagyságát termelte ki Kodolányi Jánosban. A legutoljára megjelent gyűjteményes kis munkája, a Baranyai utazás (Bolyai Akadémia kiadása) után talán fölöslegesnek látszik mégegyszer megbolygatni ezt a napirendről már levett, már szinte önmagába zárkózott, saját koporsójába befeküdt népet. Kiss Géza, kákicsi lelkész pedig hatalmas kötetben (Ormánság, Sylvester-nyomda) gyűjtötte az Ormánság évszázados, eleinktől való kultúrhagyományát, kultúrértékeit, hogy a koporsóra helyezze mementó-koszorúként: „Íme volt egy nép, s íme ezt hagyta örökül. Tegyetek vizsgálatot várjon az ősi, sajátosan termelt és átalakított kutúránk megérdemelte-e, hogy hordozója magára húzza szemfedőjét?“ A vészharangot már annyiszor meghúzták, hogy annak kongása már egyhangú, semmibe tűnő hangja nyomtalanul megy el a felelős magyar fülek mellett is. ( A „Diákok Háza“ falukutató munkaközössége tudományos szociológiai alapon mérte fel a nagy táj egy kis egységét, Kemsét (Elsüllyedt falu a Dunán túl, Sylvester-nyomda), annak legkülönbözőbb életmegnyilvánulásait, kegyetlen törvényszerűségeit. Mi lett az eredmény? A magyar társadalom tudomásul vette. A Földindulás láttára megkönnyezte, Kiss Géza könyvét néprajzi etnológiai, tudományos összehasonlítás alapjává tette, Kemse monográfiáját a kitűnő, rendszeres szociológiai munkák közé sorozta be. S a nép, az ormánsági „pógár“? Ugyanúgy él gazdasági, politikai, társadalmi magárahagyatottságában, mint eddig. Csak vérig sértődött s vasvillára menő dühhel áll szembe ma már legjobb akaratú, legtisztább szándékú íróval. Azt érezte, hogy a némán statisztáló magyar társadalom mint irodalmi érdekességet, különös, egzotikus csemegét nézi, szociografálja, kutatója. Az írók, a lelkészek, a kutatók magukra maradtak, a vezető magyrság a kérdés gyökeres, végső megoldásra nem sietett melléjük, nem állott oda. Kemsét, Vajszlót, Rákicsot alig három hete jártam be. Már az Ormánság szélén, az első faluban figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, régi dolgok után ne igen kutassak, mert sokan játak már erre. Meglepődtem. Kemsének még csak a hatodik határában jártam. Ennyire egységes ez a társadalmi tudat, az utolsó óráit élő Kemse iránti szolidaritás? Vagy olyan borzasztót végtettek a falukutatók? Kemsén ugyanazzal a Pósa bácsival találkoztam legelőször, aki a leggazdagabb, legbővebb, legbugyogóbb forrása volt a kutatóknak is. Ugyanaz az életbölcsesség, hét évtizedes tapasztalat szól belőle. Terelem a beszélgetést a falu kérdéseire, s észrevétlenül a kutatóknál lyukadtunk ki. Először felcsillan a szeme, hogy azok is együtt dolgoztak vele, új társadalomról, új rendszerről, új emberről és igazságról beszéltek. Napestig együtt kapáltak, együtt arattak. „Azok már nem is urak voltak“. De amikor az írásra került a szó, lassú nyugodtsága hirtelen felháborodott: ,,Hát ezt érdemeltük meg? Ilyeneket írjanak rólunk? Csak mi vagyunk az elsüllyedt falu? A harmadik, a tizedik, a századik falu nem elsüllyedt falu? Van ott több gyerek? Pont bennünk kellett meglátni?“ Elismerik, hogy általában véve igazat írtak, de nincs meg az a betegség más társadalmi rétegben is? Amikor meg a faluban asszonyokkal kerültem össze: ,,Ide bizony nem jönnek többet, s ha jönnek, nem mennek el száraz lábbal.“ A legvadabbul felháborodtak azok ellen, akik a legemberibb módon mentek közéjük, s éppen olyan tisztán, politikai számítás nélkül írtak érettük. A társadalom diagnózisánál egyebet sajnos nem adhattak, s a terápia, a gyógyítás, a mentés munkája elmaradt — talán örökre. Talán ez lehet az oka. Vajszlón jóformán csak átmentem, siettem Kákicsra a református lelkészhez, hogy mint valami kis oázison, pihenjek meg nála. A tiszántúli agrárproletár faluban és társadalomban a nyári ucca porában visongó, veszekedő gyerekek ricsajához szokott embernek, végtelen szomorú volt az a nagy csend az utcákon, gyerekek sehol, s ami kevés van még, abból se lehetett látni egyet sem, öregsztülék mostak a Feketevíz egyik patakjánál. Derékra, fűzőre szedett, féllábszárig érő fehérszoknya, bikla volt rajtuk. Mezlőláb, karcbatűzve a bikla eleje, így végzik a munkát. Sejtik, hogy fényképezni akarom őket, a munka megáll. Egymás közt készülődnek valamire, egy pár pillanat múlva kirobban a fenyegetés. Járt már erre Móricz Zsigmond is, s ha nem akarom, hogy vasvillával zavarjanak ki, fordítsak hátat Kákicsnak,mert tudom Istenem, megemlegetem, hogy milyen népek laknak erre. Szinte — túlzással talán — életveszélyes már az Ormánságban a „falukutatás“. Éhes szájú, szenzációkra vadászó egykeleleplezőt lát- nak minden érdeklődő, kérdezgető idegenben. Mennyi meghurcoltatás volt emiatt az Ormánság lenagyobb tudós szerelmesének a kákicsi lelkésznek! Csak kemény, küldetése tudatának élő férfi tudta elviselni. Az Ige minden eszközével próbálja ezt a kicsiny, rohamosan fogyó gyülekezetei pusztulásában megállítani, a jövőnek megtartani. Prédikál, ír, dolgozik, szinte emberfeletti, görnyedő munkával. S mindez hiába. Nagy hatalmas kötetben nemcsak a hibákra mutatott rá, hanem az évszázadok alatt kikristályosodott kultúrát, hagyományt menti át az utókornak. S mivel honorálja ezt a magyar társadalom? Azzal, hogy még könyvét is magának, saját költségén kell kiadnia. Az nem baj, hogy a csaknem tízezer pengős kiadási költség még a mindennapi kenyerét is elveszi az asztalról, de lehet ódákat, vezércikkeket írni, meginterjúvolni, s önmagára hagyni népével, fajtájával együtt. S ha mások nem, hol vannak egyházi felettesei, kik nagyon is bebiztosított életükkel századrész annyit se tesznek népükért, fajtájukért. Most készül a többezer szavas nagy ormánsági tájszótár, hogy ezt a csodálatos zengésű, legősibb zamatú nyelvet az irodalom és tudomány számára megmentse. Ilyen munkát csak a finnek tudnak felmutatni. Hol vagyunk mi, nagy népies konjuktúránk ellenére! Várjon segíti ezt a munkát és küzdelmet valamelyik tudományos intézet, titkos nemzetmentő szekta, az Akadémiáról nem is beszélve. Vájjon gondoltak-e az illetékesek arra, például a teológiákon nem férne-e el, hogy egy kis népismeretet, néprajzot tényleg a népből jött, benne gyökerező, hivatásbeli pap tudós adjon elő? Mindig csak az idő után kullogunk, de az idővel nem tudunk haladni. Kiváltképpen megelőzni nem. Vagy akkor majd szebb és stílusosabb lesz óbégatni és magasztalni, amikor már az ember fizikuma megroppant s a küzdelemben elégett? Vádoló kérdései ezek a már agyonkutatott Ormánságnak. Fehér Gyula