Pécsi Napló, 1941. október (50. évfolyam, 222-248. szám)

1941-10-01 / 222. szám

4. oldal. — A háborús állapot miatt, — sajnos — a legszebb olasz műemlékek be vannak fedve, a múzeumok és képtárak pedig be vannak zár­va. Sőt az egyes templomokban még belül is be vannak fedve az értékesebb művészi oltárok és faragványok. — Az olaszokban nagy a bizalom, hogy a tengelyhatalmak ezt a háborút egészen biz­tosan meg fogják nyerni. Ezért minden nehéz­séggel, amelyet ez a háború magával hoz, szí­vesen szembenéznek. — Azon idő alatt, amíg tanár úr Bologná­ban tartózkodott, esett-e ellenséges bomba a városra? — Kilenc hónapot töltöttem Bolognában, de ezen idő alatt egyetlenegy bomba sem esett a városra. Még csak légiriadó sem volt. Egyéb­ként e tekintetben az olaszok jól fel vannak szerelve. Nagy óvóhelyek vannak több kijárat­tal. Abban a házban például, amelyben én lak­tam, 64 kőlépcső volt, amely külön-külön az óvóhelyre vezetett el. — Miként képzelik el az olaszok Európa újjárendezését és milyen szerepet szánnak Magyarországnak az új elrendezésben? — tet­tem fel az utolsó kérdést, melyre Kovács Gyula a következőket mondotta: — Magyarországnak a Balkán kiegyensú­lyozó szerepét szánják. Olaszországban ma is úgy tekintik Magyarországot, mint Kelet kapu­ját és Nyugat védőjét. Elgondolásuk szerint az új Európában a kis népeket össze kell békíteni és főleg arra kell törekedni, hogy Európa gaz­dasági egységét megteremtsék és minél többet termeljenek. A nagy olasz és német nemzet gon­doskodni, fog arról, hogy a kis nemzetek között harmóniát és együttműködést, továbbá a ter­melés folytonosságát kívül álló harmadik ha­talom meg ne zavarhassa. Egyébként a magyar­olasz barátságot minden feltétel nélkül a jövő­ben is őszintén kívánják ápolni. Pusztai-Popovits József. Mindenkit érhet baleset,­ ezért a balesetbiztosítást senki sem nélkülözheti! Október 1-én életbe lép a bányanyugbérrendelet A bányatörvény hatálya alá tartozó üze­mekben és az ezekkel kapcsolatos ipari üze­mekben foglalkoztatott munkásoknak, altisz­teknek és ezek családtagjainak nyugdérbizto­­sításáról a kormány nemrégen rendelettervezetet készített. A tervezetet megküldték valamennyi érdekelt­nek hozzászólás véget. A hozzászólások leg­utóbb megérkeztek a belügy-, illetve iparügyi minisztériumba, ahol hozzákezdtek a szakvéle­mények feldolgozásához és a rendeletben való felhasználásához. A kormány eredetileg szeptember 1-én akarta életbeléptetni a rendeletet és már ettől az időponttól kezdve szándékozott fizetni a magasabb leányanyagbéreket. Ez a terminus azonban nem tartható meg. Valószínűleg október 1-én lép életbe a rendelet. Ettől az életbeléptetési határidőtől függet­lenül már szeptemberben megkezdik a bánya­­nyagbér alapjául szolgáló összegek beszedését. Az összegek a belügyminisztériumhoz folynak be és ez gondoskodik azután az OTI-n keresz­tül a felemelt bányanyagbérek céljára való fel­­használásukról. 1 — Egy könyv, mely 57 szamár bőréből készült. A világ legérdekesebb könyvtárához tartozik a 43.000 kötetet számláló kremsieri érseki könyvtár. Keletkezése Lichtenstein- Kastelkorn kardinális idejére vezethető vissza, aki szenvedélyes könyvbarát és könyvgyűjtő volt. A könyvtár egyik osztálya 160 kéziratot és 170 kezdetleges írásművet tartalmaz. Egyik legértékesebb műve az 1521-ből származó zsol­tár, melyet az olasz Giovanni die Ferrara kar­melita szerzetes szerkesztett. Ez a pergament­­ből készült hatalmas könyv 228 oldalból áll és kereken 2500 kis és nagy iniciálé díszíti. Mivel két lapnak az elkészítéséhez egy szamár bőre vált szükségessé, úgy az egész könyv előállí­tásához 57 szamárbőrt használtak fel. PÉCSI NAPLÓ ттюттвшааштшатя, яммш 1941 október 1. Az agyonkutatott Ormánság Nincs talán az országnak még egyetlen tája, amelyikről annyi szó, írás, vita, ankét esett­­ volna akár tisztességből, akár politikai számí- ■ tásból, mint az Ormánság. Az ormánsági „hulló magyarság“ nemcsak a témaéhségben szenvedő és vergődő riporter­nek adott alkalmat néhány hasábos cikk meg­írására, hanem a magyar irodalom egyik nemes a Dunántúl sorsproblémáit legmegkiáltóbb nagyságát termelte ki Kodolányi Jánosban. A legutoljára megjelent gyűjteményes kis mun­kája, a Baranyai utazás (Bolyai Akadémia ki­adása) után talán fölöslegesnek látszik még­­egyszer megbolygatni ezt a napirendről már levett, már szinte önmagába zárkózott, saját koporsójába befeküdt népet. Kiss Géza, kákicsi lelkész pedig hatalmas kötetben (Ormánság, Sylvester-nyomda) gyűj­tötte az Ormánság évszázados, eleinktől való kultúrhagyományát, kultúrérté­keit, hogy a ko­porsóra helyezze mementó-koszorúként: „Íme volt egy nép, s íme ezt hagyta örökül. Tegyetek vizsgálatot várjon az ősi, sajátosan termelt és átalakított kutúránk megérdemelte-e, hogy hordozója magára húzza szemfedőjét?“ A vészharangot már annyiszor meghúzták, hogy annak kongása már egyhangú, semmibe tűnő hangja nyomtalanul megy el a felelős ma­gyar fülek mellett is. ( A „Diákok Háza“ falukutató munkaközös­sége tudományos szociológiai alapon mérte fel a nagy táj egy kis egységét, Kemsét (Elsüllyedt falu a Dunán túl, Sylvester-nyomda), annak leg­különbözőbb életmegnyilvánulásait, kegyetlen törvényszerűségeit. Mi lett az eredmény? A magyar társada­lom tudomásul vette. A Földindulás láttára megkönnyezte, Kiss Géza könyvét néprajzi et­nológiai, tudományos összehasonlítás alapjává tette, Kemse monográfiáját a kitűnő, rendszeres szociológiai munkák közé sorozta be. S a nép, az ormánsági „pógár“? Ugyanúgy él gazdasági, politikai, társadalmi magárahagyatottságában, mint eddig. Csak vé­rig sértődött s vasvillára menő dühhel áll szem­be ma már legjobb akaratú, legtisztább szándé­kú íróval. Azt érezte, hogy a némán statisztáló ma­gyar társadalom mint irodalmi érdekességet, különös, egzotikus csemegét nézi, szociografál­­ja, kutatója. Az írók, a lelkészek, a kutatók ma­gukra maradtak, a vezető magyrság a kérdés gyökeres, végső megoldásra nem sietett mellé­jük, nem állott oda. Kemsét, Vajszlót, Rákicsot alig három hete jártam be. Már az Ormánság szélén, az első faluban figyelmeztettek, hogy vigyázzak ma­gamra, régi dolgok után ne igen kutassak, mert­­ sokan ját­ak már erre. Meglepődtem. Kemsének még csak a ha­­­­todik határában jártam. Ennyire egységes ez a társadalmi tudat, az utolsó óráit élő Kemse­­ iránti szolidaritás? Vagy olyan borzasztót vég­­­tettek a falukutatók? Kemsén ugyanazzal a Pósa bácsival talál­koztam legelőször, aki a leggazdagabb, legbő­vebb, legbugyogóbb forrása volt a kutatóknak is. Ugyanaz az életbölcsesség, hét évtizedes ta­pasztalat szól belőle. Terelem a beszélgetést a falu kérdéseire, s észrevétlenül a kutatóknál lyukadtunk ki. Először felcsillan a szeme, hogy azok is együtt dolgoztak vele, új társadalomról, új rendszerről, új emberről és igazságról beszél­tek. Napestig együtt kapáltak, együtt arattak. „Azok már nem is urak voltak“. De amikor az írásra került a szó, lassú nyugodtsága hirte­len felháborodott: ,,Hát ezt érdemeltük meg? Ilyeneket írjanak rólunk? Csak mi vagyunk az elsüllyedt falu? A harmadik, a tizedik, a szá­zadik falu nem elsüllyedt falu? Van ott több gyerek? Pont bennünk kellett meglátni?“ El­ismerik, hogy általában véve igazat írtak, de nincs meg az a betegség más társadalmi réteg­ben is? Amikor meg a faluban asszonyokkal kerül­tem össze: ,,I­de bizony nem jönnek többet, s ha jönnek, nem mennek el száraz lábbal.“ A legvadabbul felháborodtak azok ellen, akik a legemberibb módon mentek közéjük, s éppen olyan tisztán, politikai számítás nélkül írtak érettük. A társadalom diagnózisánál egyebet sajnos nem adhattak, s a terápia, a gyógyítás, a men­tés munkája elmaradt — talán örökre. Talán ez lehet az oka. Vajszlón jóformán csak átmentem, siettem Kákicsra a református lelkészhez, hogy mint valami kis oázison, pihenjek meg nála. A tiszántúli agrárproletár faluban és tár­sadalomban a nyári ucca porában visongó, ve­szekedő gyerekek ricsajához szokott embernek, végtelen szomorú volt az a nagy csend az ut­cákon, gyerekek sehol, s ami kevés van még, abból se lehetett látni egyet sem, öregsztülék mostak a Feketevíz egyik pa­takjánál. Derékra, fűzőre szedett, féllábszárig érő fehérszoknya, bikla volt rajtuk. Mezlőláb, karcbatűzve a bikla eleje, így végzik a munkát. Sejtik, hogy fényképezni akarom őket, a mun­ka megáll. Egymás közt készülődnek valamire, egy pár pillanat múlva kirobban a fenyegetés. Járt már erre Móricz Zsigmond is, s ha nem akarom, hogy vasvillával zavarjanak ki, fordít­sak hátat Kákicsnak,mert tudom Istenem, meg­emlegetem, hogy milyen népek laknak erre. Szinte — túlzással talán — életveszélyes már az Ormánságban a „falukutatás“. Éhes szá­jú, szenzációkra vadászó egykeleleplezőt lát-­ nak minden érdeklődő, kérdezgető idegenben. Mennyi meghurcoltatás volt emiatt az Or­mánság lenagyobb tudós szerelmesének a káki­csi lelkésznek! Csak kemény, küldetése tuda­tának élő férfi tudta elviselni. Az Ige minden eszközével próbálja ezt a kicsiny, rohamosan fogyó gyülekezetei pusztulásában megállítani, a jövőnek megtartani. Prédikál, ír, dolgozik, szinte emberfeletti, görnyedő munkával. S mindez hiába. Nagy hatalmas kötetben nem­csak a hibákra mutatott rá, hanem az évszáza­dok alatt kikristályosodott kultúrát, hagyo­mányt menti át az utókornak. S mivel honorálja ezt a magyar társadalom? Azzal, hogy még könyvét is magának, saját költségén kell kiadnia. Az nem baj, hogy a csaknem tízezer pengős kiadási költség még a mindennapi kenyerét is elveszi az asztalról, de lehet ódákat, vezércikkeket írni, meginterjú­volni, s önmagára hagyni népével, fajtájával együtt. S ha mások nem, hol vannak egyházi felettesei, kik nagyon is bebiztosított életük­kel századrész annyit se tesznek népükért, faj­tájukért. Most készül a többezer szavas nagy ormán­sági tájszótár, hogy ezt a csodálatos zengésű, legősibb zamatú nyelvet az irodalom és tudo­mány számára megmentse. Ilyen munkát csak a finnek tudnak felmutatni. Hol vagyunk mi, nagy népies konjuktúránk ellenére! Várjon segíti ezt a munkát és küzdelmet valamelyik tudományos intézet, titkos nemzet­mentő szekta, az Akadémiáról nem is beszélve. Vájjon gondoltak-e az illetékesek arra, pél­dául a teológiákon nem férne-e el, hogy egy kis népismeretet, néprajzot tényleg a népből jött, benne gyökerező, hivatásbeli pap­ tudós ad­jon elő? Mindig csak az idő után kullogunk, de az idővel nem tudunk haladni. Kiváltképpen megelőzni nem. Vagy akkor majd szebb és stílusosabb lesz óbégatni és magasztalni, amikor már az ember fizikuma megroppant s a küz­delemben elégett? Vádoló kérdései ezek a már agyonkutatott Ormánságnak. Fehér Gyula

Next