Pécsi Szemle, 2003 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2003 / 2. szám - Tüskés Tibor: Sásdi Sándor

Sásdi Sándor álló épületben működött. Sásdi itt vetette papírra napi rendszerességgel gondola­tait. Sásdi a magyar újságíróknak még abba a családjába tartozott, akik a napi újságírást, a jó értelemben vett zsurnalizmust és a szépírói tevékenységet össze tudták egyeztetni. Ady, Krúdy, Kosztolányi életművének egy része is rotációs pa­píron jelent meg először. Ugyanakkor az újság is abban az időben még szívesen adott teret a szépírói törekvéseknek. Sásdi újságírói ténykedésének csupán egyetlen mozzanatát emeljük ki: neki köszönhető részben, hogy Babits Mihály „visszaszerezte” diákköri városát: ő volt az, aki fölébresztette a fővárosba szakadt költőben Pécshez fűződő emlékeit. Kezdeményezésére közli a Pécsi Napló 1925-ös karácsonyi száma Babits nyilatkozatát: „Szellemi életem ébredése, egész diákkorom története Pécshez fűz” címmel. 1934-ben terjedelmes interjút készít a Pécsi Napló számára Babits Mihállyal. Az interjú címe: „Pécsi emlékeiről és irodalomról beszél a hosszú betegségből felépült Babits Mihály.” És amikor 1941-ben Babits meghal, Sásdi Sándor az, aki a Pécsi Naplóban több hasábos megemlékezést ír, és a nekrológban először javasolja, hogy Pécsett nevezzenek el utcát a költőről. Korán fölébred benne az irodalomszervező hajlam. A világháborús össze­omlást és a trianoni békediktátumot követő aléltságban, 1924-ben Földes Bélával együtt Pécsett L/y'/ráso/ccímmel irodalmi folyóiratot alapít. A néhány számot megért lap volt az első szépirodalmi folyóirat-kísérlet a városban. „Elsősorban a Dunántúl és a vidék tehetséges íróit óhajtjuk szóhoz juttatni” - olvassuk a lap beköszöntőjé­ben. A lapban - többek között - Babay József, Dénes Gizella, Halasy-Nagy Jó­zsef, Kocsis László, Kodolányi János, Várkonyi Nándor írásait találjuk: ők lesz­nek azok, akik néhány év múlva majd a Janus Pannonius Társaságot megalapít­ják. És az Új írásokban olvashatjuk a fiatal Sásdi Sándor első szépírói kísérleteit is. Első regénye, a Vadludak 1925-ben jelenik meg. Két év múlva, 1927-ben a Nyolc hold föld kéziratával részt vesz a Nyugat regénypályázatán, ahol a mű dicsé­retben részesül. Amikor nyomtatásban megjelenik, mások mellett Németh László, az új írónemzedék fő „organizátora”, vezető kritikusa ír róla elismeréssel. Németh a regény életszerűségét, valósághoz tapadó erejét dicséri, íróját a „valóság művé­szének” nevezi. A regény egy baranyai falu sötét és szívszorító világába vezet, ahol a föld, az anyagiakhoz való mohó ragaszkodás, az érdek megrontja az emberi kapcsolatokat, a szerelmet, a családi életet. „Hőse nem egy-egy ember, hanem maga az emberi élet.” A kritikus bőven méri az elismerést: „a következetesen ke­resztülvitt életszerűség lesz a regény nagy erőssége. Józan, egyszerű, gyűlölség nélküli életszerűség ez”. Ugyanakkor ez a hitelesség nem azonos a naturalizmus földhözragadt szemléletével. „Tételbe foglalva akármilyen sötét is ennek a műnek az eredménye, maga a könyv meleg, emberi s inkább kibékítő, mint lehangoló.” Majd így folytatja: „Sásdi nem haragszik a világra; nem bosszúból süti rá ezt a sok komor jelenetet... A mű pesszmizmusa a tárgyában van.” Amit Németh László hiá­nyol: „a költői egyéniség ereje”. A szerző „művészi eszközei nem elég élesek, ere­detiek; állásfoglalása nem kényszerít. Egyelőre kitűnő ábrázoló, de hogy író lesz-e.

Next