Pécsi Ujlap, 1914. november (8. évfolyam, 250-274. szám)
1914-11-01 / 250. szám
2. oldala s terményeit. Csak aztán meg is felelhessen a készlet a nagy keresletnek. A közvélemény általában az agráriusok kapzsiságának tulajdonítja a túlságos magas gabonaárakat, azonban egykevés gondolkodás után azonnal be kell látnia mindenkinek, hogy ez a vélemény puszta tévedésen alapszik. A mezőgazda ugyanis terményeinek árát sohasem önmaga szabja meg , hanem a börze a termésjelentések bevárása után, az igényelt szükségletek szerint tesz ajánlatot a mezőgazdának, hogy ennyit meg ennyit adok a gabonádért, ha tetszik jó, ha nem tetszik úgyis jó. Most egyenesen a kereskedők verték föl a gabona árát, miikor a háború kezdetén a kapzsi vágytól ösztönözve nyakló nélkül halmozták áruinkat s azután készleteinket a külföldnek adták át, a saját fogyasztásuk biztosításáról pedig nem gondoskodott. Ezért eszik könyhullatás közt, drága kenyeret a magyar. Ezért kárhoztatandó a magyar társadalom tehetetlensége és a börze omnipotenciája. Drága kenyeret eszünk, de a hasznot mégsem az illetékes termelők vágják zsebre, hanem azok, akiknek nem fáj az, ha népek milliói jutnak a koldusbotra, csak az ő feneketlen zsákjuk minél jobban tömve legyen. Most már az egészből csak egy út vezethet, úgy ahogy, kifelé. Ha a kormány tényleg lefoglalja reális középáron a készleteket s ugyanúgy bocsátja a fogyasztó közönség rendelkezésére. Ez nemcsak a spekulációs áremelkedésnek vetne gátat, hanem a 40 koronás átlagárakat is tetemesen leszállítaná. HÍREK. — Pécsi papok pápai kitüntetése. XV. Benedek pápai szentsége Zichy Gyula gróf megyéspüspök előterjesztésére Rézbányay József dr. pécsi theologiai tanárt pápai kamarássá, Trinn János babarci plébánost pedig pápai káplánná nevezte ki. — 25 éves plébánosi jubileum. Schmeller József köblényi plébános most ünnepelte plébánosságának 25-ik évfordulóját. A csendes visszavonultságból, az imádkozó ünneplésből 25 esztendő szorgos munkája, a hivatásának élő lelkipásztor szeretete csendül ki. Hívei, ismerősei, barátai a 25 éves csendes jubileum alkalmából elhalmozták Schmeller József plébánost szeretetüknek jelével s lelkük óhajtásának gazdagságával a jó kivánatokban. — Egyházmegyei hirek. Zichy Gyula gróf megyéspüspök Kaposy Iván segédlelkészt Tamásiból a nagykónyii plébániára küldte vikáriusnak a lelkiekben, Fehérváry József káplánt Dombóvárról Tamásiba, Koch Alajos pincehelyi káplánt Dombóvárra helyezte át s az ottani gimnázium hittanárává nevezte ki. Hegedűs József ozorai káplánt Pincehelyre, Fejes János káplánt pedig Nagykónyiból Ozorára helyezte át a megyéspüspök. — Halálozás. Csurda Henrik Zsolnay-gyári könyvelő 54 éves korában meghalt Pécsett. Temetése november 1-én délután háromnegyed 4 órakor lesz a Majorutca 19. számú házból. A derék könyvelő halála a gyár tisztviselői, valamint ismerőseikörében mély részvétet keltett, özvegyet és egy fiúgyermeket hagyott hátra. Dürnbacher Mihály volt pécsi mészárosmester ma délben 2 órakor 67 éves korában Pécsett elhunyt. Az elhunyt régi pécsi polgári család érdemes tagja volt s fiatalabb éveiben vezető szerepet játszott Pécs ipari köreiben. Elhunytát kiterjedt rokonság gyászolja. Családja a következő gyászjelentést adta ki: Alulírották úgy a saját, valamint a széleskörű rokonság nevében csőt stb. stb.-it osztogattak kifogyhatatlan kosarakból. Az otthon maradt öreg bácsikák pedig a „földflaskákat“ töltögették igazi magyar vidéken termett szőlő nedvével. Csak egy félórát voltunk közöttünk, de valami nagy közösség forrasztotta egybe lelkeinket. Mikor vonatunk tova robogott nedves lett a sok ragyogó szem. Megsirattak bennünket, mintha az édes fiuk, vagy a férjük utazott volna tovább. És így ment ez minden állomáson egész Újvidékig. Ki tudja találkoztak-e azok is ilyen jó néppel? Kiskőrösön egy hölgyekből álló társaság ruhás kosárból vendégelt meg bennünket. Mielőtt a papírba csomagolt valamit átadták, megkérdezték keresztény-e vagy zsidó. Később megtudtuk, hogy a zsidónak libát és a kereszténynek szalonát osztogatnak. És talán még ma sem tudják a kiskőrösiek, hogy hogy van az, hogy a 32-ik gyalogezredben egyszerre olyan sok volt a zsidó. Miután az utolsó magyar falut is elhagytuk Horvát-Szlavonia állomásain utaztunk keresztül Itt már minden áron az ágyú dörgéseket véltük hallani pedig csak a vonat zakatolt. Sztara-Pazova volt a végállomás. Innen gyalog Golumbicére, a legközelebbi falluba mentünk. Micsoda nehéz volt ez az út! Pedig mindössze csak 11 kilométert meneteltünk mégis düledeztünk mint ősszel a legyek. Később, egy pár napi gyakorlat után, 25—30 km. utat is fütyülve tettünk meg. „Csak ez a „risztung“ ne volna olyan nehéz, elmazsolnánk mi egyfolytában hat napig is“ szoktuk volt mondani. De hiába volt minden panasz a risztungot nem volt szabad letenni. „Meg kell szokni! Mi az egy bakának is mély szomorodott szívvel jelentik, hogy a felejthetetlen jó férj, apa, testvér, após, vő, sógor illetve rokon Dürnbacher Mihály folyóhó 31-én déli 2 órai kor életének 67. évében és boldog házasságának 36. évében rövid szenvedés után nemes lelkét az Egek Urának visszaadta. Drága halottunk halt tetemei november hó 2-án délután 4 órakor fognak a központi temető halottas házából a róm. kath. hitvallás szertartásai szerint beszenteltetni és onnét az ottani temetőbe örök nyugalomra helyeztetni. Pécs, 1914. október 31-én. Áldás és béke hamvaira! özv. Dürnbacher Mihályné szül. Klein Mária neje. Dürnbacher Mihály, Dürnbacher Zsigmond, Dürnbacher Mariska, férj. Heigl Istvánné, Dürnbacher Ilonka, Dürnbacher József gyermekei, Scheurer Józsefné szül. Dürnbacher Emilia, Dürnbacher Ferenc testvérei. Dürnbacher Zsigmondné szül. Vida Rózsi menyje. Heigl István veje, özv. Klein Mátyásné anyós. Dürnbacher Ferencné szül. Borosits Janka, Scheurer József sógornő és sógora. — Csak egy virágszálat! Ezzel a kéréssel fordul már évek óta Mindenszentek napján a temetők kapujánál felállított urnáknál a tuberkulózis ellen védekező egyesület. Az idén azonban az országszerte nagy tért hódított mozgalom helyt ad egy másik jótékonysági célnak, amely harcos katonáink, ezek visszamaradottjainak és a sebesültek felsegélyezését célozza. A Hadsegélyző Hivatal most azzal a kéréssel fordult a pécsi tüdővész ellen védekező egyesülethez, hogy a katonák segélyezése érdekében közreműködését kérje. Az egyesület a legnagyobbkészséggel teljesíti a Hadsegélyző Hivatal kérelmét és igy az idén a temetők kapujánál felállított urnák is annak a hatalmas segélyakciónak az eszközei lesznek, amely végre tevékeny mozgásba hozta a monarchia egész társadalmát. — A tábori lelkész jótékonysága. Kaufmann János, hőgyészi káplán, tábori lelkész a 27 kórházban hőgyésziekkel, kik munkásokként vannak alkalmazva a táborban és egészen lerongyolódva dideregtek a hidegtől, találkozva, 6 embernek 35 kg.? És tényleg úgy van, megszoktuk ezt is. Most már a faluk, városok, helyek neveit elhagyom. Az első faluban nem jól éreztük magunkat. Még drága pénzért sem adtak a falusiak ennivalót. Ha nagy nehezen találtunk valamit, azt csak úgy mutogatva lehetett megvásárolni, mert nem értettek a mi nyelvünkön a horvátok. De hát eldugdostak mindent előlünk. A magyar baka, hogy ezeket a nehézségeket elkerülje, rendesen úgy vásárolt, hogy arról még a bolitos sem szerzett tudomást. Másik faluba érve már csak lett volna mit vásárolni, de nem volt mivel, mert mindent háromszoros áron adott el az az Isten tudja honnan oda került zsidó kereskedő. Egy nagy tömeg pesti strici keserűen visszafizette neki a nagy drágaságot. Csoportba verődve lepte meg a boltost s míg az egyik csoporttal volt elfoglalva az „üzlet személyzete“ addig a másik része csak „úgy“ vásárolt pénz nélkül. Az egyik legény miután a boltos kiszolgálta, követelték, hogy adjon vissza két koronásból. A kereskedő hiába hangoztatta, hogy ő még pénzt egyáltalán nem is látott. Jelentkeztek a tanúk, akik szintén „látták“ amikor a kereskedő a két koronást eltette. Mit tehetett egyebet, mint szépen vissza adott két koronából, így lett pénz is, meg dohány is. Hát, hogy helyes volt nem mondom, de így volt. Két nap múlva arra ébredtünk, hogy a mi boltosunk nem nyitotta ki a boltját, hanem csak úgy az ablakon keresztül árusította portékáit. Na fiuk! — szólt az ezredes úr — búcsúzzatok el Budapesttől, ki tudja, látjátok-e még valaha! És erre mintha összebeszéltünk volna lelkes ihlettség szállt meg bennünket. Egyszerre rázendítettünk a Hymnuszra: Isten áldd meg a magyart! Az ihletettség szállt a levegőbe és belopódzott minden szívbe. Egyszerre csak azt vettük észre, hogy a tisztek mind kihúzott karddal, szívvel lélekkel velünk énekeltek. A közönség velünk tartott vagy könnyezett. Együtt imádkoztunk, együtt kértük a háború sorsát intéző hatalmas Istent: „nyújts felénk védő kart, ha küzd ellenséggel!“ Istenem! sose felejtem el ezt a jelenetet. Ezt a szavakkal leírni nem lehet. Azután megkezdődött a bevagyonírozás — negyven ember hat ló — néhány perc múlva fütyült a mozdonyindulás és mi véglegesen elbúcsúztunk Budapesttől. A külvárost is elhagyva német falukon vitt az utunk. Egymásután hagytuk el az állomásokat. Embereket sem igen láttunk, legfeljebb egy-egy sváb anyókát, amint a kiváncsi gyerekekre vigyázott, akik bután bámulnak reánk. Talán nem is tudnak többet magyarul, mint Éljen a haza! de ezt aztán kiabálja is torkaszakadtából valamennyi. Unalmasnak ígérkezik az utunk, mondogattuk egymásnak. Annál nagyobb volt a meglepetésünk mikor az első magyar községbe érkeztünk. Az állomáson várt a község apraja nagyja, mind ünneplőbe öltözve. Fehér ruhás kis lányok virágot, nagyobbak szivart cigarettát, asszonyok húst, szalonát, gyümöl(Folyt köv.) PÉCSI UJLAP Vasárnap. November 1.